Jelige: Molly – Tó; Határidő

Tó

A nádas közt üldögél egy leány.
Reá nézek és ismerem is talán.
Épp oly szelíd, mint a ló, ki betört.
De látszik tekintetén, hogy megtört.

Le-lepillant a tó csendes felszínére.
Ez a leány is olyan volt egész életében.
Követ forgat kezeiben búsan, könnyezve.
Belehajítja, s látja az is süllyed rettegve.

Látja-e még a szép napsugarat, vagy eget.
Nem tudja, hisz ő egy kavics ki épp remeg.
Fodrozódik a víz, a lány könnyeire hasonlít.
Egy hideg kéz éri vállát, kicsit megugrik.

Hátra fordul, s boldogság járja át szívét.
Oly rég érzett ilyet, oly rég volt ily szép.
Arca kisimul akár a tóháborgó vizei.
Feláll, s lassú léptekkel a fényt követi.

Évek után végre boldog, talán nevet is.
Sok fájdalom, bánat, magány búcsút int.
Párt talál, akár a kavics a tó saras fenekén.
E szerelem kiemelte a csúf múltat feledvén.

Kézen fogva sétál a tavat hátra hagyva.
Nem áll meg, de néha hátra néz halkan.
A tóra vakító fény vetül, madarak zenélnek.
Elmosolyog, aztán lassan eltűnik a fényekben. 

Határidő

Tik-tak lejárt az idő én kedves világom.
Emlékszem még, mikor néha kívánom,
hogy legyen egy− egy boldog percem.
Lehet, hogy erő nélkül nincs merszem.

Tik-tak mondja az óra érezve léptem.
Itt az idő arra, hogy újra, s újra kérdezz.
Reá nézek szemem könnyekkel teli.
Rám néz. Hát lelked most mi leli?

Fittyet hányva kérdésére székbe ülök.
Magam elé bámulva épp hallom, dübög
Az agyam, s a zakatoló szívem kiszakad.
Letörlöm könnyem, aztán másik szalad.

Végülis időm van dögivel, hogy éljek.
Bár néha elveszik az esélyt a vének.
Országom, világom szanaszét esik.
Így eközben én is haldoklom, s te is.