Ugrás a tartalomra

 

Kontyos Mariska

Egyszer farsangi mulatságot tartottak egy város vegyesipari szövetkezetében. Zártkörű rendezvény volt, ahogy mondani szokás, sem rokonok, sem hozzátartozók nem vettek részt rajta, csupán maguk a szövetkezet dolgozói. A kollektíva. Olyan jó közösség alakult ki ugyanis ezen a munkahelyen, hogy akkor érezték a legjobban magukat, ha egymás között lehettek – így mondta legalábbis az elnök, a városi párttitkárságból alig néhány esztendeje gazdasági igazgatóvá lett egykori tanító.

A szövetkezet krémjét a vezetők mellett az adminisztratív munkaerők alkották, de jelesen képviseltették magukat a fodrászok, autószerelők, ruhafestők és vegytisztítók, sőt, még a cipész részleg idős, hajlott hátú dolgozói is.

Történetünk azonban a könyvelés egyik megbízható, régi „bútordarabjáról”, egy harminc és negyven közötti sovány, barna asszonykáról szól. Több, mint tíz esztendeje dolgozott ugyanazon a helyen, ezalatt kiszolgált jónéhány elnököt és főkönyvelőt. Azok jöttek-mentek, ahogy a helyi káderpolitika fordulatai megkívánták – ő maradt. Világosbarna, vékonyszálú haját emberemlékezet óta tornyos kontyban viselte, erről kapta megkülönböztető nevét: ő volt a Kontyos Mariska. Ez a konty különben arról volt nevezetes, hogy jól látszott rajta, fodrász csinálta. Művészi csigái úgy tornyosultak egymás fölé, hogy minden oldalról feddhetetlen látványt nyújtottak. Nem járt pedig a mi Mariskánk naponta fodrászhoz, csupán jól tudott vigyázni a frizurájára. Magas párnákra támaszkodva, ülve aludt, ahogy maga is mesélte. Napközben pedig lehelet-vékony hajháló védte  hajlakkal amúgy is jól páncélozott hajkoronáját. Úgy viselte a fején ezt a tekintélyes építményt, mintha nem is frizura, hanem valóságos királyi korona lett volna.

De nem csak a hajviselete tekintetében, hanem minden másban is ugyanilyen pedáns volt Kontyos Mariska. Nagyon szeretett fehér szoknyába, fodros, komoly fehér nejlon blúzokban járni. Világos kardigánjai éppolyan makulátlanok voltak mindig, mint amilyen gyűretlenek, hibátlanok a rakott szoknyái. Elképzelhetetlen lett volna, hogy ha netán orrfújásra került sor, vagy köhögnie kellett, ne akadt volna jókor a keze ügyébe egy tiszta, frissen vasalt batiszt zsebkendő. Tűsarkú cipői – télen csizmái – is mindig tiszták és fényesek voltak, és úgy viselte őket, mintha a lábára lettek volna öntve. Tőle senki sem hallhatta, hogy fáj bennük a lába. Távol állt tőle, hogy egynémely ormótlan fehérnéphez hasonlóan váratlanul egy székre lerogyjon és káromkodva rúgja szét a helyiségben a csinos, ám kényelmetlen lábbeliket. A hivatalban hajmeresztően magas, tűsarkú papucsban futkosott, amennyit csak kellett, egész nap, ha például olyan munkája volt, ami sok szaladgálást igényelt. Ilyen munka pedig még egy szövetkezeti könyvelőségen is akad, különösen negyedév zárásokkor, amikor a sokfelől befutó adatok sehogy sem akarnak egymással stimmelni.

Száraz, szinte vénkisasszonyos külseje ellenére férjes, kétgyermekes családanya volt. Szeretteit is ugyanolyan gondosan öltöztette, pedánsan járatta, ahogy azt maga is megszokta.

Egyetlen kis szépséghibája volt ennek a családnak, de ez sem a mi Mariskánknak, hanem férjének, egy negyven körüli, nagydarab férfiúnak volt köszönhető. Ez a derék ember ugyanis hihetetlenül féltékeny volt kimért, megközelíthetetlennek tűnő élete párjára. Előfordult, hogy mikor az asszonyka a város különböző pontjain lévő részlegeket járta ellenőrzés vagy adategyeztetés céljából, tisztes távolságból mindenhová követte. Elébe kerülni nem mert, mert Mariska képes volt egyetlen hideg pillantással eltávolítani a kivörösödött fülű, férfit az útjából. De egyre a nyomában volt, és csak akkor nyugodott meg végre, amikor az asszony munkája végeztével hazatért. Ahogy Mariska elővette ridiküljéből a lakáskulcsot és befordult a lakóhelyükül szolgáló bérház kapuján, láthatóan fellélegzett. Megállt a ház előtt, néhány percig várt, de ahogy felgyulladt harmadik emeleti ablakukban a villany vagy nyáron, amikor sokáig világos van, kinyílt az erős napsütés elől elfüggönyözött duplaablak, megtörölte a homlokát, mint aki valami nehéz munkát szerencsésen bevégzett és megindult a közeli talponálló irányába. „Csak egy sörre” ment, de az egyből utóbb kettő, sőt három is lett. Mikor aztán – jóval vacsoraidő után – hazaindult, hibátlan selyem nyakkendője marok rongyként, a nadrágzsebéből került elő, és zakóján is világosan látszott, hogy nem a legalkalmasabb helyre akasztotta, mikor túlságosan rámelegedett.

Mariska tornyos kontyára kötött fehér nejlon kendőcskében a vasalóállvány mellett állt. Morgolódva vette le a férfi válláról a méltatlanná vált ruhadarabot. Lekefélte, vizes ruhával átdörzsölte majd nedves vászon alatt gondosan átgőzölte. A férfi ezalatt prüszkölve, fújtatva lezuhanyozott és evés vagy egyetlen szó nélkül bedőlt az ágyába.

Mariska csak akkor feküdt le, amikor minden másnapra szükséges ruhanemű gyűretlenre vasalva, vállfákon szellőzött a garderobeszekrények ajtaján. Éjfél is elmúlt sokszor, mire egyenletesen szuszogó férje mellé beült az ágy sarkába és három nagypárnával megtámasztva magát elaludt.

Nos, ugyanez a Mariska a rossz nyelvek szerint igenis okot adott férjének a féltékenységre. Azon a bizonyos zártkörű szövetkezeti farsangon is, amikor az ebédlőbeli hosszú asztal mellett – amelyen kivételesen nem a mindennapi ragacsos túróstészta, sem pedig a pattogós tarhonya, hanem a kollektíva asszonyainak kezét dicsérő, gusztusos szendvicsek és sörös–, borosüvegek sorakoztak, – szóval, amikor a többiek már a meleg és az italok hatására kipirosodott arccal nótáztak sokféleképpen  meglazított öltözékükben – amiből természetesen senki se jusson arra a következtetésre, hogy bármilyen szempontból illetlenül festettek volna –, szóval ezen a téli késő délutánon a mi Mariskánk piros, zárt selyemblúzában és fehér rakott szoknyájában, gondosan púderozott arcán a kimelegedésnek, a hevületnek minden látható jele nélkül, felemelkedett ülőhelyéről, vállára akasztotta fehér bőrretiküljét és jelentőségteljes pillantást vetett a bércsoportvezetőre. Azután megindult az illemhelyek irányába. Lépései egyenletesen kopogtak végig a hosszú irodafolyosón és haltak el a fordulóban.

Kevéssel később Káró József, a mindig szeszes leheletű, testes bércsoportvezető is felkelt az asztaltól, visszahagyva nála húsz esztendővel fiatalabb, csinos feleségét, aki szintén az irodán dolgozott, és a fodrászlányoknak éppen arról mesélt, hogy midőn egyetlen gyermekét szoptatta, annyi teje volt, hogy reggelre két tócsa keletkezett az ágya két oldalán a földön. Ez a téma valósággal lenyűgözte az asszonyokat, egymás szavába vágva mesélték terhességük és szüléseik megannyi furcsa velejáróját. Így hát nagyon természetes volt, hogy Jóska eltávozott a körükből, hiszen különösebben nem gazdagíthatta volna élménytárukat a saját tapasztalataival, és egymás között mégis csak nyíltabban beszélhettek intim megfigyeléseikről.

Az emlékekre aztán megint inni kellett és így nagyon gyorsan és kellemesen telt az idő, senkinek sem tűnt volna fel Mariska és Józsi távolléte, ha oda nem imbolyog a nők asztalához Zsuzsi, ez a villogó szemű, boldogtalan fiatalasszony a bércsoporttól és akadozó nyelvvel el nem kezd csúnyán káromkodni. Anikó, Káró felesége, egyszersmind az elnök titkárnője békítőleg kezébe nyomott egy borospoharat, és odakínálta neki a széket, amiről férje ura kevéssel ezelőtt felemelkedett. De Zsuzsi nem akart leülni, sőt, a teli pohárral veszélyesen hadonászva magát Anikót is föl szerette volna húzni ültéből. Azonban túlságosan bizonytalanok voltak a mozdulatai ahhoz, hogy célt érhetett volna, így utóbb mégis odarogyott a fiatalasszony mellé és ott folytatta a szitkozódást, ahol az imént abbahagyta.

– Mi lelt, az isten áldjon meg, nyögd ki végre! – biztatták türelmetlenül a többiek. Senki sem örült, hogy Zsuzsi a maga részeg, okvetetlenkedő módján félbeszakította jóízű beszélgetésüket.

– Ez a… rossz kurva… nahát… hogy az ember még a klotyóban is ilyenekkel kénytelen… Tudod, az a rossz kurva… - ez volt minden, amit hosszas próbálkozás után kiszedhettek belőle.

Anikó végül nevetve koccintott vele: – Ne törődj semmivel, igyál! – mondta, mert az egészből csupán annyit értett, hogy szegény Zsuzsi megint csúnyán becsiccsentett. Amit nem is csodált senki, aki tudta, milyen nehéz sors is jutott a még mindig csinos fiatalasszonynak.

A következő pillanatban aztán megjelent az ajtóban Mariska. Arcán a megszokott magabiztosság helyén valamiféle zavar ült, ami csak tovább növekedett, mikor Anikó mellett megpillantotta Zsuzsit.

Odament egyenesen hozzájuk, megállt a pityókás asszonyka széke mögött, mint aki csak a nagy érdeklődésre számottartó beszélgetésbe szeretne belehallgatni.  És valóban, semmi többet nem akart. Mert amikor megtapasztalta, hogy Anikó még mindig a kisfia világra jötte körüli bonyodalmakról mesél, Zsuzsa pedig egyik pillanatról a másikra szinte apatikusan elcsöndesedett, mint aki mindjárt elszunyókál, megnyugodva lépett odébb. Leült korábbi helyére, a nyugdíjra megért suszter bácsik közé, ridiküljét a szék támlájára akasztotta, és visszafordulva jelentékeny pillantást vetett az éppen belépő, homlokát idegesen törülgető Káróra.

Megnyugtató, elnézést kérő pillantás volt ez, annyira, hogy Józsi a zsebkendője alól gyors tekintetet villantott szét a teremben, hogy megértse, mire is vonatkozik. Mikor látta, hogy idebent a legnagyobb rendben mennek a dolgok és semmiféle szokatlan jelenség nem enged következtetni valamilyen váratlan helyzetre, odament Mariska székéhez, apáskodva végigsimította az asszony hátát, és mintegy mellékesen azt mondta neki:

– Na, látod. Nem kell mindjárt begyulladni. Csak hallgass mindig az öregebbre – de ez a néhány szó egész jelentéktelenül fulladt bele a mulatság hangos jókedvébe, úgyhogy az asszonyon kívül senki más sem hallotta. Amúgy sem tudta volna senki, hogy mire vonatkozik. Józsi tehát visszament a feleségéhez, és látva, hogy a helyén már ülnek, éppen továbbindult az elnök és a főkönyvelő nótás csoportja felé, amikor Zsuzsi váratlanul fölneszelt, észrevette a férfit, széteső arcvonásai vigyorra torzultak és az álmuktól ébredők túlhangos, artikulálatlan módján rákiáltott:

– Mi van, Józsi? Megy már az ülve… – és olyasmit mondott volna részegségében ez a gyermekeit magányosan nevelő, elvált asszonyka, ami semmiképpen sem nevezhető választékos megfogalmazásnak, ha Anikó idejekorán be nem fogta volna a száját.

– Ülj valahova máshova, Józsikám! – vetette kérlelően a férjére különleges, mandulavágású, ámde kék szemét. – Zsuzsi egy kicsit elzsibbadt. Hadd maradjon itt nálunk!

Anikó arca mindig gyermeki ártatlanságot tükrözött, és ez a különös jelenség mindenkiben azonnal rokonszenvet keltett iránta.

– Már… sem mehet ki az ember – morgott nem éppen hölgytársaságba illőn Józsi, és dühös tekintetét kérlelő arcú feleségétől elfordítva egyenest egy Mariskával szemközti ülőhelyhez lépett. – Részeg ringyók – mondta mintegy magának, de azért jó hangosan, miközben egészen közönségesen rákacsintott az asszonyra. Kár volt, mert a felnéző Zsuzsinak épp ez kellett csak, hogy újra kifakadjon:

– Jobb is, hogy elküldted. Legalább itt bent folytathatják. Mindjárt fölülnek az asztalra és…

– Nyugodj már meg. Mi bajod van vele? – Anikó csak annyit értett az egészből, hogy Zsuzsi az ő szegény férjére mérges.

Ebben a pillanatban, mielőtt még Zsuzsa megkísérelhette volna, hogy megmagyarázza, mi baja is van tulajdonképpen azzal a szegény Józsival, iszonyú dörömbölés riasztotta föl a békés társaságot. A folyosó felől jött, a bejárati ajtót verte, rúgta vad dühvel valaki.

Riadtan emelte föl a fejét mindenki a hirtelen támadt csöndben. Még az elnöki szóló is abbamaradt, és a néhai tanító miután belehallgatott a durva külső zajba, melankolikusan jegyezte meg:

– Ez alighanem Botond apánk lesz.

De, mint minden, ami megelőzi korát, arra ítéltetik, hogy visszhangtalanul múljon el, megjegyzése nem gyújtott szikrát a jelenlévők fejében. Csak egy aggódó hang kérdezte meg valahonnan a hátsó asztalok mellől:

– Az meg ki?

Ijedt arcok meredtek az elnökre és az ünnepséget jelenlétével megtisztelő városi iparügyi osztályvezetőre. Egyedül Káró Józsi tolta erőteljes mozdulattal hátra a székét és lépett akcióba. Hátára kanyarította a zakóját, nadrágja zsebéből előhúzta a zsebkendőjét, jelentőségteljesen megtörölte a homlokát és – Megnézzük, ki az! – kijelentéssel határozottan elindult kifelé.

– Menjen már vele valaki, még megtámadja az a dúvad! – mondta panaszosan Anikó, és újra teletöltötte a poharaikat.

A dúvad jókora rúgásokkal illette a bejárati tölgyfaajtót, ami nem sokáig állt volna ellen ilyen elkeseredett támadásnak, ha Káró Józsi idejében oda nem érkezik.

– Nyugi haver! – mondta a kisablakon kitekintve Mariska férjének. – Ne nyomd befelé, mert akkor nem fordul meg a zárban a kulcs.

– Itt van az a rohadt kurva? – ordította a február eleji fagyban a jó Szatyai Sándor, és Józsi csalafinta mosollyal, nyugtatólag tette a mellére a kezét.

– Ne aggódj, van itt egy pár. Ezért nem kéne úgy dörömbölnöd. Kit keresel?

– Kit? Kit? Azt a mocskos ringyót! Egy órája hívom az irodai számán, de nem veszi fel senki. Mi a tetűt csinál itt, ha egyszer nincs a helyén?

– Gyere, Sanyikám, nézd meg – mondta szinte suttogva Józsi a feldúlt férjnek. – Bent vagyunk az ebédlőben. Oda férünk csak be mindannyian. Gyere, nézd meg, hogy nem helytelenkedik-e valakivel az asszonykád?

Szatyainak csak most kezdett leszivárogni a fejéből a túlságos mennyiségű vér. Lépett még néhányat Józsi mellett a folyóson, aztán megállt és nem mozdult tovább.

– Küldd ki! Hazamegyünk!

– Dehogyis! Gyere csak be, pajtás, szívesen látunk. A tanácstól is itt vannak. Gyere csak!

– Nem megyek. Dehogy megyek. Jöjjön ő! – mondta most már egészen csöndesen a férfi. – Küldd ki! Szedje a motyóját. Szombat este egyedül hagyni a családot! Miféle új szokás ez?

– Egyszer egy évben van ez a bál, tudod jól. Az én feleségem is itt van – mondta Józsi és rákacsintott Szatyaira. – Nem harapja le itt az orrukat senki!

– Az más. Te itt vagy az asszony mellett. De a többi! Ki az, aki az ilyen becstelenségeket kitalálja? Kihallatszik a danálás az utcára. Hogy nem szégyellik magukat. Mondd meg neki, hogy jöjjön azonnal!

– Jó, jó. Szólok neki mindjárt, ha te semmiképpen sem akarsz bejönni! – nyugtatta meg Káró az ismét tűzbejövő férjet.

Hogy elült a dörömbölés, odabent ismét megélénkült a társaság, egyetlen pillanat alatt feledésbe ment a zavaró közjáték. Heckert Lajos, a műszaki vezető, nemrég még mulatós, jókedvű katonatiszt, aki néhány éve mondott csak búcsút az uniformisnak, nyers, részeg hangon csárdást követelt. Valaki be is indította a lemezjátszót, cigányzenével hígítva fel az általános jókedv táplálta hangzavart.

Józsi Mariskához fordult, és a kelleténél jóval hangosabban egy vásári kikiáltó modorában odaszólt neki:

– A férjed szeretne hazakísérni! – röhögött. – Hiába hívtam, nem akar bejönni. Megveti ezt a Szodomát.

Mariska arcán a mártírok néma szenvedése keveredett az alpári düh rángásaival. Felállt és durcásan kérdezte Józsitól:

– De hát miért? Mikor még senki sem ment el.

– Mondtam neki, hogy szívesen látjuk. De beszélj vele te, rád talán jobban hallgat.

– Vidd haza, Maris, fektesd le szépen azt a vadembert. Ide be ne jöjjön. Épp elég a te savanyú ábrázatodat nézni, nem hogy a Sanyi vörös bivalyképét! Mulatni akarunk, a szentségit! – kirúgta maga alól a széket Heckert, és az asztaloktól körülforgott terem közepére lépett. – Ancsa! – üvöltötte –, ide hozzám! Tánc! Tánc! De tánc!

Az a fajta ember volt, akiben útja van az italnak. Egy ideig úgy folyik bele a bor, mintha csak vizet inna, semmi jelét nem adja a részegségnek, hogy aztán egyik pillanatról a másikra szinte felrobbanjon. Már topogott, kinyújtott karral forgott jobbra-balra, a gramofon-zenétől függetlenül, nagy átéléssel dalolt egy Dankó Pista-nótát, miközben Anikó sóhajtva kászálódott fel a székéről, valamit odamormogva a fodrászlányoknak, aztán felszegett, mosolygós arccal, de kicsit bizonytalan léptekkel ment a magában önfeledten mulató férfihoz. Összefogództak és úgy forogtak, hogy szinte maguktól húzódtak előlük a fal mellé az asztalok-székek.

Az elnök is felállt, és a kifelé tartó Mariska vállára tette a kezét.

– Gyere, szívem, ne félj, amíg engem látsz.

Mariska az elnök feje mellett visszafordította a nyakát úgy, hogy szinte az őszülő férfi fülébe súttogta:

– Azért furcsákat tud mondani a Lajos. Nincs elég baja nélküle is az embernek?

– Mulat a Heckert elvtárs, mulat. Nem azért vagyunk itt, hogy mulassunk? – simogatta meg a karját az elnök. – Sose törődj vele. Inkább nézzük meg azt a Sanyit, hogy mit akar.

– A Sanyi! – lépett ki az ajtón Mariska, egyetlen mozdulattal megszabadulva a férfi karjától is.

Szatyai az elnök láttán egészen zavarba jött. Kézfogás után szánalomra méltóan kezdett szabadkozni.

– Tudod, a kislánynak megfájdult a feje. Ne haragudjatok a zavargásért. Láza is van. Ilyenkor legjobb, ha mellette van az anyja, nem igaz? Telefonon nem tudtalak elérni benneteket.

– Nem is. Az ebédlőben nincs telefon. Hát menjetek csak haza, ha így áll a  dolog – mondta búcsúzva, és belépett a férfi vécé ajtaján. -  A Józsi majd bezárja utánatok az ajtót.

Káró készségesen mozdult utánuk az ebédlőajtóból, ahonnan eddig a táncolókat nézte.  Heckert hangos hejehujázása, Anikó kacagása visszhangzott a nyomában a folyosón.

– Kár, hogy hazamentek. Most kezd megjönni a hangulat. Megforgathattad volna kicsit a Mariskát! Nem árt az olykor-olykor az embernek.

– A Sanyi nem táncol – legyintett Mariska. – Jobb is, hogy hazamegyünk. A Heckert nem bír magával.

– Ugyan, ugyan – vigasztalta Józsi, miközben kinyitotta és bezárta utánuk az ajtót. – Nem kell mindent mellre szívni.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.