Túl érzelgős vers a hősköltészet napjára

Mesélnék, anyám, ha bújnál, mi mindenért nem fáznál
azóta Kakon. Nem fáznál árvízért. Tengernyi patkányért
másoknál padláson. Bújj, nem fáznál érvizet, megannyi
hiányt másolnál gyűrt bokámban, mindezt egy évben,
szúrós hulltod szoros idején. Szarost írnom illetlen.
De kétezertíz sem hull jó szót a Kak-történelembe. Bújj,
anyám, ebben az évben még, szerethessem ugyanúgy

Kakot, ahogy azod előtt. Ellőttnek ne halljak több űrvizet,
űrnek őrvizet. Mesélném, úrvizekkel hogy csal el szaros
munkától egy-egy délután. S egy-egy délután úgy a pince,
amibe azóta se jön föl szúrós víz. Nincs azóta árvíz.
Előnapig nem is törődött senkinek közelében semmije,
de minap járt volna itt nászod padlásod közelében,
s térdtörött lett a lény. Anyám, ha bújnál, mesélném,

ne így hass, ne törd magad, csak mert szeretnék
elpihenve látni végre a helyeden egy szerethető mást.
Ne bánts, csak mert nem védtelek jól. Cserébe pincétől
padlásig ringató vizekről mesélek neked, mélyebbnél
mélyebb álomba ringatókról, azok a vizek simogatnák
Kakot és nem mernék soha semmilyen ízükkel sehogyan,
semmidet bántani. Anyám, ha bújnál, s én tudnám, hol

fázik délután a tudat, ébren óvnálak vizeiddel együtt,
pincéktől padlásokig minden létező hulltod óvnám.
Most jön az Oh, mert Oh kell egy túl érzelgősbe. Tehát:
oh, ne bántsd, kérlek, akiket szeretek még, miattad
szeretem őket, mert Kakon irányodból értik csak a fényt.
Oh, anyám, ha ez jó volt, mesélek még túl érzelgőseket,
rá vagyok én ezekre az árvíz óta túlontúl is hangolva.

(Akarom mondani, hangOhlva. De ez már túlontúl.)