Jelige: Ábrándozó − Az elmúlás; Jöjj velem, múzsám

Az elmúlás

Szenvedések árán él itt fájóan,

Lelke megtörve bár, jajgat halkan. 

Élete minden egyes óráját izzadta,

Izzadta, hálát ezért nem kapva. 

Élete csendes perceit az Úrral élte,

Ez volt lelke megnyugvásának helye. 

Milyen élet az, ha az egyetlen csend ez?

Mit ér az élet, ha az ember véresen esedez?

Lelkéből folyt a vér, krisztusi vérként folyt,

Lelke néha termett gazt és konkolyt. 

Megült majdnem egy teljes évszázadot,

Rátermett elméje, szíve hozott áldozatot. 

Szörnyű... Életnek lehet nevezni ezt?

Földi halandóként lelke az Úrhoz epedez. 

Lelke föltámad− e a pompázó fentre?

Lesz− e lelke ismét viruló, zsenge?

És az elmúlás órájában lelkébe szállva,

Kezeit összekulcsolja, és azt fohászkodja:

Bűnös ember vagyok, oh, mennyei Atyám,

Szállj le hozzám, mint féltő, óvó apám!

Jöjj velem, múzsám

Kiültem én arra a dombtetőre,

S az ábdrándjaim lelkedet fonták körbe. 

Nem papírra vetem a szerelmes szavakat,

Tintát sem használva, pötyögöm azokat. 

Az a szerelem nem vész el a horizonton is túl,

Ha azt megőrzöd, s az Isten kezébe átnyújtod. 

Ezért kérlek, üljünk ki együtt a hegytetőre,

S gondoljunk a csodás elkövetkezendőkre.