Ugrás a tartalomra

 

Macskareggeli

Nem lehetne azt a rohadt macskakaját csak fél órával később megvenni? Vagy, mondjuk, húsz perccel, amikor már minden iskolás kölök, munkába induló elment gályázni a villamossal, és én is rendet vágok bent az irodában? – morogta bele a bolt kenyérillatú levegőjébe a dühös mondatokat. Hallotta a háta mögött álló kosarában összekoccanó dobozos sör meg a kis pálinkásüveg hangját, érezte, hogy áporodott, alkoholszagú lehelet súrolja a nyakát, de ez most nem zavarta. Az előtte ácsorgó öregember hátába fúrta a tekintetét. Ami nem is tekintet volt, sokkal inkább ötágú vasvilla. És már döfött is vele, pontosan úgy célozva, hogy az öt ágból egy, legalább egy pontosan a szívén találja el az öregembert.

Miközben az óráját nézte – Jesszusom, lekésem a hét tízes villamost! –, és előtte a remegő ujjak közül a leértékelt macskaeledel bele pottyant a gyűrött nejlonszatyorba, az öregember a pénztároslány hogyléte felől érdeklődött. Mi több, időjósként napos délutánt, enyhe, hajat simogató szelet ígért a mosolygó lánynak, és ámuldozva jegyezte meg, milyen szépen csillan a fény Editke szemében. Merthogy a pénztárost Editkének hívták, ezt is megtudta, miközben úgy érzete, már fonnyad is a bevásárló kosárban a reggelire vett sós kifli, és ízét veszíti a fóliába csomagolt szeletelt szalámi.

– Mennénk, öregapám, dolgozni! Mi lenne, ha végre fizetne, és visszabújna a panelkuckójába?! – buggyant ki a düh a száján. – És el ne mondja, miért kell minden nyuggernek ilyen korán felkelni, ahelyett, hogy otthon aludna, mert most erre sem vagyok kíváncsi, pedig évek óta ezen töröm a fejem! – áradtak a haragtól egymáshoz ragadt szavak. Nem olyan illedelmes mondattá álltak össze, mint amilyeneket az intenzív kommunikációs menedzser kurzusokon tanult, vagy amilyenekre a város legelitebb középiskolájában, majd a nyögve, de mégiscsak elvégzett egyetemen oktatták, de mit sem törődött most ezzel. A macskakaját szatyrába gyömöszölő öregember riadt arcát nézve már minden olyan öregre haragudott, aki korán reggel a boltokban, villamosokon randevúzik, siet egy soha ki nem deríthető cél felé, korán kezdi a napját, mintha attól tartana, ez lesz számára az utolsó. És gyűlölte a lakótelepet is, amit csak egy sugárút választ el a kertvárostól, ahol a nyolcvanmilliósra értékelt háza állt, ahova aznapra várták a kertészt, de aminek mélygarázsából most hiányzott az A8-as Audi, mert a felesége, naná, bejelentés nélkül azzal indult barátnőzni az Adriára.

– Remélem, kövérre hízik az a rohadt macska, ha felzabálja a reggelijét – sziszegte, amikor végre a pénztárhoz ért.

– Nincs macskája – számolta a kifliket a pénztáros lehajtott fejjel, homlokán remegett az egyenkendő alól szökött hajtincs.

–  Nincs macskája? Hogyhogy nincs? – szorult a levegő a torkába.

– Meghalt. Az idén tavasszal.

– Meghalt?

– Igen. Mint ahogy a felesége és a fia is tavaly ősszel. Ők egy autóbalesetben, a macska öregségben. Egyébként hétszáztíz lesz az összes, ha nem kér mást. Kártya vagy készpénz? – a pénztáros szeméből kicsordult egy könnycsepp.

– Kártya – koppant a pulton a válasz.

És nem vette észre, hogy a mögötte álló férfi, összegyűjtve kiszáradt szájában az összes nyálat, a hátára köp.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.