Aranysziget

 

A nap éppen lemenőben volt és épp abba a csodálatos szakaszba lépett, amikor bársonyos rózsaszín színfoszlányok jelennek meg az égbolt zománcán. Annyira elmerültem a látványban, hogy alig vettem észre, amint nekiütköztem az erdő ösvényén sétálva egy férfiba.

−  Oh elnézést! – mondtam reflexből, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hiába beszélek magyarul egy eldugott kis spanyol szigeten. Máris mondanám a bocsánatkérés spanyol megfelelőjét, de a férfi elmosolyodik és megelőz.

−  Semmi baj! Ritka magyarokba ütközni itt – feleli lazán és kék szemei vidáman megcsillannak.

Nekem a meglepetéstől szinte leesik az állam. Én sem gondoltam volna, hogy amikor az egyéni vakációm színhelyéül az egyik legkisebb, legtávolabbi kanári szigetet választottam, hogy teljesen kikapcsoljak egy hétre, pont egy magyarral fogok beszélgetni. De a férfi egy pozitív, szimpatikus embernek tűnik és a bőrszíne láttán azt mondanám, hogy már jó ideje a szigeten van.

−  Nagyon szép sziget. Olyan, mint egy mini paradicsom. Te már jó ideje itt élsz? – kérdezem kíváncsian.

−  Igen, több mint húsz éve jöttem ide és már tudom, hogy soha nem megyek el – feleli egy mély megelégedéssel a hangjában. Úgy érzem itt az idő, hogy bemutatkozzak.

−  Nagy Péter – nyújtom felé kezem.

−  Timár Mihály – feleli könnyedén, nekem meg eláll a lélegzetem a név hallatán.

−  Tessék? Timár Mihály? Mint a regény főszereplőjének? – kérdezem. A férfi összecsapja tenyerét és előre mutat, hogy megmutasson valamit kicsit arrébb az erdőben.

−  Nem csak. Én vagyok maga Timár Mihály. A regényben szinte minden igaz. Meg akartam osztani a történetemet, ezért írtam meg „Az aranyembert”. De nem gondolod, hogy a szigetet is helyesen adtam meg, −  int felém komiszan és nekem eszembe ötlik, hogy az előttem álló férfi arca is olyan, mint a könyv leírásában −  akkor a fél világ itt lenne már és ez nem lenne ugyanaz a békés sziget.

Én hirtelen nem tudom, hogy mit feleljek. Valahogy érzem, hogy igazat mond, de mégis nehéz felfognom, hogy Timár Mihály létezik, és én tényleg vele beszélgetek.

−  És most merre megyünk? – kérdezem azt, ami elsőre eszembe jut.

−  Szeretnélek meghívni vacsorára, megmutatni a családomat, az otthonomat és remélhetőleg ezután meggyőzni arról, hogy miért kell a titkom titok maradjon. Sok hihetetlen dolog van ezen a szigeten, amit még a regényben sem olvashattál.

Mihály átkarolja a vállamat és egy lenyűgöző rezidencia felé vezet, ahonnan nevető gyermekhangokat hallok. Én pedig csak bólogatok, befogadom a tapasztalatot és közben azt kérdezem magamtól, hogy vajon valaha el fogom− e hagyni e szigetet, ha én is annyira beleszeretek, mint egy bizonyos élő aranyember?

 

 

Az élet iránya

 

A vonat jóleső, csilingelő hanggal indul neki a hosszas útnak. Az örökzöldnek tűnő mámorító táj látványa mozogni kezd a szemeim előtt. Világoszöld buja mezők, bükk és fenyőfák bőséges terjedelme, valamint békés, tükröződő tavak együttes víziója vetül elém.

Én épp, hogy csak felszálltam valahogy a hatalmas, három bőröndös csomagommal a járműre, de máris különös érzés hatol a zsigereimbe.

Egyfajta bizsergés, melyet mintha intuícióm küldött volna felém, jelezve, hogy valami fontos van történőben. Ahhoz hasonló, mint amikor az ember egy összejövetelre érkezik és előre izgatott, mielőtt belépne az ajtón.

Félrehessegetem az érzést, mivel a jelen pillanat úgyis csupán egy célt tartogatott számomra, egy egész egyszerűt, amely egy szabad ülőhely kikeresésében áll. Így elindulok a vonat középső folyosóján, szemeimmel élénken keresve. Két− három vagon átjárása után ráeszmélek, hogy nem fogom megúszni ezt a napot ülőtársak nélkül és a két oldalamra tekintek, az elmémben analizálva, hogy egy kétgyermekes anya vagy három idősember társasága lenne kedvezőbb.

Valami mégis azt súgja, hogy haladjak még tovább és a következő vagonban talán vár rám a szerencse. Beadom a derekam és kissé ügyetlenül átlépegetek nehéz csomagjaimmal a következő vasúti vagonba. Ahogy belépek, szám elégedett mosolyra virul. A helyiség végében a jobb oldali négy ülés szabad és csak engem vár. Vidáman odasietek, mielőtt bárki más lecsapna a helyre, felhelyezem poggyászaim a csomagtartóba és lehuppanok a kényelmes ülésre.

Elégedetten kitekintek a jobb oldali ablakon át a tájképre, mely még mindig szemet gyönyörködtető. Most éppen egy elég réginek kinéző, varázslatos híd mellett haladunk el, a messzeségben pedig levendulamezők pislákolnak a napfénytől.

Viszont egy idő után valami különös dolog tűnik fel az ablaküvegen belül. Egy enyhén világító, zöldes kis körív ragadja meg a figyelmem, amit nem tudok mire vélni, sem a tájjal kapcsolatban sem az üveg szempontjából.

Elfordulok az ablaktól és megáll bennem a vér. Egy kis, zöld, világító lény ül velem szemben, akinek a visszatükröződését láttam az előbb az ablaküvegen.

−  Uramisten! – kiáltok fel, mire a kabinból többen is kíváncsian felém kapják tekintetüket. Körbetekintek gyorsan, de látszólag mindenki nyugodtan tekint vissza rám. Ijedten visszanézek a velem szembeni lényre.

−  Ez mi? – kérdezem, miközben még mindig remegek kissé a sokktól és hátamat erősen nekifeszítem a hátam mögötti felületnek, mintha az a pár centiméter távolság valamit is segítene. Farkasszemet nézek egy kis zöld szellemmel.

−  Üdv László! Megleptelek?  −  kérdezi enyhe mosollyal az arcán.

Én továbbra is csak hebegek és tátogok, kissé feleszmélve a meglepetésből és csak most tűnik fel, hogy ki is ül előttem: Yoda. Yoda, a Csillagok Háborúja film és könyvsorozatból. A legbölcsebb Jedi mester.

−  Yoda? – suttogom kérdően.

A szellem elmosolyodik és bólint.

−  Ez most valóság? – Újabb kérdésemre Yoda pislant egyet és látszólag nevetni kezd magában valamin, majd ölébe helyezi fabotját, amit addig a földnek támasztott.

−  Így van László. Annyira valóság, amennyire minden az. A céljaid, az életed, az álmaid.

Látom Yoda a való életben is úgy beszél, mint a filmekben. De én nem tudok magamhoz térni és megint körbe− körbe tekintgetek, hogy valamiféle projektort keressek, amivel valaki bizonyosan próbál megviccelni.

−  Csak én látlak? – tudakolózom.

Yoda bólint.

−  Miért?

−  Azért mert hozzád jöttem. Veled van elintézni valóm.

Én csak meredten bámulok rá és próbálom felfogni, hogy talán ez tényleg megtörténik.

Yoda valószínűleg megérezte a kételyeimet és lágyan magyarázatba kezd.

−  Figyelj Laci! Azt, hogy ez hogyan is történik, napokig tudnám magyarázni és nem lennél tőle se bölcsebb, se előrébb. Te a saját utadon kell tovább haladj és én ezért érkeztem el hozzád. Hogy segítsek rávilágítani arra, amit mélyen belül tudsz, de nem mersz elfogadni.

A lélegzetem lassúbb lett és fokozatosan kezdtem lenyugodni. Yoda folytatja:

−  Ezért kössünk egy alkut, mivel nincs sok időnk. Mielőtt ez a jármű megérkezne a célállomáshoz, el kell érjem a célom veled és te döntést kell hozz. Megígéred, hogy pillanatnyilag félreteszed a hirtelen megjelenésem felőli kérdéseket, valamint sokkot és csak az előttünk levő feladatra koncentrálsz? – fejezi be kifejtését vicces akcentussal, körmönfont módon Yoda és előrehajolva, mélyen a szemembe néz.

Én meg szó nélkül maradok. Lehet, hogy ez a legelképesztőbb dolog, ami valaha is megtörtént velem, de akkor is látszólag igaz és ezért a legjobbat kell kihozzam belőle. Úgy döntök, hogy megbízom benne, akármilyen észveszejtő ajándékot is küldött felém az Univerzum.

−  Rendben, megegyeztünk! – intek pozitívan hüvelyujjammal és Yoda elégedetten morog egyet.

−  Jól van, akkor hadd kérdezzem meg László, hova is tartasz most? −  A kérdés újabb meglepetésként ér. Azt feltételeztem, ha tényleg egy fontos dologról kell beszéljünk, akkor az életem egyik jelentős jövőbeli fordulata lesz a téma vagy talán a régmúlt egy tanulsága, amit újra alkalmaznom kellene és nem egy ilyen kis részlet, hogy éppen merre tartok.

−  Hazamegyek Erdélybe a családomhoz – hangzik válaszom.

−  Ah, úgy. És miért?

−  Nos, a projekt, melybe belekezdtem túl nagy problémákba fulladt. Egy közös szabadidős szervezetet hoztunk létre a barátaimmal, két évig nagyon jól haladt és virágzott, de most lejárt az ideje. És most kicsit szeretnék megpihenni, igazából nagyon szükségem van egy kis pihenésre, így hazamegyek – magyarázom.

−  Szóval teljesen fel akarod adni ezt a projektet, melyet a barátaiddal szívből csináltatok? – tudakolja kissé provokatívnak hangzóan Yoda.

Hirtelen nem tudtam mit kellene, hogy erre mondjak. És amúgy is, fura volt Yodának magyarázkodni, aki látszólag többet tudott az életemről, mint azt gondoltam volna.

−  Nem így van. Vagyis igen, látom sokat tudsz az utóbbi éveimről. Azért utaztam el Magyarországra, hogy kilépjek a kissé passzív életvitelemből és a túlzott kényelemből. Tehát a barátaimmal létrehoztuk ezt az álomnak tűnő munkahelyet, de temérdeknyi kihívás fogadott.

−  És ezek a kihívások olyannyira negatívak voltak?

−  Hát… igazából sokszor ellenkezőleg éltem meg őket. Gyakran felpezsdítettek, mert szeretem megmérettetni magam és egyfajta új izgalommal szolgáltak az életemben.

−  Remek. És mi volt a fő probléma, ami miatt megszületett a végső döntésed, az a döntésed, ami miatt most itt ülsz?

−  Yoda, ne érts félre. Én tényleg kiálltam a projekt mellett, de egy ponton azt éreztem, hogy kiégett az egész. Most miért erről beszélünk? Nem lenne fontosabb a jövővel foglalkozni? – tör ki belőlem.

−  Oh László, ne tekints túl buzgón a jövőbe. Most itt vagy, még nem ott. Ebben a pillanatban a jelenben. És közben alkotod az életed összes lehetséges szálát. Ezen másodperc töredéke és a velejáró következmények, minden belefonódik majd és alkotja a jövőd. Használd okosan a jelent és létrehozod az optimális jövőt – bök meg botjával Yoda.

−  Jól van, ez igaz. És logikus is. De nem mindig ilyen egyszerű.

−  Akkor törekedj arra, hogy egyszerű legyen.

−  Rendben, akkor egyszerűen elfáradtam, avagy belefáradtam. És csak egy kicsit vissza szeretnék vonulni, mielőtt újra utazni kezdek, vagy új munkaprojektbe fogok.

−  Ah, a fáradtság. Különös dolog, hm? – suttogja Yoda, behunyta szemeit pár másodpercre és úgy tett, mintha valami nagyon bonyolult dolgon merengne.

−  Otthon a családoddal nem szoktál fáradt lenni? Vagy régebben nem voltál otthon az?

Na csak most kezdem megérteni, mire akart Yoda kilyukadni ezzel az egésszel és részletében igaza volt.

−  Tudom. Most arra célzol, gondolom, hogy otthon a krónikus passzivitásomat egy örökös fáradtságérzet kísérte, ami inkább volt lelki, mint testi. Igen igaz, a megszokott rutin és új élethelyzetek hiánya egyfajta fáradtságot jelentett. Legalábbis számomra. Nem mindenki így éli meg a dolgokat, de én igen. De egyben kényelmet is.

−  És ez a kényelem megéri azt, hogy visszafelé haladj és visszatérj a régi problémáidhoz?

Hirtelen harag gerjed bennem, de Yoda bár észreveszi a hangulatváltozásom, továbbra is békésen folytatja mondandóját:

−  Csak kérdezek László? Te azt felelsz, amit akarsz. És én minden válaszodnak igazat fogok adni.

Veszek egy mély levegőt, hogy válaszom ne csupán egy hirtelen felindulás eredménye legyen és elgondolkodom. Tudom jól, mire utal. Az utóbbi években sokat utaztam külföldre, főleg Magyarországra és mindig friss derűként ért, hogy az új helyzetekben és helyeken elhagyom a régi idegesítő hibáim, viszont körülbelül fél év után, miután visszatérek, ezek a dolgok lassan, valahogy vissza− visszacsíráznak az életembe. Valószínűleg a környezet hatására. Sosem teljesen, mert mindig fejlődök, de azért kissé mégis.

−  Látom, mit akarsz kifejezni és valóban, a múltban ez megtörtént, de ha dolgozom rajta, hidd el, hogy elég erős az akaraterőm, hogy változtassak rajta.

−  Magadon mindig változtathatsz, de mások élete és milyensége nincs a kezedben.

Fura érzés töltött el Yoda ezen szavai hallatán és várom, hogy folytassa.

−  Beszélj kicsit a családodról, László – emeli fel kissé tekintetét a zöld kis szellem előttem és szemeit összeszűkítve várja feleletem.

−  Nos, a családom mindig örül, amikor hazatérek és elég kényelmes életet biztosítanak nekem.

−  Akkor jól kijössz velük és ténylegesen szeretsz velük együtt élni?

Yoda… a filmekben nem tűntél ennyire szőrszálhasogatónak.

−  Hát, apummal nem jövök ki annyira jól. Gyakran elég kényelmetlen helyzeteink vannak, mert valahogy mindig ütközik a véleményünk. És a bátyámmal legszívesebben nem beszélünk egymással, ezért nem is beszélünk lényegében szinte soha a gyakorlatban. Nem az ő hibája, csak egyszerűen nem passzolunk, úgy érzem. De anya és a húgaim szuperek.

−  Értem, ez így is van. Figyelj László, fogy az időnk, ezért ne haragudj meg, de közvetlenebbre fogom a beszélgetésünket.  Létfontosságú, hogy megértsd az üzenetem. Boldog vagy otthon?

A kérdés direktsége mintha a lelkembe csapna. Mit is jelent boldognak lenni általánosságban véve? Hiszen vannak boldog pillanataink, de mi az boldognak lenni? Ez túl absztrakt fogalom. Yoda válaszra vár és én belementem a paktumba, így felelek.

−  Nos, nem is tudom. Az biztos, hogy nem vagyok otthon szomorú, sem depressziós és vannak nagyon jó vidám napjaink−  de Yoda szavamba vág, látszólag eltökélt tüzes tekintettel.

−  Most nem kis örömfoszlányokról kérdeztelek László. Arról a boldogságról beszélek, amit akkor éltél át, mikor napokig önfeledten élvezted első tengerparti nyaralásod. Vagy amikor az első félévben beteljesült álomnak tűnt, hogy a barátaiddal közös projektetek működőképes és létrejön belőle öt személy kényelmes fizetése.

−  Rendben, rendben. Igaz, ez nem önfeledt boldogság és nem sziporkázó örömhullám, melyben hetekig úszkálok, de elvagyok. Elvagyok otthon.

−  Rendben, szóval azt mondod, hogy azért mész most haza, hogy ellegyél.

−  Yoda? – emelem fel a hangom.

−  Igen? – mereszti rám vissza szelíd szemeit Yoda.

−  Te most provokálsz engem?

−  Én az igazságot kaparom ki, a sok magadnak bebeszélt haszontalan hiedelem alól. Boldog voltál igazán az utóbbi két évben? Főleg az utóbbi problémák előtt?

A kérdés konkrétsága és a felismerés újszerűsége, ami vele járt újra letaglóz. Elgondolkodom visszagondolva az utóbbi két évre, majd suttogva felelek.

−  Igen, tényleg boldog voltam. Telis− tele problémákkal és mégis boldogabban, mint a régi kényelmes életemben.

−  Jól van. Ha így látod, így is volt. Tudod László, egy kis stressz nem árt. Az emberek mindig azt hiszik a streszz csak negatív lehet és teljesen stressz− mentes életre törekednek. De egy kis stressz, vagy nevezzük váratlan élethelyzetnek vagy kihívásnak, az adja a mozdulatot az életnek. Karaktert épít. Attól fejlődünk és a nélkül nem is vagyunk igazán élők. Egy kis stressz az a kezdő sor egy igaz élet eposzának.

Hallgatom Yodát és eltöltenek szavai. Érzem a bölcsességet bennük és talán félek is bevallani magamnak mennyire igazak.

−  De…−  próbálok ellenkezni, viszont a hangom elcsuklik. Érzem, hogy egyre érzékenyebb és főleg érzelgősebb témába sodródunk. Ez kissé megijeszt. Yoda egyre inkább olyannak tűnik, mintha belőlem lenne egy hang, amely tisztábban látja legmélyebb vágyaimat, mint én magam. És amit mintha sokszor megpróbálnék elhallgattatni. Teljesen meztelennek érzem vele magam.

−  De a szüleim, a családom… Amikor otthon vagyok, sokat segítek nekik.

−  Tényleg igazán szükségük van rád?

−  Hogyan érted, hogy igazán? Ők is természetesen megvannak nélkülem is. Boldogulnak nélkülem is. De én segíthetek nekik több szinten. Oly sokszor el vagyok utazva, így néha úgy érzem kötelességem, hogy nekik is segítsek.

−  Nem azzal segítesz többet, ha anyagilag és emberileg is önálló vagy? Ha tudják, hogy ellátod saját magad és önellátó vagy, több szinten is? Ha megadod nekik azt a biztonságot, hogy egyedül is boldogulsz az életben?

Ez a kérdés újra csak mellbe vág és Yoda komisz mosolya kimutatja, hogy jól tudja miért. Amikor hazatérek, általában otthon csak kisegítem a családom mindenben. A házban, a családi vállalkozásban is segítek, de lényegében ők tartanak el.

−  Igen Yoda, ha úgy vesszük, amikor otthon vagyok anyagilag függők tőlük. És talán jobb hosszútávon nekik is, amikor önellátó vagyok, de tényleg sok mindenben kisegítem őket, és ami még fontosabb, boldoggá teszem őket.

−  László! Mielőtt folytatnád meg kell érts egy létbevágó dolgot. Csak akkor tudsz másokat boldoggá tenni, ha te is az vagy. Csakis. Csakis és kizárólag. – Yoda még számomra sosem látott komolysággal mondja mindezt – Hiába áldozod fel magad vagy az örömöd, a környezeted érzi ezt. Ez érződik a hangulatodon, az energiádon, a lényeden és a szemeiden. És te bevallottad, hogy nem vagy otthon igazán boldog. Így nekik sem adhatod meg azt, amit igazán megadhatnál.

Hosszú csönd. Erre nincs, mit mondjak. Yoda telibe talált, a szavai nem csak teljesen ésszerűek és helyesek, de az érzelmek szintjén is érzem, hogy valami elpattan bennem. Nagyon finoman folyni kezdnek a könnyeim. Nem próbálom palástolni, hisz nincs miért.

Csupán behunyom a szemem és hagyom, hogy az igazság az igaz érzelmeimmel együtt végre szétáradjon a szívemben. Immáron széttört konok ellenállásom. Yoda pedig továbbra is csak kedvesen néz.

Pár perc múlva erőt veszek magamon és megszólalok.

−  Így van. Tényleg így van. Nem vagyok boldog és ezért nekik sem tudom azt ajánlani vagy adni, amit megérdemelnének. Yoda… tényleg csak menekülök az első igazi megmérettetéstől? – kérdezem rekedt hangon. Yoda szinte egyből felel:

−  László. Két éven át létrehoztad és működtetted az egyik legmélyebb álomvíziód. Szabadabb és önfeledtebb voltál, mint bármikor azelőtt. Meg tudtad csinálni és meg tudod csinálni továbbra is. A problémák olyan sokkolóak voltak, hogy bárkit végletes kételyekbe sodortak volna. Hiszen az egyik legjobb barátod árult el…

Yoda szavai saját érzelmeim voltak, szűrő nélkül és könnyeim újabb áradatát indítják el, hogy még jobban megtisztulhassak.

−  De emlékezz arra a mindent elsöprő, eltökélt döntésre, melyet két éve hoztál! Emlékezz, mit fogadtál meg!

Pár szipogás után felemelem a fejem és a szavak maguktól áradnak, erőfeszítés vagy gondolkodás nélkül.

−  Azt fogadtam meg, hogy elkezdem ténylegesen a saját életemet, felelősségteljes leszek és nem hátrálok meg vagy futok haza, még ha nehézre is fordulnak a dolgok. Kitartok az új céljaim mellett, addig amíg helyre nem hozom a dolgokat.

−  Igen! – biztat Yoda fennhangon.

Én az emlékektől és a magamnak tett ígéret felidézésétől újra könnyekben török ki. Csak most jövök rá, hogy nem is engedtem meg magamnak meggyászolni vagy ténylegesen átérezni a történteket. De most, hogy megengedem magamnak, hogy sírjak és engedem, hogy minden újra átáradjon rajtam, mintha visszatérne a kezdeti tüzes akaraterőm.

−  Így volt. És még mindig nem késő. A barátaid még mindig veled vannak, tudod jól és követnének a projekt folyatásában, ha beszélnél velük. Tényleg meggyógyíthatsz minden sebet és újrakezdheted a dolgokat. De László ehhez előre kell lépj! Előre az ösvényeden. Haladnod kell! Nem léphetsz vissza a múltba a problémák elől. Csakis előre!

Egy mély lélegzetet veszek és érzem, hogy egy mélyről feltörő meleg bíztató érzés tölti el a testemet. Mikor újra felpillantok, Yoda csillogó szemei egyenes az enyémekbe merednek.

−  És megvan az erőd hozzá! – mondja titokzatos mosollyal Yoda, majd váratlanul a földre csap botjával és én megrémülök egy sipító hangtól. Körbetekintek és Yoda sehol. A sipító hang, amit az előbb hallottam, jelzi, hogy megérkeztem a végállomásra, majd egy fiatal női hang bejelenti, hogy a vonat tíz perc múlva visszaindul Magyarországra.

Sokkosan pislogok magam elé, mivel a látásom nem igazán tiszta. Elaludtam – tőr rám a felismerés. Miután megtaláltam az üres üléseket és a tájat kezdtem csodálni, biztosan álomba szenderültem. Csak ezért láthattam Yodát és tapasztalhattam meg ezt az egészet.

Lassan felkászálódok a székemről, letörlöm arcomról a könnyeket, melyek úgy látszik az álmon át hatottak és csomagjaimmal elindulok a kijárat felé. Közben észreveszem, hogy erősen szédülök és agyamban még mindig erősen forog minden, amit oly valósnak éltem meg az álmomban.

Hogyan lehetett ilyen összetett hosszú álmom? A vonat újabb női hangja jelzi, hogy az ajtók öt perc múlva záródnak és hamarosan visszaindulunk, mire én valamiért úgy érzem, be kell hunyjam a szemem, bár nem értem pontosan miért. Yoda utolsó szavai jutnak eszembe.

Visszaemlékezem arra az érzésre, mikor két éve izgatottan nekiindultam életem projektjének. Az izgatottság, ami átjárt és az ideáim, melyek csakúgy áradtak. A barátaimmal közös munkával és nevetéssel töltött nappalok és éjszakák, melyek színnel voltak tele. Egy belső bíztató forróság jár át, egy ösztökélés, egy reményérzet. Az álomnak igaza volt.

És én csak továbbra is ott állok, behunyt szemmel visszaemlékezve minden szép pillanatra, melyet a két évvel ezelőtti döntésem hozott. Ott állok egészen addig, amíg a vonat ajtaja újra becsukódik.

Lassan visszalépek az ülésemhez és leülök a már ismerős ülésre. El sem hiszem mit tettem. Visszamegyek. Folytatom. Jól döntöttem.

Tudom, hogy jól döntöttem, mert máris egy különösen egyedi izgató érzés csiklandozza át az egész lényemet. Mosolygok, igazán boldogan mosolygok, és ahogyan a vonat elindul, újra csodálni kezdem a tájkép szépségét, mely még gyönyörűbbnek tűnik, mint azelőtt.

Egy pillanat múlva hirtelen felkapom a fejem, mert mintha egy ismerős Jedi mester tipikus nevetését hallanám valahonnan messziről. Nem látok senkit, de nem bírok nem nevetni. És így haladok tovább.

Hálával, bizalommal és erővel a szívemben.