Remény(telenség)

 

„A remény hal meg utoljára!” Vajon mire utalhat e rövidke kis mondat? Mennyi mindent foglalhat magába? Hány megközelítés, gondolat, avagy tapasztalat kapcsolódhat ehhez? Tényleg így van? Vagy csak egy kis motivációként szánták az elesetteknek, a reményteleneknek? Én már tudom az igazát, ha érdekel, hát tarts velem! Ígérem nem bánod meg!

Egy kellemes napon történt egy igazán különös eset, egy igazán különös lánnyal. Lujza épp iskolába tartott, de nem a megszokott úton. Szokása volt, hogy mindig máshogyan jutott el az iskolába. Szerette a kalandot, s úgy gondolta, hogy ez a kicsit sem szabványos reggeli rutin jót tesz majd az egész elemének. Ennek köszönhetően rengetegszer késett már el a gimnáziumból. Szerencséje, hogy az osztályfőnöke a gimi legklasszabb tanára volt.

Aznap nem késett, sőt még a büfébe is eljutott csengő előtt. Péntek volt, tehát laza nap, a történelem órát kivéve. Valahogy sosem volt a kedvence. Illetve egy ideje már nem.

A nap gyorsan telt, mindenki fel volt pörögve a hétvégi buli miatt. Egyedül hősünk, Lujza próbálta magát visszafogni, hogy ne remegjen úgy, mint a nyárfalevél. Töri következett utolsó órában. Egy hete írt dolgozatukat osztotta ki a tanár. A lány rá sem nézett, már tudta az érdemjegyét. Elégtelen, egyes, botrányos. Ha így folytatja megbukik és jöhet nyáron pótvizsgára, azt pedig mondanom sem kell, a háta közepére sem kívánta.

Mikor kicsöngettek, már rohant volna haza, hogy aztán otthon magába fordulva, de nem törit tanulva üljön szobája besötétített helyiségében. Amikor is a tanár magához hívta. A diáklány enyhe félős éllel a hangjában szólalt meg:

− I-igen?

− Lujza, te nagyon...a legjobbak egyike voltál. Sajnálom ami történt öhm, és nem akarok hm, illetlennek tűnni, de ha nem sikerül összeszedni magad, akkor könnyen lehet, hogy megbuksz. − mondta erősen próbálva nem tapintatlannak tűnni.

A lány hallgatott érezte a gombócot a torkában, de esze ágában sem volt megszólalni.

− De mivel tudom mire vagy képes, így felajánlok még egy lehetőséget. Jövőhéten kerül megrendezésre az Országos Történelmi Verseny. Úgy hiszem iskolánkat jobb ember nem is képviselhetné. − fejezte be a tanár úr.

− Köszönöm a lehetőséget Tanár Úr, de nem hiszem, hogy képes lennék rá. Már nem..−  szólalt meg a fiatal nagy sokára.

− Majd meglátjuk − kacsintott a férfi.

A lány már félúton volt hazafelé. Kivételesen azon az úton ment, amerről az iskolába jött reggel. Útközben zakatolt az agya, csak ömlöttek fel a mély sebek. De ekkor hirtelen egy csilingelő hang ütötte meg a fülét. Biztos hallucinál. De nem, tisztán értett egy „hahó“ kiáltást. Lehet, hogy csak a füle káprázik? Megfordult.

- Hé, itt lent!!

Lujza lehajtotta fejét és egy igazán pici, de annál gyönyörűbb lényre esett pillantása. A szeme egyszerűen megigézte őt. Tündérnek vagy valami effélének tűnt.

− Pff, hahaha nagyon vicces! −  nevetett ironikusan a lány. −  Gimnazista vagyok, nem dőlök be ilyeneknek. Na hadd lássam, ki szórakozik?

Csönd volt válasz nem jött sehonnan, s a parányi lény is nagy szemekkel nézett körbe, valószínűleg a választ várta. Mikor aztán megbizonyosodott róla, hogy semmi nem fog történni így szólt:

−  Csingilingilingiling vagyok – csilingelte −  Egy tündér!

– Mint, mint a mesében? − kérdezte furán Lujza.

A tündér értetlenül nézett a lányra, olyan furcsán hunyorított.

− Ohm, mindegy...Csak szólok, most nagyon nincs kedvem a hülye tréfákhoz!!

− Tréfa? Ó, nem, semmiképp. Tudod, én megérzem a szomorúságot, haragot, de legfőképp a reménytelenséget. Az elesettséget, szerencsétlenséget meg a...−  kezdte sorolni.

 − Oké, oké! Értem, hogy egy szánalomra méltó kupac vagyok.−  mondta meg a tündérnek a lány.

– Szóval mondd mi a bajod, én szívesen meghallgatom a hozzád hasonló meggyötört lelkek történetét−  kérte a tündér csillogó szemmel.

Lujza egy amolyan „mindegy−  mindegy” alapon belefogott a mondandójába.

− Semmi sem sikerül, nem akarnak a dolgok úgy alakulni, ahogy én akarom.

− Nem minden úgy van, ahogy te szeretnéd, hogy legyen. Vagy ahogy lennie kéne −  vetette közre a tündér.

− Tudom, de ettől nem lesz jobb. Plusz hála az idióta fejemnek, hétvégén nem mehetek el a bálra,mert törit kell tanulnom – fújtatott Lujza

− Tényleg az a bajod, hogy nem mehetsz el a bálra? −  csilingelte Csingilingilingiling.

− Hisz mi más lenne? −  mondta, majd látva a tündér hitetlen pillantását leült a fűbe.

A tündér követte a példáját.

− Sokkal inkább az, hogyha előveszem a történelem könyvem, akkor emlékek villannak majd be. Emlékek, amik ma már furcsamód vágyak.

− Mesélj, csak mesél tovább −  szólt a lény.

− A testvéremmel elhatároztuk kiskorunkban még, hogy 11. osztályban elmegyünk a OTV-re..

− OTV?−  kérdezett vissza Csingilingilingiling

– Országos Történelmi Verseny!! − majd mikor látta, hogy mondandója megértő fülekre talált folytatta − Szóval mindig is ez volt a célunk, a közös célunk. De neki nem ment a matek, sajnos megbukott. Féltem, hogy irigysége majd elvakítja, s többé nem csinálhatjuk azt amit szeretünk. De nem így lett, ő ott állt mellettem mindig, segített, hogy jobb legyek, hogy sikerüljön mindaz amit kiskorunkban megálmodtunk. De aztán ősszel... − S itt elcsuklott a hangja. Majd könnyezve folytatta:

− Nincs olyan dolgom amire azt szeretném, hogy kitűnjön. Soha nem voltam önző vagy telhetetlen. Egy dolgot viszont mindennél jobban a magaménak akartam tudni. A győztes érzést. Nem egy versenyben, hanem egy betegségben. S nem is magamnak akartam, hogy legyen, sokkal inkább a testvéremnek. S lám ez nem hatott meg senkit. Az élet nem kegyelmezett senkinek. Ezért most itt vagyok, elveszve, reménytelenül. −  fejezte be a lány, s arcát a tenyerébe temette.

− Bizonyíts mindenkinek, DE legfőképp magadnak, hogy te fel tudsz állni onnan, ahonnan sok ember nem! −  nyomatékosította a lény.−  bizonyíts a testvérednek, hogy ő érte megéri! Ahogy neked is meg fogja érni! Büszke leszel magadra, Lujza!

Ez volt kettőjük között az utolsó mondat. A lány felkelt a földről és hazament. Elővette a történelem könyvét és egész hétvégén tanult. Nem ment el a bálra. Nem bújta az internet világát. Nem bámulta bambán a tv−  t. Hanem tanult és tanult. Rájött mennyire hiányzott neki ez az érzés. Az érzés, hogy van miért küzdenie újra. S azt is érezte, hogy soha nem állt még testvérével ilyen szoros kapcsolatban.   Reményekkel tele vágott bele a hétbe.

Nyáron nem kellett pótvizsgára mennie. Nem kellett búsan a sötét szobában ülve emésztenie magát a történtek miatt. Újra meglátta a szépet mindenben.

Ma már történelem tanár egy egyetemen. Imádja a munkáját, a gyerekeket és az életét. E kis történet bár számára még mindig hihetetlennek tűnik, olyannak mintha csak álmodta volna az egészet(bár kitudja?), mégis ez hajtja előre az életben.

Sok mindenkinek mesélte már el e különleges perceit. Aki megértette, észrevette benne a szépet, a tanulságot. Aki nem, az pedig még most is a tündér nevének kimondásán töpreng.

S ezért tudom biztosra állítani, hogy a remény hal meg utoljára!

 

 

Varázsvilág a valóvilágban

 

Biztosan sokan ismeritek a J. K. Rowling által megalkotott világot. A sok furcsaságot, tanulságot, érzelmet, végső sorban pedig szereplőt amely vele jár. Életem legszürreálisabb és egyben valamelyest legfélelmetesebb napja volt a mai. Amikor már azt hiszed, hogy nem történhet furcsább dolog veled, akkor jön valami ami feldúlja az egész életed. S onnantól kezdve fenekestől megváltozik minden körülötted, avagy minden benned..S hogy mire gondolok? Hogy kapcsolódik ez a két dolog egymáshoz? Olvassatok figyelmesen és kiderül!

Egy átlagos téli napon kezdődött minden. Reggel a szokásos időben ébredtem. A szokásomhoz híven elkészültem, s mint minden reggel, most is a szokásos időben indultam az iskolába. Az életem többnyire kiszámítható volt, már amennyire egy élet az lehet. A suli nem messze, körülbelül két saroknyira található a mi házunktól. Kilépve az ajtón rögtön megcsapott a már jól ismert, tipikus tél illat. Ha persze nevezhetjük illatnak.

Még sötét volt, csupán az utca lámpái világítottak. És Istenemre mondom, teljes szívemből utálom a hideget! Nem, nem a telet! Bár tudom a kettő együtt jár. A frissen leesett hó, gyönyörű kristályként terítette be a tájat. A környéken már a kukák tömkelege is „díszítette” a házak bejáróját. Kedd volt, kukanap.

−   Ó, a francba − mondtam dühösen. S visszaballagtam. Mivel a nagy gyönyörködésbe, teljesen kiment a fejemből, hogy a kukák még bent várják az elszállításukat. Bármennyire nem tetszett, ez a feladat rám hárult. Így komótosan a helyére tettem őket.

A suliba beérve siettem az órámra, ugyanis már vagy 10 perce becsöngettek. Na persze pont matek volt az első órám. Ami valljuk be, nem a legkedveltebb tantárgyam. Így sem vagyok a tanár kedvence, de ha most még kések is, lesz nekem ne mulass! Szerencsére  ma nem csak én nem érkeztem időben, még Czikó sem ért be. Ő a matektanárunk. Szörnyen zsémbes, középkorú férfi volt. Ám a korához képest a haja már épp elég ősz ahhoz, hogy az óráin semmiféle viccet nem mertünk elsütni.

Gyors üdvözöltem Katit, majd leültem a helyemre. Előttem Ádám ült. Ő szuper jó volt mindenből! Neki még az órákra sem kellett volna beülnie. Néha, mikor olyan napja van, segít is akár a dolgozatokban.

 Szóval ahogy ott ültem a helyemen, kezdtem unatkozni. Katihoz semmiféleképp nem mentem volna oda, hisz ő a terem másik végében ült. S nem szerettem volna veszélybe sodorni magamat. Czikó rettentően kiszámíthatatlan. Bármelyik percben betoppanhatott. S nem feltétlenül az ajtón. Így, ennek érdekében azt csináltam amit a legjobban szeretek! Amit még a történelemnél is jobban szeretek! Elővettem a könyvemet és olvasni kezdtem. Nem is akármit! Az egyik legmeghatározóbb, legszeretettebb könyvemet, a Harry Pottert! Tudom, tudom, nem túl egyedi.

Mégis van benne valami, ami több millió embert magával vonz. A hatodik résznél tartok.

Éppenséggel még rendesen az elején. Tegnap kezdtem. Ezt is imádom!

Már pont belemerültem annyira, hogy nem figyeltem a körülöttem történő dolgokra, ahogy azt sem vettem észre, hogy bejött a tanár, s evvel együtt, hogy fel is szólított.

− Beka −  súgta nekem oda Evi. Én csak hülyén bámultam rá, amolyan " mivan " nézéssel−  Czikó − pisszentette oda.

Mire rájöttem mit akar sugallni. Ezt segítette az is, hogy a tanár úr szinte lyukat vájt a homlokomba...

 Levettem a kezem a 126. oldal 11. soráról és a tanárra néztem.

− Szabó Beka, mint oly sok máskor, most is valahol teljesen máshol jársz. Kérdezem én, mire jó? A sok könyvben nincs benne, az amire neked szükséged van. Ha csak nem az a címe, hogy „Hogy ne idegesítsem fel a matektanáromat, hogy átengedjen év végén”..De gondolom ilyen könyv nincs, vagy ha lenne is, te akkor sem olvasnád el. Nemde?− kérdezte gúnyosan. Igazából nem is értem, talán most elsőnek fordul elő, hogy nem görcsösen, egyenes háttal ülve figyeltem a tanárt vagy a táblát. De ezt elengedtem, amolyan „Ő utál, s megragad mindent, ami ellenem szól” nézéssel. −  Most pedig mindenki az óra végéig a Tk 42−  60. oldalig elvégzi a kiadott műveleteket, s ír egy 3 oldalas fogalmazást arról, hogy miért létfontosságú a matematika tantárgy tanítása, és tanulása.szólította meg az osztályt, ellentmondást nem tűrő, kimért hangon.

− Ha ezt apám megtudja − mondta egy undok hang. Ez a mondtad nagyon ismerős volt.

Számtalanszor hallotta... olvastam már!!!Nem, az nem lehet. S akkor oldalra fordítottam a fejem, valami olyat láttam amit elsőre nem hittem el. Aztán még vagy tizedjére sem. Teljes testben, lélekben ott ült ő. A Harry Potter egyik negatív szereplője. A tejföl szőke, Draco Malfoy. De nem a filmes Tom Felton, így tényleg undokabbnak nézett ki. Hisz valljuk be, aki szereti Dracot annak vagy kőből van a szíve, vagy csak a szemének hisz!

− Mi a... − kezdtem, de megakadtam. Szóhoz sem tudtam jutni. Rajtam kívül senki nem vette észre.

Mindenki olyan természetesnek vette, túl természetesnek.

− Veled meg mi van? Lenyeltél egy békát? Vagy most láttad meg saját magad tükörképét? − szólt a szokásához illően.

Felnevettem, de csupán erőltetetten.

− Neem, te nem vagy igazi. Egy kitalált szereplő vagy, egy kitalált történetben. A léted nem valós. Te nem lehetsz itt! Nem is vagy! Csak álmodom, nem valóság! Csípj meg!−  mondtam a rémülettől elcsukló, hangon önkívületi állapotban.

Draco csak felhúzta bal szemöldökét és tovább piszkálta az előttünk ülő Ádámot.

− Csípj meg!!! − ismételtem nyomatékosan. Nem kellett neki harmadszorra mondani, ő akkorát belém csípett, hogy utána csak úgy sajgott  a bal vállam.

– Auuuu, ez nagyon fájt – jajdultam fel.

− Istenem, hogy a muglik mennyire ostobák. Bánom, hogy belementem.

− Istenemre mondom te Draco Malfoy vagy − Csodálkoztam el, mert már elhittem, kénytelen voltam hinni a szememnek. S nem, ez nem az a csodálkozás volt, mint előbb, hanem sokkal felszabadultabb.

− Na végre, csoda, hogy rájöttél! Már azt hittem segítség kell dünnyögte rossz állóan.

A megjegyzését nem figyelembe véve, megkérdeztem:

− Hogy kerülsz ide? Egyáltalán te élsz?

− Mint látod itt vagyok, s mint én látom te nagyon is más világban szárnyalsz. Persze, hogy élek. Máskülönben nem lennék itt ahol. Sajnos. Dumbledore szerint jót tenne nekem valami, illetve valaki. Az, hogy más szemszögből megtapasztaljam milyen az élet. Blablabla…

− Ahaa!!! Ki vett rá erre a szerepre? Dani?(róla tudniillik, hogy dicsőíti a szereplőt.).−  kérdeztem bosszúsan. Ekkor a fú elővette pálcáját, s egy suhintással az összes ablakot kinyitotta.

− Most sokkos állapotban vagyok, bevallom. Mit is mondhatnék? Khm, mennyi időd van?

− A nap végén visszamegyek oda, ahonnan jöttem−  felelte büszkén, úgy mint aki tudja a dolgát. − Ha Dumbledore azt mondta, hogy itt kell lenned, akkor itt leszel. S azt csinálod, mint a többi gyerek.

− Mármint azt amit ez a sok semmirekellő?

Szánalommal nevettem rá. Tudtam, hogy miért küldték őt ide. A jó útra akarják téríteni. Nem vagyok hülye, ismerem ezt a történetet. S, ha mindez rajtam is múlik, akkor legyen. Úgyis annyira sok mindent szeretnék megtudni róla. Ő az a szereplő aki kivehetetlenül viselkedik. Akiről nem tudni, hogy valójában milyen. Na meg persze nagyon jól tudom, hogyha van valami ami felidegesíti őt, az az, hogy egy kalap alá veszik őt a többiekkel. Így folytattam:

− Nevezheted őket így is. Itt viszont mindenki egyenrangú. S azt ajánlom szokj hozzá, vagy ez lesz életed legszörnyűbb napja, Malfoy! − vetettem oda neki. Persze nem így gondoltam. De annyira már ismerem a karakterét, hogy tudtam így lehet őt helyreigazítani.

− Legyen, nekem aztán mindegy − szólalt meg nagy sokára.

Tudtam, hogy nyert ügyem van. Már csak az volt a kérdés hova vigyem,, ahol kiszellőztetheti a fejét. Következő óra rajz, nem, nem jó! Ugyanis Draco biztosan miszlikbe szaggatná az összes alkotást, csupán azért, hogy magát szórakoztassa. Udvar? Sok a gyerek… Ebédlő, tánc, énekterem, nem…

− Focii!!!! −  mondtam a vártnál kicsit hangosabban. De hiába, már kicsöngettek, így ezt csak én és Draco hallotta. Ott kitombolhatja magát!

− Gyere, mutatok neked valamit, ami biztos tetszeni fog!

A tesi terembe belépve megbeszéltem a tanárral, hogy beszállhat− e egy plusz ember a játékba. Ő persze igent mondott.

− Rendben, engedélyt kaptál, hogy játszhass, öltözz át és mehetsz. −  Hadartam lelkesen −  Nem, én biztos, hogy nem szállok be.

− De mész! Ne felejtsd el! Ígéretet tettél, s az ígéretet soha nem szedjük meg! −  néztem mélyen a szemébe.

Malfoy nem gondolkozott sokat. Tudtam miért… −  Hol az öltöző? −  kérdezte, mire felnevettem.

A varázslódiák pár perc múlva visszajött. Zöld rövidnadrág, fehér póló. Elmosolyodtam. Gyors elmagyarázták a szabályokat és már indulhatott is a menet!

− Sok sikert! Menni fog? −  hajoltam oda hozzá.

− Hát, nem egy kviddics, az biztos! −  válaszolt enyhe iróniával, mosolyogva.

Nem telt el 10 perc leküldték a pályáról, szabálytalanság miatt. S már vette is volna elő a pálcáját( hogy mi a francot keresett a nadrágjában, vagy hogy, hogy került oda fogalmam sincs), gyors felugrottam és már mentem is oda.

− Ilyen nincs! Ezt nem tehetik meg! Az a nyomorult jött belém, ha ezt apám megtudja!−  fújtatott mérgesen

− Bocs, hogy megzavarom a hisztis kirohanásod. Draco, apád keze idáig nem ér el, ideje magad felelni a dolgaidért.

− Fogd be a szád, piszkos mugli!−  ennél nekem sem kellett több. Kikérem magamnak, engem nem nevezhet így. De ahelyett, hogy leordítottam volna, inkább egy őszinte kérdést tettem fel, amit mindig is felakartam.

− Miért vagy mindenkivel ennyire ellenszenves?−  Kérdeztem teljesen őszintén.

Ő nem gondolkozott ezen sokat. Jött is a válasz.

− Mindenki azt kapja amit érdemel. − Ezt így egyszerűen kifejtette.

− Igen? Én mivel érdemeltem ezt ki? Harry mivel érdemelte azt, hogy utáld? Csak mert őt jobban szerették? Mert neki volt szíve, barátai és szerető családja. Féltékeny voltál a szeretett légkörére.! Na és Hermione? A mugli származása miatt? Azért? Vagy csak mert okosabb és szerethetőbb volt nálad? Vagy bárki más, mivel érte el, hogy egy undok disznó légy? Hm? Gondolkozás nélkül ítéled meg diáktársaid! Fenyítéssel édesgeted magadhoz a „barátaidat”! Mellesleg kihasználod Piton igazságtalanságait! Rossz tetteiddel bizony felfigyelnek rád, de nem úgy, mint hősre! Értsd már meg! Egész nap azon fáradozok, hogy a te elkényeztetett fejednek jó legyen, bár őszintén mondom semmi kedvem ehhez, sem pedig−  de főleg – hozzád! −  szakadt ki belőlem egyszerre minden.

− Szeretnéd tudni miért vagyok olyan, amilyen? Legyen. Ezt a példát mutatták nekem. Az apám, anyám az egész Malfoy család. Nem volt más utam. Bár választhattam volna másikat! Egy labirintusba vagyok zárva, egy labirintusba, melynek közepén én álltam, s amiből csak egy irányba vezetett út. Igaz barátok nélkül kell megbirkóznom mindennel! Egy negatív hős vagyok, melyet senki nem ért meg, és soha nem is fog! Mindenkit Potter érdekelt, mellette elbújhattam. Én voltam az undok, gazdag , beképzelt gyerek, amit őszintén mondom sajnálok! Bármit tettem, valakinek biztos, hogy ártottam. Nem voltam elég jó. Hibákból, hibákba estem. Most pedig már végképp nem fordulhatok vissza! Igyekeztem nem megtörtnek látszani, minden egyes napom erről szól−  fejezte be könnyes szemmel. S akkor megértettem. Többé már nem úgy néztem rá, mint azelőtt. Láttam benne a megbánást.

Sokáig síri csend volt. Majd ezt a csendet nagy meglepődöttségemre Draco törte meg. Erős volt , megkérdőjelezhetetlenül erős.

− Nem mellesleg engem így alkottak meg… − mondta iróniával nevetve, de hiába próbálta meg elrejteni, láttam a keserűséget a szemében.

− Sajnálom. Most olyan voltam veled, amit én mélységesen megvetek. Gondolkozás nélkül ítéltelek meg. Figyelj, tudom mit kell megtenned. De te nem vagy gyilkos, egy gyerek vagy.−  üveges tekintettel néztem rá.( Ugyanis valakivel végeznie kellett) −  Hát nem érted? Ha nem ölöm meg, akkor ő öl meg engem?! − üvöltött.

Végre kijött belőle, Ő fél. Mélységesen, rettentően. Ki ne félne?! Nincs mellette senki, akire támaszkodhatna.

− Hidd el, nem fog − nyugtattam meg a világ nyugalmát helyezve rá. A szemembe nézett, én pedig álltam a tekintetét.

Az idő lejárt, neki mennie kellett. Visszaültem oda, ahol elsőnek találkoztunk. A matekterembe.

Draco mellém ült.

− Köszönöm! Segítettél, úgy hogy te nem is tudtál róla − suttogtam halkan.

− Segítettél megértetni velem, hogy vannak akik nagyobb fájdalmakat is átélnek. Nem az a legnagyobb bajuk, hogy a dolgozatuk, amire órákat készültek csak kettes lett. Nehéz az élet. S hamar fel kell nőni. Segíteni kell másoknak, különben lehet, hogy életük legnagyobb vagy éppen legutolsó hibáját követik el. Draco, bármi legyen ígérd meg, hogy saját döntéseid szerint cselekszel, nem pedig azért, mert félsz! − kérleltem

− Ígérem, Beka – s ez volt az utolsó szava melyet nekem szánt. S még utoljára láthattam ragyogó kék szemét.

Visszatettem az ujjam a könyv  126. oldal 11. sorára és olvasni kezdtem.

Már tudom, Draco Malfoy− ból nem lett gyilkos. Nem azt fogja mesélni a gyerekeinek hogy, hogy ölte meg a Roxfort legbecsületesebb igazgatóját, hanem, hogy látta a halála előtt. Ugyanolyan bölcsnek és szeretetteljesnek, mint az előtt.  Azt tette, amit kellett, amit helyesnek érzett. És én ezért állítom azt, hogy Draco Malfoy−  ban igenis lakozott jóindulat. Volt neki szíve, de nem merte azt megmutatni másnak.

S, mint tudjuk a Harry Potter és a félvér herceg végén Dumbledore− t nem Malfoy ölte meg. Így a professzor bár meghalt, mint mindig, most is sikerült egy újabb ember életét jóvá tennie.   Mai napig olvasom e csodálatos könyveket, ki tudja, lehet egy nap még maga Harry Potter is meglátogat... De az már egy másik történet!

Ne hagyd, hogy más úgy érezze, egyedül, segítség nélkül maradt! Három dologban hiszek: szeretet, becsület és a karma!