Tárlat

 

Csengő fénypontokká

meredtek a hangok

a sötétben.

 

Gyémánt− cseppekké

dermedve,

lassan hűltek le

és potyogtak a padlóra,

mint holmi üveggolyók,

amiket kicsiként szórtam szét,

hogy „kincskeresőt” játszhassak.

 

Párahullámokként

oszlanak most rólam

a rózsavíz− gyöngyök,

úgy sietnek

ki az ablakrésen,

mintha tudnák, mire gondolok.

 

Bűnös élvezet

azt képzelni,

miközben nyitva hagyott szájjal,

a keserű vízben fekszem,

hogy vérzem.

 

Mámoros lüktetés

kopog a halántékomon,

várom,

hogy valami elpattanjon

és átlátszó legyek.

 

Hiába kértem a varjaktól,

hogy fessenek be,

csak fakóbb lettem,

ahogy néztem felfelé.

 

Az összes csontom

porzik,

mióta üregesnek

képzelem őket.

 

Vitrinbe teszek majd

minden rózsát,

ami miattam lett

száraz

és halálszagú.

 

A fenyők alatt

alszom majd,

tűlevelekkel

a szemeimben

é a körmeim alatt.

 

Üvegtégelyben konzervált

kagylóként

tocsognak a tüdőm szárnyai,

megsárgultan

áznak a kebleim alatt.

 

Nyitva hagytam magam után az ajtót.

 

 

Reflexió

 

Lehettem volna én az

aki igen.

 

Párás még az ablak,

nehezen gurulnak róla a verejtékcseppek,

néha belehellek egy egész

csigalépcsőt, de csak

amíg mellé nem hamuzok.

 

Hazudok, ha szeretnéd,

de inkább innék betont,

mintsem bemocskoljam

hullafehér bőröm.

 

Sokszor döntök arról,

essen− e vagy sem,

jobban tetszem magamnak

a pocsolyahullámkban,

mint a púdertükör töréseiben.

 

Voltam barna, szőke, fehér,

de végül csak a vörös maradt,

ami elbírja a szorongást.

 

Meztelenül hasonlítok

a legjobban

a nyári hajnal

párás fűcsomóira.