Helykeresés a létezésben

Kedves Vince Barátom!

A Székelyföld bemutatkozó estjén adtad kezembe legújabb, Szárnyvonal című, a létezésben helyünket kereső versköteted.

       Egy kötet: sajátos szövegfolyam, mely az élet labirintusát formázza. A dedikáció Szabó Lőrinchez és A huszonhatodik év hősnőjéhez, Korzáti Erzsébethez szól. A materiális létezés és az ideális téridő képzeletét szembesíti: „…Szomorúbb / s szebb kevés volt…” És nekik ajánlja a kötetben megmutatkozó önmagát a hátlapon felragyogó szöveggel: „Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje / kint az ágakon, minden ugyanaz. A vér zúgása úgyszintén. / A lélek erdeje, mezeje, kék ege pedig – tudod – beláthatatlan.” A „lélek erdeje” pedig már felvezet az Isteni színjáték materialitást és spirituális gondolatmeditációt összevető helykereséséhez a létezésben.

Érteni vélem, követni mégsem tudom. Hiszen minduntalan látószöget cserélsz. Egy pontosan érzékelő költő a folytonosan átalakuló élet változó pillanataiból kitekintve figyeli a köteten át az emberi élet határhelyzeteit. Élethelyzeteket próbál ki, közben ide-oda csapódik. Ítélkezni akar, de valójában ítéletre vár?

Szememben annak az emberi szemmel olvashatatlan írásnak a feloldását keresed, amely rejtélyként jelenik meg János Evangéliumában. Azt, ami kétszer is megismétlődik, ezzel még inkább hangsúlyt adva a benne rejlő kihívásnak. A példabeszédek közé iktatva, mégis a létezés nem embernek mondott tanításaként. „Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. / De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!« / Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, / ők meg ennek hallatára eloldalogtak, / egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak / Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. / Jézus fölegyenesedett, és megszólította: »Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?« / »Senki, Uram« – felelte az asszony. Erre Jézus / azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!«” (Jn 8.7–12) Szent Pál utóbb mintha ezt magyarázná: „A bűn ugyanis többé nem uralkodik rajtatok, mert nem a törvény alá vetve éltek, hanem a kegyelemben.” (Róm 6.15) Az ószövetségi törvény helyett a létezésben helyt találás lehetőségére való rámutatás – az ember helyének kijelölése ez a teremtett világban. Isten meditációja az ember sorsáról. A visszatérés útja a Paradicsomba? A bűn és az Éden szembesítése és szétválasztása.

Szerintem az ember a jelenet megszólítottja! Az Isten csak elmereng az oly igen emberi jeleneten. Cselekedni enged, de a módját mindenkinek saját magának kell kitalálnia, szabad akaratot ad hozzá, miközben ismeri a sorsunkban rejtőző eleve elrendeltséget is. Értelmezésére Szabó Lőrinc Sivatagban című versében tett kísérletet az általam ismert versek közül. Te egy egész kötetben sorjázod egymás után válaszaidat, köteted a homokba írottak kiolvasási kísérlete, vagy válasz is rájuk? Összeáll-e egésszé, avagy széthullik morzsáira? Lezárás, vagy a továbbfolytatás kezdete? „Belevesznek a futóbolond idő szelébe”, vagy általuk éled meg a feloldozottság számvetését? Végül is az egyes ember izgatottan megélt személyessége ez a kötet, vagy személytelenként mondódó, helykereső szöveg? Talán mindkettő?

A kötet a pillanatok kaleidoszkópja. Amelyet a férfiélet delén még lehet forgatni. További sorsokra rávilágítva. Hol szenvedést kiváltó képeket láttatva, hol változásban reménykedve, hol a szépség és a gyönyör felszikrázó pillanataira várva, hol pedig a tűnt idő emlékezetét rögzítve. A várakozás és a búcsúzás egymást cserélő és kiegészítő eddigi jeleneteinek kommentjeit összegzed. A személyes létezésről rálátsz most a mulandóság képeinek fájdalmas pusztultságára, és érzékeled a gyönyör villámütéseit is, amelyek annyira mulandóak, hogy csakis emlékezetként lehet tudatosítani.

Materiális önmegfigyeléseket mérsz hozzá a létezésben való elhelyezkedés elképzelt boldogságformáihoz. Látod a gyönyörűséget, a szépséget a tájban, környezetben, emberi viszonyokban, megéled a várakozás beteljesültségét, ami önmagában hordozza önmaga mulandóságát versed narrációjában – és megírod szöveged maradandóságában. A kötet teljessége: a létezés oximoronja. A mulandóság, lepusztultság megérzése, de a gyönyörűség áhítása, váltakozva. Az ember válasza Isten meditációjának kihívására. Íme, az emberi sors a létben.

Ha a percekben él, az autentikus időhöz igazítaná létezését, ha meg belegondol az elképzelhető boldog egyensúlyi létállapotba, kalandjai lepusztultságát panaszolja. Ha az eleve elrendeltség sztrádájára tekint, a kalandozások „szárnyvonalán” az otthontalanság kietlenségét éli meg. Egy kötet, amelyben életünk bizonytalanságai sorsköltészetként életnek meg, bárha a horizonton a létköltészet biztonságát távoli boldogságnak véli. És fordítva: a létköltészet kiegyensúlyozottságából ki-kivágyódik szabad akaratával a szárnyvonalak bújócskázó kalandjaiba, ahol az érzékek öröme a várakozások és a búcsúzó emlékezések lepusztultságában vesztegeti életét.

Éppen ezekkel a személyes sors vizsgálatában végiggondolt kételyekkel együtt nagyon érdeklődésem szerint való ez a szövegköteg. Talán ezért is írok a verseidről. Vagy inkább: lelkemben a verseid felverte port figyelem.

A belépő ebbe a rejtélybe: amit témaként felfedez köteted. Mert – és ebben mindketten egyetértünk – a torz sorsok ellenére a világ gyönyörűen szép. Percenként máshogyan, vagy örökké egyformán? De ezt hagyjuk Einstein és Heisenberg vitájának. Az autentikus lét akár percekre osztva, akár egyben látva-érezve csakis a szépségről beszél. És ehhez az ihletet te, az erdélyi, még inkább elnyered. Mert Erdély a maga „szárnyvonalas”, tragikusan drámai kis világával a világegész példázatos csodája. A yeatsi „tragic joy” megvalósulása. (Legyen erre bizonyság ifjúságunk Erdély-látogatása, Erdély-imádata. Volt ebben persze atavisztikus szülőhely-vonzalom, a Kárpát-medencét visszaigazító rajongás. De magának az erdélyi tájnak és önállóvá váló évszázados kultúrájának rajongó csodálata is. Egyszerre az összetartozás és a másság vonzása.)

És ezzel megkapom a kötetcím magyarázatát. A kétarcú világ megjelenítését. Érdekes, te is Dsidával indítod elmélkedéseidet. Én ebből az Erdélyből, 1956. október 10. utáni hajnalon egy napig várva apámmal a Székely körvasút csatlakozására Székelykocsárdon (vasútállomása egyben vasúti csomópont is, románul Războieni) még borbélyhoz is eljutva, hogy – megadva a módját – frissen borotválva érjek nagyanyámhoz Marosvásárhelyre, meg szörnyű csorbát lefetyelve ebédre valami étteremben, csak vártam valami csodára az egész napos szürkeségben. Megismerve a belépés pillanatában a csodák visszáját, azonnal. Miként megszenvedte a Passió útját Dsida is, nagycsütörtökön. És te is, végig köteted szövegeinek tanúsága szerint. Prózában az Erdély aranykorán, a Tündérkerten át a Dühöng a déli szélig megtörtént Transzilvánia sorsának és létének ilyen irányú felkínálása, sőt már emberi sorsokra is alkalmazták, Fráter György, az „özvegy és lánya”, Bethlen, majd Hunyadi bemutatásával, de a személyes sorsként a létezés egészében történő helykeresés példázataként végiggondolás elsősége – szerintem – mostani kötetedet illeti meg. Előképe legfeljebb közös barátunk Lovak a ködben víziójának egyik epizódjában ígérkezett, a férfiséget és nőiséget, a tájban vívódó sorsot és létet szembesítő jelenetében. Ezért is olvashattam kötetedet olyannyira hozzám közel álló folyamatosságként. Vigyázz: ezen a „szárnyvonalon” megvan a sorsköltészet is, de a létköltészet is! A kinyílt ejtőernyő, a teljes létezéssel éppúgy, mint a bukás tragikus pillanatai. És ezekre figyelmeztet Margittai barátom kastélyokat számba vevő filmjeiben az alvinci rom döbbenetes képe.

Emberlétünk sorssá alakulása ebbe a csodát és romlást egyaránt szolgáltató környezetbe szül bele minket, de – földi értelemben – ezzel meg is öl. Mert születésünkkel az idő gyermekei leszünk. Megkapjuk a gyönyört, de vele kapjuk a zuhanás átélését is. A mi Cantata profanánk ezzel Balzac Szamárbőre lesz. A létköltészet gyönyörét megoldottad. Oly egyszerűen, mint a Teremtő, aki megtalálta a teremtés pillanatában az egyszerű tökéletességet, a másképp nem is lehet eksztázisát. A boldogságot, ami fenntartja ezt a világot. Aki nem gondol bele létezése sorssá válásába, az ebben a boldogságban élheti le életét. Bárhogyan is éli meg a születésével kiszabott helyén a rá osztódó kort és környezetet.

De ha világra szült anyánk, azzal sorsot is adott nekünk. Nem elbeszélhető történetet adott, hanem narrációmentes beledöbbenést minden pillanatba. A most-pontokra szakadó idő hullámzását. Amelyet enyhít, ellenpontoz a várakozások gyönyöre, és tönkretesz a visszagondolások emlékezése.

Szabó Lőrinc és Fekete Vince költészetében megmerülve én így írom: létköltészet és sorsköltészet szembesítése. Ebben a – nevezzem: – oximoronban élünk. Egy óriás CT-ben, minden oldalról megfigyelten (miként egyik versedben bemutatsz egy ilyennek képzelt állampolgári állapotot), ejtőernyős zuhanásban, áldozatvállalásban. Mert megéljük az ideális és a torz szétválását. Az ima és gyönyör az egyik oldalon, a várakozás és búcsúzás a másikon. Választani? Inkább kiszolgáltatni magunkat.

Ebből a csapdából nem menekülhetünk. Érezzük az egyiket, és szenvedjük kétségbeesve a másikat. Ezt a dupla optikájú látleletet gyönyörűen csinálod meg.

* * *

Mi az, ami új tematika ezzel a kötettel a magyar lírában? A „szárnyvonal” elhelyezkedése. A szépség, a gyönyör örök lírai téma. A röpke alkalmak gyönyörrel teli pillanatainak kettős világa: a lopott idő és a gyors mulandóság – úgyszintén örök téma. És a lopott alkalmak bűnös volta (főként a katolikus világban – a protestánsok már a reformáció óta oldozgatták ezt) úgyszintén örök téma. De mindez külön-külön, alkalmanként volt megélhető, és természetesen ezt követően megírható. Ha ezeket szépen, költőileg szuggesztíven megírod – jó költő vagy. Lehetsz zseniális is – lásd Szabó Lőrincet.

Megírhatod a meglévő szabályos (legális?) kapcsolatot, mint az elhidegülés döbbenetes alkalmait, jeleneteit, megélését – ez új és megdöbbentő hatású –, de ezt már maradandó formában Tóth Laci Dunaszerdahelyen megírta. Nagy döbbenet volt nemrég számomra. Jeleztem is kritikámban, a Parnasszusban.

Neked mi maradt? A szokványossá alakuló otthon helyett (a korábban is megvolt, de most csak idődarabkákra kiszakítható) állandóan veszélyeztetett találkozgatások lopott pillanatai. Jobbára inkább új és újabb búcsúzások. Egymást nem ismerések várakozása és a válások fájdalma helyett rutinja. A három összeszövése. És persze: összeszövése az állandó otthontalansággal. A gyönyörködés helyett a lepusztultság érzékelése. Tájban, szállásban, még a szeretkezésben is. Hiszen az autó, a telefon, a vasút mindent bizonytalanná, lelakottá pusztít. És ebben keresni a gyönyört, valami állandót, egy reménysugarat. Közben érezni a bűntudatot – hiszen a keresztény világ tagja vagy.

Jézus emberivé lett szemmel figyelte és isteni mindentudásával ismerte az ítéletre hozott asszony környezetét – sorsát – a maga teljességében. És mit tett az ítéletet kikényszeríteni akaró álságosok között? Valamit írt a porba. Ha költő lett volna: talán szonettet. De Isten volt abban a szemlélő emberben. A szonett szép, de kevés. Az ítélet pontatlan. Igazság? Az mi? Pilátus majd meg is kérdezi nemsokára. Mindenkinek igazat kell adnia. Mert olyan helyzetbe transzponálta az összes résztvevőt, amelyben mindenki részes, és mindenki rádöbben bűnösségére. Sőt talán sorsának lepusztultságára. Az dobja az első követ... Akkor már jobb az egészből kimenekülni: te pedig, asszony, többet ne vétkezzél. Azaz a halálos sors helyett vállald a tragikus sorsot. A létet az akármilyen – de hagyományos – létben. Ne Ikarusz legyél. Marad neked a boldog (boldog?) környezet, mely fölött elrepül az a bizonyos kassáki nikkel szamovár. A földi boldogság egy idő után – a lepusztultság. És ha ezt érzékeled, akkor: a tragikus szenvedése Annának Karenin mellett. És persze Kareninnek Annával. De vajon hol van ebből a Feltámadás ünnepe?

Te mindezt költészetté alakítottad. A „szárnyvonal” poézisévé. Az idill és a torz oximoronjának keverékévé. Mint Bartók a Kékszakállúban. A korábbi szerelem és a bűn, ami szétválasztva volt írói-költői téma, nálad összeolvadva új tematikát teremt. A huszadik század második fele szexuális forradalmának visszáját. Keresztény tükörben (sőt: természetes léttükörben) megcsodált és megborzasztott sorsköltészetet. Mert sorsát senki el nem kerülheti. És ez a sors a létben a szép teremtettség visszája. Juhász Ferinél találtam rá találó címet: Mérgezett Mennyország.

* * *

Eddig jobbára inkább köteted tematikai korszerű újdonságáról beszéltem. Most érkezem odáig, hogy kimondjam: mindezt a bizonytalanná tett életet te életszerűen, nagyszerűen megformált versekben pergeted le előttünk.

Azzal kezdtem első levelemben, hogy én Az üvegparázs végén a ’szerelem’ szót, amelyre kifuttatod a verset, kicserélném. Mert akkor még nem értettem a kötet lényegét. Igenis jó helyen van ez a zárás. Mert ez a szó az egész kötetben jelenlévő szembenállást testesíti meg. Egyetlen pillanatra, győztes pozícióban.

Ugyanis az egész kötet lényege a rátekintés a személyes létezésre a férfikor delén. Amikor az ember a létezést a pillanatok megteremtésére koncentrálja. Amikor még nem összegez, nem a megmásíthatatlan élet-múltra tekint vissza, hanem csak más- és másként megnyíló életpillanatokra. Egyik így, a másik amúgy végződik. De a férfikor delén éppen ez a csodálatos, hogy minden elszürkülés, minden lepusztultság ellenében fel-felcsillanhat a pillanat, amely éppen az értelmetlen múltakkal szemben képes megidézni az ellenkező lehetőséget. A pillanat szépségét. Az ördög vonzását? Azt, amire vársz mindegyik versben, vagy amelyiknek múlásán keseregsz. A csodavárás idegizgalmának felfokozása mindegyik vers. Legfeljebb az adott és megjelenített pillanat elhelyezésétől függően hol a sivárság ellenpontjaként, a hosszabb várakozás elérkezéseként, a mulandóságának elsiratásaként, avagy éppen az emlékezetben rögzített (rögzíthetett!) mivoltában jelentkezik. Ez utóbbi a legszerencsésebb esélye a versnek. Amikor mindent sikerül benne sűríteni. A változatosságra várást, a konkrét várakozást, a szépség vágyát, a késések fájdalmát, a bizonytalanságok megérzékítését a pillanat elkövetkezése előtt, magát a várt és bekövetkezhetett csúcsnak érzéki megjelenítését-átélését – a gyönyörűség pillanatát. A pillanatot, amit te abban a versben a szerelem diadalaként üvöltesz világgá. Az elhangzott kiáltással együtt, a maga most-pontokra szakadó heideggeri folyamatosságával bele tudod foglalni a pillanatba, ami egyúttal az autentikus pillanat átéléseként rögzül emlékezetedbe. És sikeres alkotásként: a megformált műalkotásba.

„Szárnyvonal” és szerelem. Mindkét szó pontosan beleillik. Az egész együtt szárnyvonal, amiben a szerelem a maga beteljesültségével villámütés. Mely csak mint mulandóság érhető tetten. A csúcs már a múlt, mely betagozódik a szárnyvonal-jellegbe. De úgy, hogy lehet várni a következő jelentkezését. És ez együtt: élet. És ha nagy költő versében gondolkodik minderről, akkor a szárnyvonal fővonallá magasztosodik, a maga lepusztultságával is. Mert mindnyájunknak csakis ez az egy élet adódik. Abban kell rendezni minden dolgainkat. Belealakítani az autentikus időbe.

A te szárnyvonaladban én képes voltam megtalálni az autentikus időt. Amelyet te megtaláltál férfikorod delén, benne vergődve jelen lenni és egyben visszanézni rá. Ezért szeretetre méltók verseid, amelyekben ott vergődik a pillanatokra gyönyörérzettel telítő szerelem, és amely pillanatok szárnyvonala ott múlatja idődet a távoli boldogság látványának irigyelt megélésében. A pillanatokra győztes szerelem nem képes a boldogságot megadni. Szétválik verseidben. Pedig mind a kettőt képes vagy bennük szembesíteni is, megélni is. Tudatosítani mindenképpen. Szárnyvonalad egyszerre várakozás a csodára, és a távolra szakadó boldogság irigylése. A mai emberek benne olvashatják a szenvedés gyönyörittas pillanatait és a boldogság erőt adó örök elkötelezettségét. A másik bibliai jelenetet, Jézus megkísértését: a gyönyör elszakadását a boldogságtól. Mert meg van írva, hogy ne kísérts. Micsoda hatalom és materiális szépség – és vele szemben a visszhangtalan visszautasítás. A boldogság vállalása – a küldetés öntudatosítása.

* * *

Panem nostrum quotidianum da nobis hodie. Ennek mintájára a felnőtt férfikorban elmondható: mindennapi bűnünket add meg nekünk ma. Groteszkül hangzik? De akkor élhet ebben a pillanatsorozatban az ember. És bűnnek mit tart? Amit a Biblia törvényei elleneznek. Kereszténynek, európainak és fiatalnak lenni? Az élet pillanatai (gyönyörei, reményei, megélt élvezetei stb.) bűnként tudatosodnak. Ezért érezzük mellette a lepusztultságot, a szabályos életet, a törvény főútvonalát pillanatnyi vágyainkkal szembesítve megélhetetlennek. De a gyönyör mulandóságát is ezért érzékeljük elkezdhetetlenségnek, mert menekülnénk a bűnös élettől, a bűnben fogant folytatástól. Minden megvalósítás egyben elkezdhetetlenség. És mégis belemegyünk. Éljük, szaporítjuk. Féljük következményeit. Az öregkor visszapillantó tükrében mindez elrendeződik, helyére talál. Szárnyvonalnak minősül. Boldog, aki a megélés pillanataiban is tudatosítja ezeknek a bűnös boldogságoknak szárnyvonaljellegét. Bárha bele is megy. Vállalja. Közben fél következményeitől. Így kap a szerelem ellenében hangsúlyt a kiegyensúlyozott boldogság, mely mellett a szárnyvonal elszáguld. Irigyli? Kevesli? A boldogság teljességét ellenpontozza a szárnyvonalon haladást érzékelő pillanatban létezése. Az egyensúlyozás örök emberi létezése.

A hittel élő ember élete a bűntudat lepusztultságára való érzékenységet fokozza.

Ebben a kötetben benne van a hívő emberi lét egyensúlyozása. A pillanatok vonzása a maguk mulandóságával. És a létezésbe rendezettség boldogságot felmutató létezésbe csatlakozása. Amely a világ szépségét köréd sugározza. Amellyel ha szembefordulsz, a lepusztultság vesz körül. Ezt a pillanatnyi egyensúlyozást foglalja ez a költészet most ebbe a kötetbe. 

A létezés és a pillanat szembesülése olyan költői egyensúlyrendszert hoz létre mostani kötetedben, amely e földi jelenlétünk értelmezésére kényszerít. Miként a történelem (most ne menjünk bele a politikába), akként az érzelmi élet is állandó határhelyzeteket teremt. Ha érzékelni tudjuk, boldogtalansággal vágyódunk az állandóságba, melyet utóbb boldogságnak is vélhetünk. Miként a te versedben. Ha csak az érzelmi hullámzást kíséreljük követni, a maradékát életünknek éppen a boldogság elkerülésével élhetjük csak le: jobbra is, balra is mélység, szakadék. Valami ilyesmit élt meg Babits is versében. 

A hosszabb élet csak arra jó, hogy a pillanatok értékét-értelmét visszamenőlegesen is felmérjük. Azt, amit megélésekor hullámmozgással, a maga veszélyességével állandó drámai várakozásban és túlszakításban élünk meg. 

Csoda, ha egy költő mindezt olyan kötetben egyesítheti, mint a Szárnyvonal.

Nagypéntek éjszakáján éppen ezt az egyensúlyozást, példázatos értékkeresést éltem át könyved hatására.

Hozzásegítesz mindezzel létezésünk isteni elképzeléséhez és értelmezéséhez. Mert mi másért teremtett volna minket ilyenre Istenünk, ha nem ezt az életesélyt akarta volna velünk kipróbálni? Te kibeszélted a Teremtő akaratát. Meg is szenvedsz érte. Adja Isten, érdemes legyen! Ő már tudja, mi még nem. Ezt a létmegvalósítást nagyszerűen formált, érzékeny versekben figyeled.

Köszönet a mindenkit felkavaró segítségért!

Fekete Vince: Szárnyvonal. Magvető Kiadó, 2018.