Jelige: Emlékmaradványok − (Ön)arckép; Exodus (avagy egy csillag apró létéről)

(Ön)arckép

Az arc. Könyv. Pontosan megszerkesztett,
minden szögből tökéletes függöny.
Sosem akartál benézni a kulisszák mögé?
Valaminek ott is lennie kell, másképp nem lenne teljes a kép.
Óvatosan fedezted fel a barna szemben megbújó zöld titkokat.
Erre olyannyira büszke voltál, hogy mindentől megóvtál,
mert még tovább kellett kutatnod.
Szeplőtenger, könnyek, néhány magárahagyott apró hajszál.
Nem ismertem fel magam azon a fényképen, amit mutattál,
pedig már egy hónapja készült. A már megszokott mosoly,
ugyanaz a semmibe meredő tekintet. Nem látszik benne az elmúlni készülő nyár.
Tisztán látom a világot, az igazságot mutató lencséken át. Bocsánat.
Az igazságot mutatni akaró lencséken át.
(Néha kissé elkalandoznak a gondolataim.)
Elérkezett a végállomás.
Mostmár leveheted szemedről az átlátszó kendőt,
amit az utazás elején kaptál...
Rendben van, megtarthatod a fotót, ha minden a terv szerint halad majd tovább.
                                       

Exodus (avagy egy csillag apró létéről)

Párhuzamosak a végtelenben. Vagy végtelenek a párhuzamban?
Legfeljebb a matematikában.
Azt mondtad a tegnap, hogy minden kiszámítható…
Azóta meggondoltad magad, és rájöttél, hogy semmire sincs konkrét magyarázat. Se rám, se rád, se a sok más üstökösre, akik inkább hasonlítanak egymásra, mint önmagukra, mivel ugye minden csillag egyforma.
Ez is csak amolyan sztereotípia.
Vegyük példának a sok sztárt, meg a fények városát. Ők sem véletlenül kerültek a helyükre. Legtöbbjük a mozgó tűzbolygók szülöttje.
A csillaghullás teljesen pozitív (persze nem orvosi értelemben).
A hosszú, fehér folyosón−  amit szigorúan csak sötétben látsz−  mikor épp nem a képek között jársz, felfelé is vezet az út. Ha nem is mindig egy vadonatúj mozgólépcsőn át.
A csillagok sosem alszanak. Még akkor sem, amikor úgy tűnik.
Ők azok, akik ott vannak melletted. Ha elesel, letörlik könnyeid, persze mindezt láthatatlanul.
Bearanyozzák a létedet, mivel az sokkal elegánsabb az ezüstnél. És tovább is tart…
Saját magam alteregójaként élek. Nem tudom−  még ha számtalanszor eszembe jut sem−  megváltani a világot.
Abban viszont biztos vagyok, hogy amíg a Hold esténként csókot hint a tenger csalóka arcára, fényemet szórom arra az aprócska aknára, amit úgy hívnak: ÉLET.