Ugrás a tartalomra

„Le az esernyőkkel!”

A régi hagyomány szerint idén is a déli harangszó után csendült fel a Himnusz a Petőfi Irodalmi Múzeum, azaz a Károlyi-palota kertjében, hogy az egybegyűlt írók, költők, olvasók vagy egyszerűen csak érdeklődök megemlékezzenek történelmünk legnevesebb márciusáról. Nagy Koppány Zsolt Mikszáth szavait hívta segítségül, hogy visszarepítse a hallgatóságot a múltba.

 

Talán sokan nem tudják, de a címben szereplő mondatot Jókai Mór kiáltotta ama nevezetes napon, rápirítva kissé a kényelmesebb forradalmárokra: „Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?” Mindezt Nagy Koppány Zsolt idézte fel ünnepi beszédében, de a múzeum kertjében összegyűlőket idén nem fenyegette eső, legfeljebb a sapkákhoz kellett kapni az erős szélben. Mielőtt az író a mikrofonhoz lépett volna, a Himnusz után egy zenei produkció nyitotta a megemlékezést. A Cédrus Táncegyüttes tagjai és a Fix Stimm zenekar már látványként is szép élményt nyújtottak, ahogyan felálltak a Petőfi-szobor előtt, produkciójuk pedig mindenben méltó volt az ünnephez. Nyitányként a Dalok Csík vármegyéből című összeállítást hallgathattuk meg, és a kórus a népi hangszerekkel kiegészülve igencsak felpezsdítette a hangulatot.

Nagy Koppány Zsolt egy kis fejszámolásra hívta a közönséget: az író azt próbálta kiszámolgatni, hogy a forradalom óta eltelt 170 év során a Kárpát-medence hétezer településén vajon hány március 15-i beszéd hangozhatott el. (Számításba véve az olyan, teljesen elpusztított falvakat is, mint az egykor gyönyörű Bözödújfalu.) És ha azt is elgondoljuk, hogy egy településen nemcsak egy beszédet mondhattak, akkor bizony a másfél milliót is elérheti ez a szám. Ha ezek után akar az ember újat mondani, könnyen úgy járhat, mint A Noszty fiú… Malinka Kornélja – jegyezte meg tréfásan Nagy Koppány Zsolt. Hiszen a legtöbb ünnepi beszéd kicsit sem alkalmas arra, hogy felidézze az egykori borzongató eseményeket, a maguk igazi valójában, átélhetően. Pedig ha nem tapasztalható meg zsigerileg az a hangulat, szinte lehetetlen azonosulni az ünnep lényegével. El kell ismerni: a hosszú évtizedek során devalválódott az ünnep, úgy ránk kövesedett az a március 15-e, mint szúnyogra a gyanta – fogalmazott Nagy Koppány Zsolt.

De az alázatos szívű ember nem nyugszik bele ebbe – folytatta az író, s ő magát alázatos szívűként tudva maga is kutatni kezdte, „mitől lesz március 15-e az enyém, és nem a politikusoké, nem a beszédíróké”, és mindazoké, akik csak a protokollt látják benne. Hiszen kell lennie valahol egy kulcsnak az ünnephez, amitől az személyessé lesz. „Megpróbáltam elképzelni, mi történt aznap, máztól mentesen, pőrén” – mondta Nagy Koppány, s ehhez olyasvalakit hívott segítségül, aki a mérce, etalon, hogyan lehet az 1848-as március 14-ét és 15-ét leírni. Ez az illető nem más, mint Mikszáth, akinek Jókai Mór élete és kora című művében remek tudósítást olvashatunk, mi is történt azokban a napokban. Persze Mikszáth művének nem az a célja, hogy azokat a napokat bemutassa – emlékeztetett az író –, hanem hogy Jókait és Petőfit elevenítse meg. A részletekről egyébként Jókaitól informálódott, „de az sem baj, ha fikció” – tette hozzá mosolyogva Nagy Koppány. Beszédében bőségesen idézett a Mikszáth-műből, amelynél tényleg kevés élvezetesebb olvasmány akad, ha valaki meg akarja ismerni a kort és főhőseit. Szinte láthatjuk magunk előtt azt az idilli időszakot, amikor „a két nagy” együtt lakott: „…Petőfi ősszel megházasodott s a Dohány utca 373. szám alá, akkoriban a Schiller-házba hozta a »feleségek féleségét«. E ház első emeletén vettek ki lakást közösen Jókaival, ki ide költözött Szigligetiéktől. A lakás három szobából állott, ebből kettőt Petőfiék használtak, Jókai pedig a konyhántúli szobában lakott. Az ebédet az Újvilág utcai Arany Sasból hozatták, mert Petőfiné nem akart gazdasszonykodni. Bort nem ivott se Petőfi, se Jókai még akkor, ezenkívül utóbbi nem is pipázott. Este rendesen otthon szoktak lenni; együtt teáztak és beszélgettek, vagy felolvasták egymásnak, amit napközben írtak.”

E két igazán példamutató úriember nem sokkal később alaposan felforgatja a világot. Ezeket az eseményeket is megidézte Nagy Koppány Zsolt: „Petőfi akkor tette a végsimításokat a »Nemzeti dal«-on, melyet egész délután és este komponált. Petőfiné magyar pillangós főkötőt varrt a lámpánál, csak »a legszeretettebb anya« aludott csöndesen a másik szobában, mert Petrovicsné éppen látogatóban volt menyénél. Hallván az érkező Jókai lépteit, átment utána szobájába és felolvasta neki a »Nemzeti dal«-t. Jókai elragadtatásában a költő nyakába esett és majdnem agyoncsókolta.” S amikor már tetőfokára hágott a hangulat:

„Petőfi felállt a kapu alatti szögletkőre.

– Most egy bizottság bemegy a nyomdába s kinyomatja a tizenkét pontot. Addig türelem idekünt!

Havas eső szitált az égből. A rivalgó tömegek az esernyőket rázták a levegőben.

– A nemzeti dalt is nyomassák ki – követelte a tömeg.

Jókai felkiáltott:

– Le az esernyőkkel! Hogy állunk maholnap esetleg golyók elé, ha az esőcseppek is terhünkre vannak?

Mire suhogás támadt a levegőben, mintha ezer madár leszállna: ezer esernyő kapcsolódott le.

Erre Petőfi vezetése alatt Jókai, Vasvári, Degré és Irinyi behatoltak a nyomdába, mint a nép küldöttei. Az ajtó nyitva volt. Könnyen bemehettek. Landerer Lajos a nyomdahelyiség ajtajában várta őket.

– Azért jöttünk – fordult Petőfi Landererhez –, hogy e két kéziratot kinyomassuk.

Landerer megnézte a kéziratokat.

– Lehetetlen – felelte szárazon –, nincs rajta a cenzor engedélye.”

S végül nekünk, a ma ünneplőknek is tanulságos Mikszáth-mondatot idézte Nagy Koppány: „Ki értené meg, a mai lehűlt vérrel, az ifjaknak e Betlehemjáráshoz hasonlatos meneteiből az extázisnak azt a paroxizmusát, amelyet mindannyiszor előidéztek a pontokkal és a forradalmi dallal?” Mikszáthnak sikerült egészen finom részleteiben megmutatni az akkori hangulatot – összegezte gondolatait az író. Majd azzal zárta beszédét: Csodálatos kincseink vannak, és akad-e szebb hagyomány annak felidézésére, ami akkor történt, mint az irodalom?

Nagy Koppány Zsolt beszédét követően került sor a hagyományos koszorúzásra. Idén is minden írószervezet elhelyezte a megemlékezés virágait: a Magyar Írószövetség részéről Zsille Gábor, a Szépírók Társaságától Kéri Piroska és Czinki Ferenc, a Magyar PEN Club részéről Petőcz András és Pósa Zoltán, a FISZ-től Antal Nikolett és Varga Betti, a Pest-Budai Petőfi Egyesülettől Ratzky Rita és Fehér Tamás, a Hadik Kávéház részéről Bosznai Tibor koszorúzott, végül a Petőfi Irodalmi Múzeum koszorúját Demeter Szilárd és Kalla Zsuzsa helyezték el.

Zárásképp ismét felállt a kórus és a zenekar, és a jól ismert ünnepi dalokat, toborzókat adták elő: a Gábor Áron rézágyúját, a Huszárgyereket, a Nyáron rossz a poros utat, végül a Kossuth Lajos azt üzente dallama csendült fel. A PIM idén is családi programokat kínált egész nap, és a népes gyereksereget látva szinte biztos, hogy mindenki megtalálta a maga örömét.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.