„Manapság a múlt felé fordulás jelenti a lázadást”
A Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. keretében működő Előretolt Helyőrség Íróakadémia idén indította az 5. pályakezdő szépírói és a 2. mesterképző évfolyamot. Idén végzett az első kritikusi műhely, és elindult a második. Ebben ez évben 20 könyv jelent meg, ezáltal a kiadott könyvek száma 81-re nőtt. 2017–2019 között az Enumeráció-debütsorozatban 9, az idén már 11 debütkötet látott napvilágot, a kritikusi műhely tevékenységének írásos gyümölcsét pedig 5 kötetben foglalták össze az idén indult új sorozatban. Az intézmény jelenleg 53 fiatal írónak biztosít tanulmányi-alkotói támogatást, a művészeti oktatást és a szervezést 17 oktató és 6 mentor végzi, azaz mindösszesen 76 író tevékenykedik az Íróakadémián. Orbán János Dénes József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költőt, írót, a KMTG projektvezetőjét, az Íróakadémia elnökét kérdeztük a 2020-as irodalmi évről, irodalompolitikáról és a fiatal magyar irodalom helyzetéről.
2019/2020 fordulóján egyik napról a másikra eltűntél a nagyközönség elől. A képernyőn csak akkor láthatunk, ha megismétlik egy-egy műsorodat, közéleti pamfletjeidet sem olvashatjuk. Többen a háttérbe szorulásodról pusmognak. Beleshetünk a kulisszák mögé?
Nincsenek kulisszák. Teljesen prózai okok viszont vannak. Két esztendőn keresztül három beosztásban dolgoztam: a KMTG / Előretolt Helyőrség Íróakadémia elnökeként, a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetőjeként és egyik vezérpublicistájaként tevékenykedtem, emellett heti rendszerességű irodalmi műsort vezettem a királyi televízióban. 106 műsort forgattam le, ezekre mind alaposan föl kellett készülnöm, részt vennem a szervezésben, és értelemszerűen a forgatásokon. Napilapnál dolgozni pedig tudjuk, mit jelent: a lapnak másnap meg kell jelennie, bármi történjék, nincs pardon. És akkor nem beszéltünk még a főállásról, az Íróakadémiáról, amely afféle kisebb rektori poszt szellemi, adminisztratív és reprezentációs teendők sokaságával. Az Íróakadémia egyre jobban kinőtte magát. Míg az első években 1–2–3 évfolyam volt, és alkalmi könyvkiadás, 2019-ben beindult a mesterképzés is, és idén már 5 évfolyamunk van. 2018-ban aztán nagyszabású könyv- és lapkiadási projektbe vágtunk bele, a lapcsaládot Demeter Szilárd vállalta, a könyvkiadói projektet én, így bővült a munkaköröm. Aztán Szilárdot, akivel osztoztunk a rengeteg melón, 2018 végén a PIM-hez hívták, és az egész kibővült intézmény az én nyakamba szakadt. A teherbírásom ugyan egy öszvéré, de a 2019-es év számomra már maga volt a katasztrófa: csak úgy tudtam helytállni, hogy átlag 4 órát aludtam naponta. Összefolytak a hétköznapok és a hétvégék, az éjszakák és a nappalok, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet bírni hosszú távon. Úgyhogy jó időben bejelentettem a televíziónál és a lapnál is, hogy kénytelen vagyok visszavenni, mindkét helyen gondoskodtunk az utódlásról, és 2019. december 31-én kiléptem. Roppant vicces volt, amikor azok a bizonyos pusmogók kárörömmel híresztelték, hogy OJD-t kitúrták a Magyar Nemzettől, miközben az édestestvérem – aki azelőtt a helyettesem volt – lett az utódom.
Vágjunk bele a 2020-as irodalmi év kiértékelésébe. Általánosságban hogyan értékeled ezt az évet? Kezdjük az irodalompolitikával!
Kezdjük a gyásszal! Tragikus év volt ez a magyar irodalom számára. Január 18-án elhunyt Makkai Ádám, november 5-én pedig Szőcs Géza. Makkai Ádám 84 éves volt és már egy ideje betegeskedett, de még nem úgy tűnt, mintha a sír szélén állna. Két kitűnő könyvön dolgozott, melyek sajnos így torzóban maradtak, ebből az egyik az önéletírása, amely egy újabb Pokolbéli víg napjaim lehetett volna. November 5-én pedig Szőcs Gézát ragadta el a járvány, 67 évesen. Két óriási elme, akiknek halála valóságos irodalomökológiai katasztrófát okozott. Mindketten a magyar költészet nagykövetei voltak, Makkai Ádámnak köszönhető a monumentális, 2500 oldalt kitevő angol nyelvű magyar költészeti antológia, az In the Quest of the Miracle Stag. Szőcs Géza a Magyar PEN Club elnöke volt, és a világ legjobb kortárs költőit jutalmazó Janus Pannonius Költészeti Nagydíj alapítója és főkurátora. Mindkettőjük legendás nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett. És mindenekfölött mindketten költőóriások, ikonok voltak, nekem pedig mestereim. Egy harmadik szellemi atyám, a nagyszerű erdélyi író és poéta Bogdán László is váratlanul itthagyott bennünket, 72 éves korában, úgyhogy úgy érzem magam, mint akinek kipusztult a családja.
Szőcs Géza és Orbán János Dénes 2003-ban, a Teakönyv pizsamás könyvbemutatóján, Kolozsvárott. Fotó: Szentes Zágon
De hiszen ott vannak a tanítványaid.
Igen, ez még jobban feléjük fordít. De úgy szép a család, ha minden nemzedék együtt van a versünnepen.
A szomorú megemlékezés után beszélhetünk az irodalompolitikáról, kultúrharcról, az év történéseiről?
Izgalmas év volt ilyen szempontból is, de azt hiszem, elég bőrt lehúztak már a témáról, például a Térey-ösztöndíj körül lezajlott hisztériáról. Egy kommentelő ezt a jegyzetet fűzte a vitairatok egyikének margójára: „Nem értem. Akkor most az írók azért tiltakoznak, mert pénzt akarnak adni nekik?” Tökéletes látlelete annak, hogy mit gondolnak az ilyen csörtékről azok, akik nem szakmabeliek. A kultúrharc pedig szerintem abba a fázisba érkezett, amikor kevesebbet kell róla beszélni, és többet dolgozni. Ugyanis már mindent elmondtunk, meggyőzni úgysem tudjuk egymást, úgyhogy harcoljanak a művek. Ha jó művek vetekednek egymással, akkor meg is van a kultúrharc győztese: az olvasó. Ennél többet most nincs mit mondanom az irodalompolitikáról. Áttérhetünk az irodalmi közgazdaságtanra. Az érdekesebb.
Az állami támogatások növekedésére gondolsz?
Egészen pontosan. Lehet vitatkozni, filozofálni, ideologizálni, politizálni, de vannak konkrétumok. Ideje volna egy komoly, pontos adatokat tartalmazó tanulmányban beszélni az irodalom állami finanszírozásában bekövetkezett paradigmaváltásról. Mert az történt. Az irodalom – a művészet szegénylegénye – kilábalt a szegénysorsból. Az állam jelenleg összehasonlíthatatlanul többet költ irodalomra, mint régebben. Példálózzunk az életjáradékokkal és az ösztöndíjakkal. Gondoljunk csak bele: régebb volt a Digitális Irodalmi Akadémia, amely harmincvalahány írónak biztosított életjáradékot műveik közkinccsé tételének fejében, a maximum 1 millió forintos NKA-ösztöndíj és a fiatal irodalmi ösztöndíjak, a Móricz-, Örkény-, Babits-. Most van a Nemzet Művésze-díj, ennek keretén belül 12 íróóriás kap igen nagy összegű életjáradékot. A Magyar Művészeti Akadémia szinte 40 írónak biztosít életjáradékot, és mintegy másfél százan kapnak nyugdíjkiegészítést. Az állami művészeti középdíjak – esetünkben a József Attila-díj – kitüntetettjei ugyanis 65. életévük betöltését követően élethossziglan a mindenkori nyugdíjminimum ötszörösét kapják nyugdíjkiegészítésként. Az MMA 3 éves alkotói ösztöndíjat is oszt az 50 évnél fiatalabb korosztálynak, jelenleg szinte 40-en kapják ezt. A PIM Térey-ösztöndíjában 45 alkotó részesül, ők 5 évig kapnak igen tisztes stipendiumot. A DIA ugyanúgy működik tovább, a Móricz-, Örkény-, Babits-ösztöndíjakat jócskán megemelték, melléjük társult az Oláh János szerkesztői ösztöndíj is. A legfiatalabbaknak pedig ott a KMTG / Előretolt Helyőrség Íróakadémia, ahol öt évig lehet művészeti tanulmányi támogatásban részesülni. Az NKA-tól elnyerhető alkotói ösztöndíj maximális értéke pedig már nem 1 millió, hanem 2,4 millió forint, a határon túli ösztöndíjaké 1,2 millió lett. Ha mindent összeadunk, szinte félezer író részesül százezres nagyságrendű havi támogatásban. Nem tudom, hol van még ilyenre példa. Tavaly az Íróakadémia több tagja Izraelbe látogatott az ottani magyar kulturális évad alkalmából, majd mi is meghívtunk fiatal izraeli alkotókat a szabadegyetemünkre. Hüledeztek, amikor megtudták, milyen állami támogatások vannak nálunk, kiderült, hogy náluk ennek töredéke sincs, és ha kötetet akarnak publikálni, saját költségen tehetik. És most csak egy szegmensről beszéltem, nem pedig az olyan nagylélegzetű, komplex projektekről, mint a PIM vagy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Nemrégiben a folyóiratok kiemelt támogatásáról is döntés született, évi 1,8 milliárd többlet lesz erre a célra. Ha nem is mind irodalmi folyóiratok kapják, de több mint felében reménykedhetnek, azaz ott is nagy léptékű ugrás várható.
Ezek szerint irodalmunk aranykorát éljük?
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy az irodalomfinanszírozás aranykorát. Pompásan hangzott az előbbi helyzetjelentés, de értekezzünk a problémákról is. Bár magam voltam az egyik militáns képviselője annak, hogy minél több juttatása legyen a kortárs magyar íróknak, kezdenek aggályaim is támadni. Egyre inkább úgy tűnik, az írók nem tudják kezelni ezt a jólétet: elkényelmesedtek, megszokták a jót, a könnyű pénzt. Mindenki arról álmodott, hogy ne kelljen megrendelésre dolgoznia, a megélhetésért szalagmunkát végeznie, hanem biztos anyagi háttérrel munkálkodhasson élete fő művein. De sokakat inkább ellustít, mintsem stimulál ez a jelenlegi jólét. Nagyon remélem, hogy ez a megelőlegezett bizalom remekművek formájában térül meg, de tényleg vannak aggályaim.
Egy másik problémának tartom, hogy az irodalmi élet inkább az irodalompolitikai és/vagy politikai történésektől hangos, mintsem az irodalmiaktól. Nincsenek olyan tektonikus mozgások, mint a ’90-es években, nincsenek lázadó, polgárpukkasztó generációs színrelépések, pozitívan botrányos művek, nem járja be meghökkentő irodalmi performanszok híre a Kárpát-medencét. De persze az is lehet, fölöttem járt el az idő, és olyan vagyok, mint egy, a hőskorból itt maradt, kivénhedt rockzenész: számomra a költészet villoni vonala a meghatározó, a nagy lázadások, az erős, szélsőséges érzelmek, az erotika, a humor. Mindez humanista műveltséggel átitatva. Az, amit a 20. századi magyar irodalomban Faludy György képviselt a legkonzekvensebben.
Faludy György és OJD 2006-ban, Kolozsvárott. Fotó: Szentes Zágon.
De hát te vezeted az állami íróakadémiát, ahol több mint félszáz fiatal alkotó tanulja a szépírást. Ők nem vevők a villoni vonalra?
Akadnak közöttük. De nincs jogom a saját arcomra formálni őket. Soha nem tettem, az erdélyi Előretolt Helyőrség idején sem. Voltak elfogult kritikusaink, akik azzal vádolták a Helyőrséget, hogy egyenarcú, és ezt az arcot én szabom meg, de ez hülyeség: az élvonalbelieknek egytől egyig markáns egyéni hangjuk volt-van, és rengeteg mindenben különbözik az ízlésünk, a habitusunk, az ideológiai világunk is, és ez sosem jelentett számunkra problémát. Ugyanígy van az Íróakadémián: senki nem szól bele, milyen alkotói világot, irányvonalat, eszmerendszert választ magának a tanítvány. Akkor vagy igazi mester, ha egyéni hanghoz segíted, nem pedig akkor, ha a magad képére formálod a tanítványodat.
Egy 2017-es interjúban azt nyilatkoztad – sőt, azt a címet is viselte – hogy „Direkt lázítom a diákjaimat!” Valld be, hogy azért megpróbálod kísértésbe vinni őket!
Félig tréfásan, félig komolyan azt szoktam mondogatni, hogy három szerző életművét érdemes párhuzamosan és újra- meg újraolvasni – és ezen kívül semmi egyebet –: a Jókai Mórét, a Faludy Györgyét és a Jorge Luis Borgesét. Ez persze vagánykodás, de ha belegondolunk, korántsem alaptalan. Jókai Mórnak elképesztően gazdag a szókincse, és micsoda történetei vannak! Az egész létező és mesei világot megírta, A Nepean szigettől Egész az északi pólusig. Nemcsak történetei: korát megelőző írói fogásai vannak. Tőle lehet megtanulni igazán a magyar nyelvet és a történetszövés technikáját. Faludy György életműve – versei és átköltései – szintézisei annak, ami örök a költészetben, ami nem ideiglenes -izmus. Mindig meghökkenést okoztam, amikor kijelentettem, hogy Ady mellett Faludy a 20. század legjelentősebb magyar poétája, de ez nem csak polgárpukkasztó kijelentés volt részemről. Ady szent őrületét semmi sem übereli, de van nagyobb műveltséganyagot, gazdagabb és izgalmasabb témaválasztást felvonultató költészet, mint a Faludyé? Amelyhez ráadásul egy olyan, a költészet mindenekfölöttiségébe vetett hit társul, amilyen nincs még egy a világon! Borges pedig az irodalmi intellektualitás csúcsa: próza- és esszéművészetével irodalmiasította a filozófiát, témát és értelmet adott az irodalomelméletnek, versei pedig az intellektuális költészet Csomolungmáját képezik. Ami annál magasabbra próbál kapaszkodni, az már értelmetlen, az már túl elvont és öncélú. Elképesztő intellektualitását Borges közérthetően, olvasmányosan tudta tálalni.
Ez azért meredeken hangzik 2020-ban, amikor például a 26 fiatal erdélyi költőt felvonultató A címtelen föld című antológia előszavában a generációs vezérek metamodernként definiálják a társaságot, és inkább a hungarofuturizmussal rokonszenveznek, mintsem Faludy György vagy az általad ugyancsak istenített Szőcs Géza költészetével.
Amikor én voltam kamasz, és ismerkedtem a költészettel, Faludy György szamizdatban terjedt Erdélyben, de már Szőcs Gézát is kiutasították az országból, így műveit csak fű alatt ajánlották. Amikor egyetemista voltam, a könyvtárban laktam, mert ott volt az irodalom – már ami ott volt.
Amikor ők voltak kamaszok és egyetemisták, már az egész világkultúrához online hozzáférhettek. Ugyanez érvényes az íróakadémiai tanítványaimra is. Számukra a borgesi könyvtár, amely tartalmazza az univerzum minden művét, magától értetődő dolog. Ha netán egy mostani bölcsészdiák elolvassa ezt a beszélgetést, képzelje el, hogy elsőéves koromban – magyar–angol szakos hallgató voltam – az angol irodalomtörténet tanára kiadta a feladatot: öt John Donne-versben kell elmélyülni a jövő heti órára. 125-en voltunk angol szakosok akkoriban, magyarok és románok, és a kari könyvtárban volt öt példány abból a rizográfon sokszorosított, foszladozó antológiából, melyben a szóban forgó John Donne-versek szerepeltek. Ölés volt értük, és utolsó nap sikerült hozzájutnom egy kézzel írt másolathoz – egy kolléganőm lemásolta valakitől, tőle pedig én. A verseket most azonnal kidobja a keresőprogram. Ebben az allegóriában benne van a különbség: engem egy digitális forradalom választ el a 15–20–25 évvel fiatalabbaktól, miközben köztem és Faludy György között 63 év volt a korkülönbség, de semmiféle releváns generációs szakadék nem volt közöttünk. Azaz én múlt évezredbeli jelenség vagyok, és már így is halok meg. Ettől függetlenül nem érzem magam korszerűtlennek, mivel a költészet nem úgy fejlődik, mint a technológia.
OJD könyvei az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadásában. Fotó: KMTG
Lázadásnak tekinted ezt a manifesztumot? És ha igen, nem mondasz ellent önmagadnak, hogy nincsenek irodalmi történések?
Nem lázadás, csupán öndefiniálás. Azon belül is totális megfelelés a kortárs liberális irodalmi establishmentnek. A bölcsészlaboratóriumoknak. Amit generációs sajátosságként fölsorolnak, az mind kötelező szabály, amennyiben érvényesülni akarsz ezen a szakma által kisajátított és diktatórikusan felügyelt pályán. A lázadás az, amikor szembe mész az akadémiával, az univerzitással, az establishmenttel. Amikor Horger Antal kipaterol az egyetemről, mert olyannyira kivered a biztosítékot. Ilyen manifesztumot azok írnak, akik jóban akarnak lenni az establishmenttel, nem pedig azok, akik meg akarják változtatni azt. Ez persze a művek minőségén nem ront, és nem is javít, az már más regiszter.
Na és az Íróakadémián? Sikerül lázítani a diákokat, vagy nekik egy másik establishmentnek kell megfelelniük: a nemzeti konzervatívnak, és csak a nyugati establishment ellen lázadhatnak? Ezt félig komolyan, félig tréfásan kérdem, hiszen a megalakuláskor azzal is vádoltak, hogy a kormánypárti irodalom létrehozását szorgalmazzátok.
Roppant vicces és szánalmas vád volt, és értelmetlen az ilyen kijelentésekkel vitázni. Azt, hogy milyen politikai nézeteket vallok, nem nehéz kideríteni, de a politikai ideológiák mellett hitet tévő irodalmat még akkor is rühellem, ha az általam vallottat hirdeti. Amúgy pedig egyetlenegy mondattal intézek el mindent, ami az ideológiák regiszterébe tartozik: A művésznek mindent szabad. Ezalatt természetesen a teremtett világ szabadságát értem, nem azt, hogy a művész mint ember a törvény és a morál fölött állna. Bármiről bármit írhatsz, de értelemszerűen a felelősséget is vállalnod kell érte. Van egy letisztult és elegáns etikai kódexünk, ennek betartását elvárjuk. Azt hiszem, a leglényegesebb passzusok magukért beszélnek:
Az Íróakadémia tagjai:
– kötelesek tartózkodni a szélsőséges vagy a környezetükből megbotránkozást kiváltó megnyilvánulásoktól (ide nem értve a művészi célú polgárpukkasztást);
– a környezettudatos életvitelt, a természet védelmét, az élet tiszteletét képviselik;
– a nemzeti érzést tiszteletben tartják, a nemzeti jelképeket megbecsülik;
– a vallásos hithez való alkotmányos jogot és a vallásos jelképeket tiszteletben tartják;
– politikai véleményüket nem hangoztatják, politikai szerepvállalásukat időben és térben határozottan elkülönítik íróakadémiai munkájuktól;
– az emberi jogokat tiszteletben tartják, sem faji, sem nemzeti, sem nemi, sem egyéb alapon nem diszkriminálnak.
Ezek a „parancsolatok” azonban nem gátolják, és nem határolják be a művészi lázadást. A művészi lázadás másféle, nem ezekkel megy szembe. Például egyfajta lázadásként tekintek arra a tényre, hogy néhány ifjú titánunk – egyébként meglepetésemre – idolként, ikonként tekint Cseh Tamásra, aki nekem is kamaszkorom óta idolom. Azért lázadás, mert Cseh Tamás a múlt évezred utolsó évtizedeinek életérzését tolmácsolja, nem pedig a Z-generációét, nekik mégis ez iránymutató, és ezzel kötődnek az elődeikhez, azaz például hozzánk. Regős Mátyás írásművészetét hoznám föl elokvens példaként, ő már egy verses- és egy prózakötetet tett le az asztalra. A digitális kor előtti nemzedékek is érzik, amit ír, de az Y- meg a Z-generációsok is. Sem alkotóként, sem emberként nincs benne semmiféle megfelelési kényszer és semmiféle félelem. Egy másik, másfajta lázadás a Pataki Tamásé. Azt hinnénk, napjainkban nem menő egy Kakuk Marcit vagy Szindbádot eszünkbe juttató pikareszk, patrióta, maszkulin mű? Dehogynem, a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című regény ugyancsak népszerű. Pedig minden, csak nem (meta)modern, és nem polkorrekt. Bék Timur ifjú kollégánk pedig egyenesen A Kozmosz énekét megalkotó József Attilát hívja ki párbajra Entrópia című szonettkoszorújával, ami nem sok kortárs huszonéves poétának jutna eszébe. Polgár Kristóf Facebook-posztokká transzponálja a mitológiák és a színháztörténet motívumait, Pejin Lea pedig szemrebbenés nélkül kimond mindent, amit gondol, az egész világ ellen lázad, nem csak bizonyos ideológiákkal szemben pozicionálja magát. Vöröskéry Dóra azért számít rendhagyónak, mert hisz a mesélés erejében, nem érdektelen, lírába hajló maszlagot próbál leszuszakolni a torkunkon, hanem arra törekszik, hogy minden sora vérizgalmas legyen – úgy ír, mintha összemixelnénk Jókait, a dél-amerikai írókat, Tolkient és J. K. Rowlingot, és ezt némi Örkénnyel is fűszereznénk. De rebellis a kárpátaljai fiatalok írásművészete is: Marcsák Gergely és Shrek Tímea írásai közvetítik nekünk a súlyos kárpátaljai örökséget, a Szovjetuniót, a Gulágot, úgy, hogy a hideg kiráz. A fölsorolt jelenségek ha nem is extrém lázadásnak, de fölöttébb rendhagyónak számítanak a jelenlegi magyar és világirodalmi trendekhez viszonyítva. És tovább is van még!
Bék Timur és Regős Mátyás. Fotó: A38-as Hajó
Amit felsoroltál, még egy évtizeddel ezelőtt nem számított volna rendhagyónak, most már valóban az. De mi van tovább?
Egy nagyon izgalmas jelenség. Nem számítottam rá, magam is meglepődtem. De aztán utánanéztem, és így van. Hadd poénkodjak egyet, és nevezzem el a jelenséget meta-neohumanizmusnak. A digitális forradalom, a közösségi média dominanciája ellen egyes fiatalok úgy lázadnak, hogy az antik gyökerekhez térnek vissza. Latinul, akár ógörögül is tanulnak, antik szövegeket olvasnak és propagálnak, ha pedig írnak, maguk is antik formákban teszik. Azaz a kultúra immunrendszere ismét működésbe lépett, mint oly sokszor a történelem folyamán, amikor az emberi hülyeség veszélyeztetni kezdte a tudást. Gál János tanítványunk – aki már a latin nyelvű verseléssel is kacérkodik – épp a hónap alkotója az Irodalmi Jelennél, ő az, aki gladiussal veszi föl a harcot a drónok ellen, és a drónoknak bizony nincs sok esélyük.
Összefoglalva: manapság a múlt felé fordulás jelenti a lázadást, a progresszió pedig az establishmentnek való megfelelést. Mint már említettem: működésbe lépett az irodalom immunrendszere. Régebb szégyen volt, ha valaki nem tudott kötött formában írni. A progresszió manapság azt vallja, hogy a forma avítt és felesleges börtöne a gondolatnak. Nekünk, régi vágású poétáknak erről megvan a véleményünk: azok tiltakoznak a formai kötöttség ellen, akik nem tudnak verselni. Mesterségbeli tudás és műveltség nélkül nincs jelentős költészet.
Fotó: KMTG
Az íróakadémisták közül sokan bizonyítékát szolgáltatták már a mesterségbeli tudásnak. Ez optimizmusra ad okot a jövő irodalmát illetőleg?
Az, hogy egyre többen fordulnak a klasszikus irodalmi értékek felé, és rájöttek arra, jobb helyen van a tudás az agyban, mint a szerveren, igencsak örvendetes. Elégedett vagyok, sőt büszke: az elmúlt hetekben 11 debütkötetet publikáltunk, így már 20 címnél tartunk az Enumeráció-debütsorozatban. Jövőben meghaladjuk a 30-at. De ezek azért még nem paradigmaváltó lázadások. Ahhoz erőteljes, közösségi fellépés kellene, ami ennek a nemzedéknek nem sajátossága. Van utánpótlás, sok jó költőnk, írónk lesz – mint mindig az elmúlt három évszázadban. Az önszerveződéssel viszont komoly problémák vannak. Nincsenek vezéregyéniségek, akik mozgalmak élére állnának. Nincs érzékük, hajlamuk az adminisztrációhoz. A hadviseléshez végképp nincs, kerülik a konfliktusokat. Generációs jellegzetesség ez. A JAK is azért szűnt meg. Nem azon a pár millió forinton múlt, ami hibádzott a kasszából. Hanem mert 400 fiatal író között nem akadt egy elszánt és elhivatott vezéregyéniség, aki néhány kolléga segítségével összefogja ezt a közösséget, hogy megbirkózzon egy civil egyesület nem túl komplikált adminisztrációjával. Ha ez nem változik, ki fogja irányítani az irodalmi életet egy-két-három évtized múlva? Egy egészséges irodalmi ökoszisztémában minden nemzedéknek megvannak a vezéregyéniségei és platformjai. Ez az egyensúly most megbomlani látszik, a fiatalok elfogadják az elődök által kialakított rendszert, abba próbálnak meg beleilleszkedni, nem pedig a maguk képére alakítani azt. Kevés szervezkedés van, és az is langyos. Az érdekképviselet erőtlen. A JAK megszűnt, a Fiatal Írók Szövetsége ugyan konszolidáltan működő intézmény, de egy békés őzike. Annak idején nekünk huszonévesen összehasonlíthatatlanul nagyobb érdekérvényesítő erőnk volt, vérfarkasok voltunk, egyszerűen nem lehetett bennünket megkerülni, mi több, intézményépítők voltunk. Például a FISZ-t is mi alapítottuk. Már rég átadnánk a stafétát, de nem igazán van, akinek: nem nekünk, negyven-ötveneseknek kéne összetartanunk a fiatalokat, hanem nekik kellene összefogniuk. De hát mit tehetünk? Költőt, írót lehet képezni, vezéregyéniséget nem. Reméljük, ez is megoldódik. Bízzunk ama bizonyos immunrendszerben.
Most térjünk rá az alkotóra. Írni marad időd és energiád? És ha igen, mire számíthatunk tőled?
Fájó kérdés. Fizikai lehetetlenség lett volna tavaly meg tavalyelőtt a rendszeres alkotás három munkahely mellett, de az idei év is ráment az intézményépítésre, így leginkább vázlatok vannak. De idén a KMTG / Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiteljesedett, mondjam úgy: bürokratikusan és szakmailag is befejeződött az intézményépítés, így a jövő évtől valamivel kevesebb szervezőmunkám lesz, ami jó, mert a magamfajta embernek a bürokrácia szívja le az energiáit. Úgyhogy akkor többet fogok írni, és foglalkozni a magam dolgaival is. Verssel, drámával és vidám kisregénnyel fogok jelentkezni. Jó évem lesz jövőre. De nem csak nekem: jövő évre 45 könyv publikálását terveztük be, és ha a járványtól tavaszig sikerül megszabadulni, úgy 2021 nagyon mozgalmas és látványos íróakadémiai esztendő lesz.
Kérdezett: Varga Melinda
Címlapfotó: Kiss Zoltán. OJD a Kárpát-medencei Irodalmi Gálán, a Gyulai Várszínházban, 2020 júliusában.
