Jelige: „A-D(aliás)-U(kmukfukk)-ÁSZ” − A vándorló palota: Amelyben a történet írója, szuicid hajlamai miatt teázik egyet; Vörösfehér

A vándorló palota: Amelyben a történet írója, szuicid hajlamai miatt teázik egyet

A tinédzserkori visszautasítások nagyon fájdalmasok, főleg, ha az utasít vissza, akinek az előző héten még virágokat vettél. Bámultam le a vonatok felett átfutó híd korlátjának támaszkodva. Hazafelé gyakran megálltam itt, és bámultam a MÁV sebességgel elcsigázó vagonokat. Bámultam a síneket. Talán eszembe is jutott leugrani.

Ekkor megszólalt egy hang: −  Mégis miért bűvölőd a síneket? Eszedbe ne jusson semmi!

Körülnéztem. Egy fiatal nő állt mellettem. Szőkés− vörös haját és sötétkék ruháját finoman fújta a szél. Olyan szép volt. Én meg olyan középszerű. Senkinek nem kellenék, ez a szép nő sem állna velem szóba, ha nem depressziósan bámulnám a síneket.

−  Na... Most miért sírsz? −  nézett rám kissé zavartan a nő, majd karon fogott. −  Mit szólnál, ha egy tea közben elmesélnéd mi bánt? −  én nem sírok, csak valami a szemembe ment…

−  Tehát. Ha jól értem, azért nézegetted olyan elszántsággal a síneket, mert valaki −  aki amúgy is túl makacsnak tart −  nem szeret viszont? Mintha csak Howl− t hallanám…

−  Mint a varázsló? −  néztem rá, kezembe teát szorongatva, mire a nő bólintott. Én erre csak sóhajtottam egyet. −  De akkor legalább lenne egy jó kiállásom. Meg lenne egy Sophiem.

−  És elfutnál minden problémád elől, amíg csak tudnál! −  A nő láthatóan zavarban volt egy pillanatra, utána viszont fennhangon fejezte be a mondatát.

−  Már most azt csinálom! −  bámultam rá kissé jobb kedvvel és megállapítottam, hogy ez a nő nagyon olyan Sophie Hatter. Nem egy kitalált szereplő jelenléte lenne a legfurcsább dolog, amit valaha is láttam. −  De, isten biza, szívesen lennék olyan, mint Howl. Tudnék varázsolni.

−  És az idegeimre menni. −  Itt már teljesen megbizonyosodtam a nő kilétéről.

−  Őszintén, az nem tűnik egy nehéz feladatnak. −  Erre csak egy szemrehányó pillantást kaptam. −  De... Varázsolni jó lenne. A semmiből teremteni valamit, ami elmulasztja a rossz kedvünket. Vagy életet beszélni a tárgyakba, mint ahogy te tudsz… −  meglepve nézett rám, aztán elgondolkozott és ismét bólintott. – Az is egy nagyon jó képesség. Én tudok két kártyatrükköt és kész. Te nem érzed néha magad túl kevésnek?

−  Úgy kevésnek, hogy a férjed a világod egyik legerősebb mágusa? Dehogynem. De olyankor eszembe jut, hogy egyszer gyomírtót löktem az arcába, és máris jobban érzem magam. De megértem… Ugye, legidősebb gyerekként nem vihettem volna sokra a világ törvényei szerint, de nézz meg! Élek és virulok, mert elég makacs voltam hozzá.

−  Az lehet, de téged nem utasított el életed szerelme.

−  Hanem helyette úgy próbált meg magába bolondítani, hogy kikezdett a húgommal. – csóválta a fejét Sophie. – Néha elgondolkodom, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az életem nélküle. Meg a hisztije nélkül.

−  Nem vagy boldog vele? – kérdeztem meghökkentetten.

−  Dehogynem. – nevetett legyintve egyet. – De az nem azt jelenti, hogy szeretem a hisztériáit. Ha majd találsz valakit, aki igazán szeret, az a rossz tulajdonságaidat is el fogja fogadni.

−  Nem akarsz örökbe fogadni? – kérdeztem az anyai jótanácsa végig hallgatása után.

−  Megvagyok egy drámakirállyal is. Kettő még nekem is sok lenne. – rázta meg a fejét. Ekkor egy szőke hajú, kockás kabátos férfi hátulról átölelte. −  Csak nem rólam van szó? – kérdezte könnyed hangon, én pedig magamban eldöntöttem, hogy addig fogok Howlnak az idegeire menni, amíg meg nem tanít, hogy hogyan szerezzek magamnak egy barátnőt.

Vörösfehér

A hópelyhek fehérbe borították a gépjárta utakat. Csend honolt. A tankokat jó ideje csak fehér vattapamacsok fedték. A réteges hó eltüntette a véres földet, a temetetlen testeket így utoljára letakarta.

Halotti lepel volt, az ősznek s az embernek egyaránt. Ember és természet egy volt e helyen, gyöngéden takarta őket a halotti lepel.

A lábam alatt ropog a hó. Lépéseim gyorsak, futók, menekülök, ahogy a testem engedi. El a gépektől, el a gépezetektől, vissza a kezdetekhez. Vissza anyámhoz, levendulaillatú parfüméhez, vissza a fehér falú házba, be a kis szobámba. Vissza a húgomhoz, vissza a veszekedéseinkhez, vissza haza, ahonnan elhoztak.

Elesek, felbukok. Fejjel landolok a fehérben. Forró a fejem, sajog a lábam, érzem, ahogy folyik belőle a meleg, ragadós vörös. Elterülök a hóban. Érzem a hideget, mégis ismerős melegség fog el.

Emlékszem, hogy az udvaron hógolyóztunk a srácokkal; ahogy elestem a hóban, ahogy nyakon dobtam a szomszéd kisfiút. Akkoriban azt hittem, a háború jó dolog.

Aztán emlékszem, valaki jeget kevert a hóba, és azt hajította a szomszéd fiú arcába. Először nem értettük, miért ordít. Aztán a fehéres hó lassan elrózsaszínesedett, majd vörösessé vált, majd hívtuk az anyját. Hívtuk az anyját, aki annyira megrémült, hogy hívta a mentősöket, a mentősök meg bevitték a szirénázó autójukkal a kórházba. Azután pedig a szomszéd kisfiú nem játszhatott velünk többet. Az ablakból nézte bekötözött orral, ahogy mi szórakozunk.

A valódi harcban nem hívhatom senki anyját, ha megsebesül. Itt meghalnak az emberek, és ha túl heves a csata, a halottak temetésre se kerülnek, csak a később aláhulló hó alá.

Ezeken gondolkozom; miközben fekszem a hóban, miközben lassan hullanak rám a hópelyhek. Csend honol. Fekszem a hóban rázkódva.

Megpróbálok felállni, a lábamból elfolyik minden erő a vérrel. Alattam vöröses hó, előttem a családom, mögöttem hófedte tankok, betemetett dombok, fehér hidegség.

Amikor megtalálják a testemet, azt is hó fedi majd. Eloltódik majd a honvágyam, eloltódik talán a lelkem tüze is. A küzdésemet viszont látni fogják.

Látni fogják, ahogy vergődöm itt, a Földön, ismerni az idejét annak is, ahogy az élet szivárog a lábamból. Én csak a véres hót ismerem.

Nem tudom, miért akarták a nagyok ezt a háborút. Kinek jó az, ha megöljük egymást?

Síró családokat, temethetetlen holttesteket, és a halál csendes furulyajátékának hangját hagyunk csak magunk után.

A hó elolvad tavaszra. A tragédia örök. Nem tünteti el és nem is tüntetheti azt szobor, sír, lepel.

Hisz annyi ember halt már meg. Hóval menti őket meg a természet ebből a kegyetlen világból. Engem mégse mentsen, én fel akarok állni. Hazafutni.

De nem tudok.

A Földön van egy óriási seb. Egy csatatér. Értelmetlen konfliktusok keserű patthelyzetbe torkollva, egy lassan elfertőződő seb. Végtelen gyűlölet, névtelen háború.

Volt egyszer egy névtelen macskám. Igazából kóbor volt, a maga ura, de mindig hozzánk járt vacsorázni. A húgom nagyon szerette, így minden este tejet tettünk ki neki, esetleg pár csirkehúscafatot a levesből.

Egyik nyári este nem jött a szokásos vacsorájáért. Emlékszem, a húgom nagyon sírt, nem tudta senki megnyugtatni. Mi van, ha megsérült? Rimánkodott egész éjjel, amire megígértem neki, hogy holnap körülnézek a macskáért a faluban.

A falunk szélén állt egy bodzabokor. Kicsi volt, virág is alig volt rajta, kövek támasztották a törzsét. Az alatt találtam meg a macskát.

Legyek repkedtek körülötte. Az egyik lába levágva, helye mocskos véres, alig mozgott már az állat. És az a szag…

Rám nézett üvegesedő szemével, egy elhaló nyávogást hallatott, és könyörögve figyelt. Megértettem, mit kér. A halál könyörületes. Jobb, mint a szenvedés.

A bodzafa alá temettem. A lehulló fehér virágok befedték a földkupacát.

A húgomnak nem szóltam. Azóta se tudtam elmondani neki.

És most itt van a Föld, itt vagyok én és mind vérzünk minden lépéssel. Ezért kellett volna leállni, amíg tudtunk. Ezért bukunk el mégis végül. Ezért fekszem a hóban a futás helyett, elbukva minden értelemben.

A távolban halk furulyaszó hallatszik.

Még egyszer megpróbálok felállni. Csak rángatózom. Körülöttem ragad a hó.

Könnyek állnak neki hullani.

Érzem, amit az a macska érzett. Érzem, amit a Föld érezhet, miközben dübörögnek a gépek. És érzem, amit érzek, amit mindenki érez. Anyára gondolok. A húgomra.

Hideg paplannal takar be a Földanya, hisz lázas gyermekei vagyunk mind.