Szótól szóig

Emlékszem még,
ott a nagygalambfalvai
házfal mellett édesanyám
kalácsba font haját bontogatta
éppen, és tűzpiros masnit font bele
leánykora hajnalpíros sugarából,
majd felkapta, s vállára vette
az emlékezet. Vitte, vitte drága
jó anyámat a fától fáig a sűrűsödő alkonyatban.
    
A sörényes idő vágtatott velem,
koponyámban száz gyermek duruzsolt,
Napsugárban izzadtak könnyeim
tánccá; s az anyatejbe mártott
gügyögésből egyszer csak nyelvvé
szilárdult a szó, a gondolat.

Kifeszített cseresznyefa voltam, verságaim
könyökét gipszbe rakta a történelem.
Míg köztetek jártam, hétszirmúak voltak
a hetek, amivel mérni lehetett az időt,
bár az sokszor nekem egyre ment. Szavaim
felköltöztek a mennybe, csöndem mély
gyökeret eresztett. Eggyé váltam immár
a hallgatással. Mindennel kibékülnék
most már, csak ezzel ne kellene:
a visszavonhatatlan nyári elmúlással.