Különvélemény, kritikák és magasztalások – Ady-viták az irodalomban

2020. január. 28. - 21:47

Az impozáns Ybl-villában, a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetében került sor a Magyar Írószövetség rendezte Ady-konferenciára, amelynek előadásai a máig ható Ady-viták története mellett Ady költészetének zenei kapcsolódásaira és a modernség számos aspektusára is kitértek.

A Magyar Írószövetség és a Telegdy Polgár István Alapítvány a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetében rendezett konferenciát Ady-viták címmel. Az előadások az Ady személyét és költészetét övező korabeli, de máig ható esztétikai, művészetelméleti, eszmetörténeti viták hátterét mutatták be. Mint Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke köszöntő beszédében elmondta, a konferenciát az Ady halálának századik évfordulója apropóján fellángoló viták hívták életre. Tavaly ugyanis több olyan, publicisztikai színvonalú vitairat jelent meg a sajtóban – emelte ki Erős Kinga –, amely úgy tárgyalta az Ady-problémakört, mintha megfeledkeztek volna róla, hogy ezek a viták már rég lezajlottak. „Módfelett bosszantott a vita színvonaltalansága” – fogalmazott az Írószövetség elnöke, felidézve a két évvel ezelőtti Tokaji Írótábor mottóját ért kritikákat (a tábor témája az első világháború volt, ehhez Adytól választottak idézetet), melyek szerint inkább Gyóni Géza szavait kellett volna kiemelni.

Az olyan felszínes közelítések, amelyek úgy kezdődnek: „Ady jó verseket írt, de...”, egy tengeralattjáró és egy vadászrepülő találkozására emlékeztetnek, vagyis mérhetetlen (szellemi) rombolást végeznek, hívta fel a figyelmet Erős Kinga. Az Ady-viták történetét tehát azért érdemes közelebbről szemügyre venni és tudományos értékkel megvizsgálni, hogy figyelmeztessük a kortársakat e felszínes közelítések veszélyére.

A délelőtti szekció első előadójaként Falusi Márton prezentációjában haza és haladás dichotómiáját járta körül Ady költészetében. Elsőként a versek és publicisztikák eszmetörténeti hátterét mutatta be: a nemzeti versus tudományos szemlélet összecsapását a monarchia éveiben. Az 1900-as években határozott politikatörténeti, bölcseleti és társadalmi feszültség bontotta meg a régi kereteket. Ady pozíciója ebben a társtalansággal és nagy magánnyal jellemezhető. A Párizs-élménnyel, a Pikler-heccel, a duk-duk afférral és a Jászi Oszkár programjával való szimpatizálással Ady az „új időket” képviselte. A művészet megújulási kívánalma ez idő tájt több kérdést vetett fel, különösen a beszédmódok összecsúszása okán: jellemzőek voltak a tudományosnak álcázott politikai viták. A haladás megkövetelte a tudományos narratívát, ami felváltaná a nemzeti gondolatot. Ekkor jelent meg Pikler Gyula A jog keletkezése című műve, amely megfogalmazza, hogy a tudományos haladás feltétele a nemzetek megszüntetése.

Mai vitáink forrásvidéke az 1908-as év – hangsúlyozta Falusi Márton –, vagyis a Holnap-antológia megjelenése, a duk-duk affér és Rákosi Jenő Egy év című műve keletkezése. Ady szellemi ellenfelei egyszerűen lezárták a költő előtt az utat a régi típusú nemzeteszmény felé, innentől ki volt jelölve az útja a monarchia idején kezdődött megújulás felé, és életműve a modern magyar politika- és eszmetörténet alapvetése lett. Falusi Márton végül az Ady-recepció fogyatékosságait vette számba. Vagy túlzottan elsüllyesztik az eszmetörténeti megközelítésben, fogalmazott az előadó, vagy teljesen lekapcsolják róla – ezt Horváth János pontosan értette. Ady folyamatos politikai és poétikai kisajátítás tárgya volt: hol a népiek, hol a transzszilván gondolat, hol a polgári radikálisok rendelték a saját hatáskörükbe. Az előadó épp így óvott a másik túlzástól is, mely szerint Ady egy meghaladott szereptudat költője volna.

A Falusi Márton előadásában is emlegetett Horváth János irodalomtörténész állt Bednanics Gábor felszólalásának középpontjában. Horváth János 1909-ben egy könyvnyi terjedelmű Adyról szóló tanulmánnyal jelentkezett (Ady s a legújabb magyar lyra). Máig ható érvényű megállapításokkal Ady költői nyelvének mibenlétéről, de felbukkan a műben Ady erkölcsi szerepvállalása is. Horváth János jó viszonyt ápolt a költővel, Ady 1911-ben a Horváth-házban vendégeskedett Margitán. Horváth könyvének szaktanulmány jellegét többen vitatják, de a mű elvitathatatlan érdeme, ahogy szimbólum, metafora és allegória viszonyát elemzi Ady költészetében, és ebből bontja ki az erkölcsiséget és a nagyságot. A Horváth-mű körül jelentős viták lobbantak fel, többek között Fenyő Miksánál is előkerülnek olyan érvek, amelyek a mai diskurzusnak is alapját adják. Fenyő például elismeri, hogy Horváth János jelentős tanár, de, mint állítja, Ady „ennél sokkal több”. Például a modorosság kérdésében nem ért egyet Horváthtal, aki a harmincas években ezt már elvitatja Adytól.

A másik jelentős Horváth-mű, az Aranytól Adyig 1921-ben jelent meg. Ebben Horváth János a maga által megfogalmazott nemzeti klasszicizmus eszméjét szolgálja tovább. Az „Irodalmunk és közönsége” alcímből Horváth a közönségére teszi a hangsúlyt. Történeti visszatekintésében arra jut: idővel már nem volt Aranyra kihegyezett fülű közönsége a magyar irodalomnak, nem volt közönségteremtő erejű konzervetív kritika, amely a nemzeti irodalom felé fordította volna az olvasókat. Épp ezért a Nyugat köré csoportosult erők találtak utat a közönséghez. 1932-33-ban Horváth János a Budapesti Egyetemen tartott előadást Adyról, amelyben máig kortársinak nevezhető tendenciákkal foglalkozik. Ekkor már olyan verseket is kiemel, amelyeket 1909-ben még nem. Rámutat ugyan Ady teljesítménybeli hibáira (pl. hol sikerül a szimbólum, hol nem), de ekkor már lényegesen kisebb tér jut a konzervatív kritika szemszögéből nézett leértékelésnek.

Kollarits Krisztina a Napkelet folyóirat Ady-vitáin keresztül mutatta be a konzervatív irodalomszemlélet enyhülését a költő megítélésében. A lap 1922-ben indult Tormay Cécile főszerkesztésével, a kritikarovatot Horváth János vezette. Szekfű Gyulával kezdték tervezgetni a folyóirat indulását, Horváth törekvése az volt, hogy a nemzeti klasszicizmus kiterjesztésével új szintézist teremtsen, és létrehozzák a Nyugat ellenlapját. Programadó cikkében az irodalmár szokatlanul optimista: szerinte át lehet rendezni a táborokat, meg lehet nyerni Babitsot. Amellett, hogy az elmúlt évek konzervatív kritikai mulasztásait akarta pótolni, felhívta a figyelmet: kerülni kell az Ady utánzására tett kísérleteket. A Napkelet kritikái, cikkei Ady költészetét kezdetben alapvetően elutasítással, távolságtartással szemlélik, és sajnálkozva mutatnak rá Ady hatására. (Bárd Oszkárnak például azt róják fel, hogy a költőtől „kölcsönvett frazeológiát használ”.) Másoknál ezzel szemben tompítják az Ady-hatást, például Mécs László költészetének csak „felszínét érinti” Ady.

Az 1927-es év fordulatnak tekinthető az Ady-recepcióban, így Makkai Sándor A magyar fa sorsa című esszéjében kifejtett nézeteit, amelyben Ady magyarságával, hitével foglalkozik, Szász Károly és Reményik Sándor is támadta. A Nyugat 1927-es számában három hozzászólás is érkezik a vitához Móricz, Kuncz Aladár és Fenyő Miksa részéről. A Napkelet mérsékelt álláspontot képvisel a vitában – a cikkek szerint Ady költészetének van értékes és értéktelen oldala, és ezt szét kell választani. Jól jelzi a fokozatosan kiteljesedő enyhülést dr. Nagy Sándor Ady költészete című műve, melyben Adyt immár a legnagyobb hatású költőnkként aposztrofálja. 1928-ban Sík Sándor Ady és a magyar ifjúság című írásában veti el az Adyval szemben megfogalmazott kritikákat, s ugyanebben az évben Halász Gábor már a meg nem értett, két oldal között vergődő Adyt állítja elénk. Kollarits Krisztina úgy foglalta össze az Ady indulását majd költői kiteljesedését övező vitákat: majd’ két évtizednyi küzdelem után Adyt befogadta a magyar irodalom.

Bengi László a délelőtti szekció záróelőadásában Kosztolányi Adyról kialakított értékítéletét járta körül, mégpedig az 1929 közepén a Toll című lapban megjelent Az írástudatlanok árulása című műve nyomán. Ebben a bizonyos „Különvélemény”-ben, mint ismeretes, Kosztolányi súlyos vádakkal illeti Adyt. Bengi László az előadás sarokpontjaként a világnézeti különbség hangsúlyozását jelölte ki: „Világnézete azonban annyira sérti értelmemet, hogy érezni is képtelen vagyok vele. Hangja nem oly meggyőző, hogy bírálatomat el tudná némítani. E messianizmus által elveszti az idegrendszeremmel való kapcsolódást” – írja Kosztolányi. De valóban elidegeníthet-e a világnézet annyira egy életművet, hogy befogadását lehetetlenné tegye? – tette fel a kérdést az irodalomtudós. Nem képvisel-e a Kosztolányi által felemelgetett 30-40 kiváló versével Ady annyi nyelvi erőt és elevenséget, amivel eloszlatná kritikusa idegenkedését? Ez a kérdés az irodalmi szöveg és kontextusa mai problémájához, tágabban értelmezve a művészet önállóságának kérdéséhez vezet – fogalmazott Bengi László. Adyval szembehelyezkedve Kosztolányi hajlamos azt sugallni, hogy a művészet esztétikai kontextusa mint olyan lenne inadekvát, s közben a politikát leszűkíti a pártpolitikára, propagandára. A vitairat más pontján ugyanakkor jelentősen tágítja költészet és politika viszonyát, élet és élmény – általa erős gyanakvással kezelt – fogalmait emelve be az érvelésbe.

A vitairat másik alapvető kérdése a kultusz problémája – emelte ki az előadó. Hogy a kultusz gyakorta elrettentő vagy röhejes tud lenni, nem kétséges, ám minden inadekvátsága ellenére az irodalom tapasztalatának egyik formája, és esendőségben sokszor szorosabb viszonyt jelez a művekkel, mint az olvasás. Amikor Kosztolányi a politikát és kultuszt leválasztja az irodalomról, akaratlanul is feláldozni kényszerül az esztétikai hatásfunkciók egyensúlyát – mutatott rá az előadó. Kosztolányi arra következtet, hogy Ady szenvedésre rendelt pesszimizmusa nem mély, csak külsődleges, és mögötte lakozik könnyen hívő optimizmusa – így jut el lépéről lépésre az optimista messianizmus feltevéséig. Bengi László úgy összegezte a Kosztolányi-mű ítéletének tanulságait: az irodalom olvasása nem követel egyetértést, épphogy különböző látásmódok megismerését teszi lehetővé. Az ugyanazt szajkózó önmegerősítés helyett az irodalom az idegennek tetsző tapasztalaton keresztül kínálja az önmegértés lehetőségét. Az Ady-vitairat hajlik elhomályosítani azt, amit Ady azoknak jelenthet, akik nem Ady-hívők, akik máshogy látják a világot.

A konferencia délutáni szekcióiban került sor Ady költészete zenei kapcsolódásainak bemutatására: Windhager Ákos Ady zenei portréját rajzolta fel két forradalom után, Fehér Anikó pedig Kodály Ady verseire született kórusműveit mutatta be. A továbbiakban Szmeskó Gábor Ady és Pilinszky lírájának viszonyát elemezte, Boros János „A költészet mint politika” címmel tartott előadást, Mórocz Gábor Révai József Ady-értelmezésének ellentmondásaira mutatott rá. Soltész Márton „A vádlott: Ady Endre” című előadása után Smid Róbert a modernség egységéről szóló vitát ismertette, és végül kerekasztal-beszélgetés következett.