önarckép/alakváltó

 

nem vagyok már napraforgó

sem fekete holló

életünneplő vagy halálváró

csak egy kóbor feketerigó

csőröm méztől ragacsos

meg akartok fogni engem

etetni simogatni meghatározni

nevet adni besorolni

búra alá tenni dicsekedve

látod megtaláltuk

neked is a helyet

de én megváltoztatom az alakom

kezetekből kisiklom

és felröppenek

kis fehér felhő az égen

gyenge és elesett

a nagy vihar után maradt

árvácska tehetetlen ómen

olyan ott mint egy gyöngyszem

leszakadt egy menyasszonyi nyakláncról

a kapkodásban szétszakadt

a gyöngyök szanaszét repültek

begurultak a bútorok alá

vagy elvitték a madarak

némelyik meglett

a többit pótolni kellett

új és fényes gyöngyökkel

nagyokkal és színesekkel

tedd le a lepkefogóhálót

a bilincset és a láncot

az úton felvert por

füst és hamu vagyok

a szélben lebegek

próbálsz benyúlni a szoknyám alá

de elszaladok előled

ringatózva a szélben 

a részeim elvesznek

dobálnak a fuvallatok

s amikor a szél elül

a földre hullok és zokogok

 

söpörj fel kérlek.

 

 

liliomtiprás

 

a fényben nem volt jó

fehéren ragyogtam a reflektoroktól

kiszáradtam és nem láttam

a vakító fehéren túl

miért rám világítanak

miért vagyok érdekes

valahol nevetnek rajtam

mutogatnak is rám

összekuporodtam volna

csak hogy elrejthessem

azt a szörnyű

gyönyörű hibát

megölelni dédelgetni

még megvagy

még velem vagy

betöltesz egészen

férfihangok kiáltozták

a legszebb hiba a világon

adjam oda nekik

ők majd piszkos kezükbe fogják

nyomkodják és csavargatják

mint egy lédús narancsot

a leve szétfolyik a padlón

kegyetlenek voltak a fények

senki másra nem világítottak

vastag fehér nöi combokat láttam

erősek voltak és törhetetlenek

repedések nyíltak rajtam

a hibák ragasztottak össze

azok a gyönyörű szörnyű hibáim

nem is láttam ahogy jössz

porondmester a  cirkuszban

ahol én vagyok minden

a bohóc

a vadállat

a pihekönnyű légtáncos

elálltad a fényt

alig mozgott a szád

kedves szavakat akartam hallani

nem értettem mit beszélsz

a tömeg éljenzett

amikor kivezettél a fényből

én egy nagyon rossz

látványosság vagyok

a sötétben megint

nem láttam semmit

a közönség ütemesen tapsolt

valahol a távolban

talán csak

a fejemben voltak

szétfeszítetted a repedéseimet

megnyaltál kiköptél

és nyomkodtál

mint egy túlérett narancsot

lefolyt a levem a padlóra

aztán csak azt éreztem

hogy valami nincs

a hiány betölt egészen

leszaggattad rólam

azt a nagy− nagy hibát

és visszavezettél a reflektorokhoz

téged tapsoltak rajtam nevettek

arctalan rosszindulat

megdobáltak rohadt paradicsommal

hogy a vágat újra szétnyílt

én meg lassan kifolytam rajta.