Újra

Az ablakszemek mögött szobainasra akasztjuk
a kabátot, a sálat, az esernyőt, lerúgjuk
magunkról az átázott cipőt,
a hússzínű lámpafényben megvacsorázunk.
Levendula és öblítő illata szorul a szobákba
zsúfolt miniatűr emlékek közé.
Házunk tégláit valamikor én raktam egymásra,
útmutatás szerint – ide a háló, oda a konyha,
a fürdő. Ajtónk elé lépcső és kert,
a polcokra Kassák mellé Jung és Freud. Most
csöndben igazítja párnámat, a lepedőt
kisimítja. Mellém telepszik.
Épphogy kész, de tudja, hogy a falak megadják
magukat az időnek, és mikor szél
rázza az ablakszemeket, én
újra a téglákat rakom – ide a háló, oda a konyha,
a fürdő. Ajtónk elé lépcső és kert. A szemek
mögé hússzínű lámpafény.

Balaton, március

Látod, ez itt még a régi.
Sötét víz, kövek, nádas,
meztelen talpak alatt
a szúrós fűtakaró. Szél,
hullám, üres nyaraló,
nyitva maradt ablak.
Lecsavarozott padok
bámulnak a kék
csendbe. Üres égbolt,
néha sirályok, felhők.
A talponállóban még
sörszagú a könyöklő.
Hat hónapja itt ültünk.
Én kavicsot víztükörbe,
te nevettél. Egy kavics
azóta is a levegőben.
Mint mondják, csoda.
Pedig csak mi voltunk.

Gömbkőris

           (Fraxinus ornus Mecsek)

Éppen húsz éve, hogy zsenge ágaimon
először fakadtak rügyek. Tavasz volt,
bár áprilisban még havazott. Őseimet
megszelídítették, gondosan metszették.

Gömb alakú lombomon az ősz vöröslő
nyomokat hagyott. Régebben megitattak,
ma már nem szomjazom. Türelemmel
nemesítettek, gallyaim gondozták.

Karácsonykor fényfüzér, nyáron
lampion – így teltek az évszakok.
A teraszról ráncos emberek nézik,
ahogyan szép lassan fiatallá növök.

Ma gyerekzsivajtól reszketnek
leveleim. Valaki törzsembe karcol
nevet és dátumot. Nem bánom.
Éppen húsz éve vártam erre.