Álmodj

Mikor a Nap lebukik az égről,

Mikor az utca a sápadt lámpafénytől

Ezernyi titkot, csodát rejt,

S te csak a ház ablakából,

Igen tisztes távolságból,

Nézed mindezt elmerengve,

Nyitott szívvel, dideregve,

Várva, hogy egy régi álmot,

Szép meséket, melyek másutt,

Messzi tájon lelnek otthont,

Nem ismerve múltat, poklot

Az éjjel, ez a nagy talány

Ez a kietlen, sivár pusztaság,

Fekete massza, melyben eltévedni oly könnyű,

Tele fénnyel, lehetőséggel,

Kudarccal és dicsőséggel,

Csak úgy valóra váltson,

Eközben vársz,

Ölbe tett kézzel,

Gondolva sem arra, 

Hogy tükörbe nézel,

Ha megtennéd, tán rájönnél,

Talán megnyugodnál, talán üvöltenél,

− Öregszem!

Pedig az idő csak száguld sebesen,

Meg nem áll egyetlen percre sem,

Akármilyen varázslatos,

Élvezetes, nosztalgikus,

Selymes, lágyan simogató,

Dallamosan hívogató,

Legyen az a pillanat,

Az idő nem áll meg,

Csak halad.

Ha észlelnéd, hogy forog a Föld,

Ha megtapasztalnád az időt,

Mely rohan, szalad előre,

Talán akkor kapnál erőre,

Nem csak állnál ott félszegen,

Kiálthatnád, „Carpe diem!”,

Megragadhatnád a napot, 

Nyomot hagynál ott,

Hol még senki sem hagyott,

Tengernyi a lehetőség,

De ilyen ez az emberiség,

Valami visszatart minket,

Megannyi álom, 

Melyeknek rabjaivá váltunk,

Megannyi lehetőség, melyet ki nem használtunk,

Megannyi ember, kit meg nem becsültünk,

Megannyi tett, melyet jobb elfelednünk.

Vágyaink még mindig

Fogva tartanak minket,

S az önmagunkkal szembeni 

Túl nagy elvárásaink tesznek tönkre

Mindent.

Szóval most, a sötétségben,

Nyugodt, sápadt lámpafényben

Gyere el az ablakodtól,

Menekülj saját világodból,

A gondolkodás veszélyes!

Valami mégis ott tart téged,

Ordítanál, de mintha tested

Más teste lenne, 

Nem mozdulsz, csak mereven állsz,

Egy apró kis jelre vársz,

Csak még egy perc, mondod magadnak.

Észre sem veszed, hogy repül az idő,

Kihűl a lakás, elszállnak a dicső,

Fényes gondolatok, 

Emlékek és pillanatok,

Sötétség ül ki mindenre,

Bánat, 

El vagy keseredve,

Lassan már a Nap is felkel,

Melyet megragadni senki sem mer, 

Félünk, hogy megégetjük magunk,

Ezért inkább meg sem próbáljuk,

Tested remeg, szemed könnytől áztatott,

Hát ezt is megélted,

Egy újabb holnapot,

Lassan vissza a valóságba,

Mozogni próbálsz,

De mindhiába,

Nem, még nem megy.

Vársz valakire, ki azt mondja majd,

Ne csak bámulj, állj ott,

Hunyd be szemed,

S álmodj!

És akkor majd büntetlenül,

Mosolyogva szüntelenül,

Felveszed az álacrodat,

Éled tovább világodat,

Normális vagy, mindenki látja,

A sötétségnek nincs rajtad fogása.

De esténként,

A sápadt lámpafényben

Eszedbe jut majd, milyen álmodni

Ébren.

 

 

Egyszer talán elmegyek

 

Egyszer talán elmegyek,

Egy vonatra felmegyek,

Megveszek majd egy jegyet,

Egyszer talán elmegyek.

 

A vonat végállomásán

Egy nagy és hosszú út vár rám.

Az úton végig lépkedek,

Egyszer talán elmegyek.

 

Aztán beesteledik,

A hold fénye rám esik,

Egy utolsót nevetek,

Egyszer talán elmegyek.