Jelige: Éji fuvallat − Szelfi szavakkal; Borvirágcsokor

Szelfi szavakkal

Egy elkattintott pillanat,

Hol zöld szemembe' tűz a Nap,

S hol dalolnak a madarak.

De a néma képen nem szól ének,

Se neked, se a lírai énnek.

Elég ez, egy ember ítéletéhez?

Táncba hívja a fénysugár a tölgy mohás törzsét,

És lángra gyújtja vele hajam hamis vörösét.

Mégis megmarad kezem színe fagyos bíborkék..

De vajon mindent elmond ez a kép?

És, hogy megítélj, ahhoz épp elég?

Nem hiányzik belőle a mélység?

Hisz a nyughatatlan elmémet,

Ami okozza majd vesztemet,

Oh, mondd, mondd, ki örökíti meg?

Ki fotózza le azt a világot,

Mit egyedül a fejemben látok,

Ahol mindig megnyugvást találok?

És a fekete szövet melegét,

Mi beteríti testem egészét,

És feloldozza ereim görcsét?

És érted miért oly ravasz mosolyom?

És a könnyet látod− e folyni arcomon?

Vajon mi futhatott át akkor agyamon?

Borvirágcsokor

Olyan vagyok neki, mint az alkohol,

Egy hűvös, pincehideg vörös bor.

De mégis mámorosan dalt dalol,

Mikor melegem a szívéig hatol.

Ha éjnek évadján vigasztalom,

Csak őszinte szóra sarkallgatom:

"Mi szíveden, a szádon" kisangyalom!

Ha az üvegem szája ajkadhoz ér,

Úgy érzed nem vár rád semmi veszély,

S fülembe súgod: "Egy cseppet se félj!"

Ám már közeledsz az üveg aljához,

E függésünk egymástól má(r/j) káros.

Kapcsolatunk már− már csak homályos.

S mikor kiszívtad az összes bor vérem,

Üveget váltasz: "Én leléptem!"

Indokod az, hogy kiürültem.

Bennem nagy űrt hagytál, kedvesem..