Ugrás a tartalomra

 

Nem ing, hanem tetkó

A Király Farkast közelebbről ismerők jól tudják, ha megszólal, sosem unalmas, amit mond. Talán erdélyi szülőhelye is közrejátszik abban, hogy mondataira muszáj odafigyelni, akár írásban nyilatkozik meg, akár szóban. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent Ha elfogy a fény című novelláskötetéről Böszörményi Zoltán és Novák Zsüliet beszélgetett a szerzővel.

Az estnek helyt adó Magyar Írószövetség voltaképp Király Farkas egyik „alkalmi munkahelye”, hiszen a választmány tagja, de hasonlóképp munkahelye az új novelláskötetét megjelentető Irodalmi Jelen – itt a prózarovatot szerkeszti. Ezen túl aztán (és nem mellesleg) író, költő, könyvtervező, tördelő, barlangász, volt ipari alpinista – cseppet sem egyhangú szerzővel állunk hát szemben. A felsorolt foglalkozások mind szóba kerültek a beszélgetés során, és Farkas büszke is valamennyire.

A kötetet a szerkesztője, Böszörményi Zoltán méltatta, és elmesélte: úgy került hozzá a kézirat, hogy Farkas megkérdezte, nincs-e kedve belenézni. Az Irodalmi Jelen főszerkesztője olyannyira kedvet kapott, hogy gondozásba is vette a szöveget. „Nem akarom a mágikus realizmussal társítani a novellákat” – fogalmazott Böszörményi Zoltán –, inkább csak némelyik kelti ezt az érzést, de Bodor Ádám világát vitathatatlanul megidézik. Különösen az utolsó két mondat, amely Bodor egy-egy sorának továbbgondolása. Csodálatosan szép, rövid mondatokban fogalmazott írások ezek – hívta fel a figyelmet a szerkesztő –, különösen az, amelyben a főhős öregember taplót keres az erdőben. Kevés írónak sikerül ilyen gyönyörűen, ami Farkasnak, ahogy a magánkívüliség extázisából visszavezeti az öreget a természetbe. Böszörményi Zoltán külön kiemelte, hogy a barlangászkodás mennyi érdekes kifejezéssel ajándékozta meg az írásokat, sőt még olyan tudáshoz is juthatunk, hogyan kell túlélni bizonyos helyzeteket. Egész más könyv, mint a Sortűz, mondta Böszörményi, és minden mondatán átüt maga Király Farkas. Később a szerkesztő kiemelte: nemcsak a történetekért, de a rendkívül igényes nyelven megírt szép mondatokért is hálásak lehetünk a szerzőnek.

Novák Zsüliet arra volt kíváncsi, vajon a több év kihagyás után valamilyen koncepció volt-e, hogy az író „megsorozza az olvasót” új könyvekkel, vagy inkább az játszik közre a publikációk számának megugrásában, hogy szakmája lett az irodalom. Nos, a Sortűz szerzője nem az olvasó megsorozásában gondolkodott, és még csak nem is beszélhetünk kihagyásról – öt év alatt megírt három könyvet, emlékeztetett Farkas. És egy könyvnek nemcsak „megíródnia” kell, de kiadót kell hozzá találni, megjelentetni, eladni stb. Vagyis nem tétlenkedett a látszólag üres években sem. A Ha elfogy a fény utolsó darabját 2016 végén fejezte be.

Akár több műfajú könyv is lehetne, gondolkodott el hangosan Novák Zsüliet, a Ballada Óbesterről éppenséggel balladaként is megszülethetett volna. De ez a kötet sok más darabjára is igaz. Farkas úgy válaszolt: ami például az előző kötetében, a Sortűzben próza, mindazt megírta versben is. Ebből a kötetből a Ragyogás, a Dánia messze van, a Pólya mind magukban hordozzák a dal- vagy a balladaszerűséget. Egyébként a legszebb műfaj, emlékeztetett Király Farkas, Jékely Zoltán rengeteg román balladát fordított. Lázár Balázstól meg is hallgathattuk a Ballada Óbesterről című novellát, amelyben az esőcsináló Flóra asszony és macskája – valóban balladásan szép és megrázó – története bontakozik ki.

„Hogyhogy máig erdélyi múltad jelenti prózaírói hátországod?” – kérdezte Novák Zsüliet az írótól, aki idestova húsz éve Magyarországon él. Farkas elmondta, az Erdélyben eltöltött első harmincegy éve nem kitörölhető. Nemcsak a szülőhelye, Kolozsvár, de Sóvárad sem, ahol gyerekkorának minden szünidejét töltötte az apai nagyszülőknél. Bejárta Erdély érchegységeit is, itt szeretett bele a barlangászkodásba. Mert hát mit is lehetett csinálni a nyolcvanas évek Romániájában? Olvasni, inni, kirándulni. „Én valahogy megtaláltam a helyes arányt a három között” – mondta nevetve Farkas. Böszörményi Zoltán hozzáfűzte: a nyelv a legfontosabb kapocs, ő, aki maga is erdélyi, épp ennek köszönhetően nem érezte magát soha elvágva az anyaországtól, hanem a része volt és maradt. Egyébként nem mindegyik novella erdélyi – jegyezte meg Farkas, de kétségkívül ez a legfontosabb „hátország”, ahogy Zsüliet fogalmazott. „És büszke is vagyok rá – tette hozzá az író. – Ez nem olyan, mint egy ing, amit az ember levethet, hanem olyan, mint egy tetkó. Nagyon sokat kell dolgoznia ahhoz egy erdélyinek, hogy ezt le tudja vetni.”

Böszörményi Zoltán arra volt kíváncsi, a novellákhoz kapcsolódva milyen történetet mesélne el nekünk Farkas. Ő azonban inkább az íróvá levésről mesélt egy tanulságos és tréfás esetet. Katonai szolgálata alatt lepte meg édesapja azzal, hogy a fia íróasztalfiókjából előhúzott verseket leadta egy folyóiratnak, a Kolozsvári Jelenlétnek, s azok meg is jelentek. Farkasnak rögtön megnőtt az ázsiója a kaszárnyában, száz krajovai katonatársa között. És persze hízott a büszkesége is. Nem sokkal később elemlámpát vásárolt a barlangászáshoz, s az eladónő az üzletben a Kolozsvári Jelenlét megmaradt nyomdai íveibe csomagolta az árut – így lesz oda a büszkeség, és hasznosul újra a költészet…A barlangászkodással kapcsolatban Farkas elmondta, mindent ez a szenvedély adott neki. A barlang „a paradicsom használhatatlan része”, idézett egy román szerzőt az író, és valóban: a barlangnak megvan a saját folklórja, hitvilága. Oda nem ért el egykor a tévéből folyó propaganda, Ceaușescu, viszont voltak barátok, csend, beszélgetések, gyönyörű kövek, azok rejtelmei, és még sorolhatnánk…

A kötetre visszatérve Novák Zsüliet úgy fogalmazott, a realista elbeszélésmód keveredik végig az abszurddal. Vajon honnan ez az abszurd világlátás? Király Farkas elmondta, rengeteg abszurd dologgal találkozik nap mint nap, valószínűleg ilyen a karmája. Ipari alpinistaként dolgozva kiderült számára, hogy „azok közül valaki mindig zakkant”, hiszen az ember nem arra teremtetett, hogy falra másszon. Ez is egy jó forrás volt a tapasztalatszerzéshez. Vagy: egy hegyi kilátóban három hajléktalan, az egyik belövi magát, a másik a növényfajok közötti különbséget ecseteli. Egy felirat a temesvári autópálya fölött: „Május 11-e a kulturált közlekedés napja” – és láss csodát, aznap tényleg kulturáltan közlekednek az emberek. A halál is az abszurd része? – firtatta tovább Zsüliet, merthogy a történetekben nem bánik szűkmarkúan a halállal az író. „Már fiatalon sokakat elvesztettem – felelte Farkas –, és ’89-ben közelről láttam a halált.”

Egy kicsit oldva a hangulatot, Lázár Balázs felolvasta A segg című novellát, amely egy igazi, humorral bőven fűszerezett abszurd remeklés. Végezetül az írói műhely részleteiről esett szó: Király Farkas sokszor és alaposan átírja a szövegeit. Amit a kötetben olvashatunk, sokszor évekkel ezelőtt elkészült, majd többször átformált darabok. Írás közben az arányok helyességére ügyel, magyarázta Farkas, legyen a történetnek íve, súlypontjai, és minden a megfelelő helyen. Az arányok eltalálására tökéletes példát hallgathattunk meg zárásképp: A gyümölcs íze című elbeszélésből felolvasott részlet a háborús élményekből táplálkozik, és egy filmvászonra illő, megdöbbentő történetet mesél el a katonaélet kíméletlenségéről és emberségéről.

Az est végén gyorsan kialakult a dedikálásra várók sora, a büféasztal körül pedig a beszélgető kollégák, barátok csoportosultak lelkesen.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.