Telitalálat

Bezárták az elmegyógyintézetet, és Csák Kálmánt utcára rakták. A szülei nem akarták látni, a szerelme már mással élt, barátai nem voltak. Egyik betegtársa fogadta be, akit az intézet felszámolásakor gyógyultnak nyilvánítottak. Csák Kálmán – akit mindenki viccesen Csak Kálmánként emlegetett  –  azért volt elmegyógyintézetben, mert előre megmondta, kit és mikor fognak megölni. A rendőrök szerint kilencszer gyilkolt. Az orvos szakértő állította, hogy elmebeteg, így nem börtönbe, hanem elmemegfigyelőbe került. Mindez harmincéves történet. Amikor az intézetből szélnek eresztették, azt írták a kartonjára: „pszichés zavarai fennállnak, de már nem veszélyes a környezetére”.

Miután a betegtársához költözött, Kálmánnal számos csoda történt, legalábbis mások így kommentálták az eseményeket. Az ismerősök eleinte a véletlennek tulajdonították, hogy megérez dolgokat, de aztán próbára tették, és bebizonyosodott: a jövőbe lát. Megmondta, mikor és ki lép be legközelebb a szobába, hányat vakkant a kutya, ki, mikor és hol talál magának párt, de még azt is, ki lesz a következő, akit a társaságból temetnek. Minden jóslata bevált, sokan féltek szóba állni vele. Lakótársának folyton azt bizonygatta, hogy harminc évet ártatlanul töltött bolondok között, mert nem elmebeteg és nem gyilkos, csak már korábban is látta a jövőt.

Volt, hogy elásott holttestet látott álmában, majd amikor megmutatta a nyomozóknak a helyszínt, ismét őt tették felelőssé a gyilkosságért, melynek mikéntjéről is részletesen beszámolt. Kilenc holttest került elő úgy, hogy pontosan tudta a gyilkosság körülményeit és időpontját. A rendőrök úgy fogalmaztak a tárgyaláson: ez több mint gyanús. Az ügyész gúnyolódva mondta: nem fogadhatják el azt a védekezést, hogy a vádlott látó. Miután konkrét bizonyítékot nem találtak ellene, inkább ráfogták, hogy bolond. Elmebetegek közé zárták, ahol rettenetes dolgokat látott. Az intézetben is előre tudta, mi történik majd a többiekkel, olyan volt, mint aki lepaktált a gonosszal. Hiába figyelmeztette a várható rémségekre az ápolókat, ők inkább benyugtatózták. Így akasztotta fel magát egy depressziós nő, így ugrott ki az ablakon egy skizofrén tinédzser és így vágta el a torkát az ápolónak egy szimuláns, aki saját anyjával is végzett néhány évvel korábban.

Mély barázdákat és vékony ráncokból rajzolt sűrű erezetet vésett az arcára az elmemegfigyelőben töltött idő. Nem csupán bölcsebb lett, de kifejlesztett egy védekezési rendszert is, amelynek kapuját csak nagyon ritkán nyitotta ki mások előtt. A harminc év alatt jó elmebeteg lett belőle, engedelmes, szófogadó, csendes, kiszámítható és kezelhető. Az ápolók a magafajta bolondokat nem bántották, talán csak akkor, ha útban voltak, amikor keresztülvágtattak a végeláthatatlan, emberszagú folyosón. Az intézet falaiba beívódott a bűz, és egy idő után a bentlakók már nemcsak a társaikat kerülték a szaguk miatt, de volt, aki azért végzett magával, mert nem tudta kisikálni saját bőréből az elviselhetetlen szagot. Ő is gyakran ébredt ezzel, és rendszeresen aludt el úgy, hogy attól tartott, az éjszaka megfojtja a bűz.

Ahogyan a bolondok között, úgy a kinti életben is a társaság középpontja volt. Mindenki szerette különös történeteit. Azt suttogták, annyira hitelesen mesél, hogy már minden szavát elhiszik. Azzal szórakoztatta a többieket, hogy megmondta, melyik zsebükben tartják az aprópénzüket, melyik kezükben rejtegetik a piros golyót, sőt egy lánynak azt is előre elárulta, másnap elveszíti a szüzességét. Így történt.

Aztán egy napon lakótársa óriási ötlettel állt elő. Arra biztatta Kálmánt, próbálja meg előre megmondani a lottószámokat. Nem volt ínyére a dolog, de barátja meggyőzte: senkinek sem árt, ha felírja a nyertes számokat. Megtette, a kitöltött szelvényt pedig a zsebébe dugta. Aznap esete sörözni mentek, jót vacsoráztak, kártyáztak, aztán mindketten nyugovóra tértek. A lottószelvényről egész este nem esett szó, de a lakás tulajdonosa tudta, Csák Kálmán nadrágzsebében lapul.

Mielőtt Kálmán lefeküdt, nyugtalanító víziója támadt, ám ezúttal minden homályosabb volt, mint máskor. Az üzenetet nem tudta megfejteni. A biztonság kedvéért a szelvényt kivette a zsebéből, és a párnája alá tette, dupla adag altatót vett be, majd hamarosan elaludt.

Lakótársa valahol azt olvasta, hajnali két órakor alszik legmélyebben az ember. Kivárta a pillanatot, és belopózott a sötét szobába. Nem látott mozgolódást. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor a fotelon meglátta a nadrágot, amelynek zsebébe Csák Kálmán a szelvényt tette. A levetett holmit kilopta a szobából, és százszor kiforgatta mindkét zsebét. Nem találta, amit keresett. Elborult az elméje. Egyre mélyebb gyűlöletet érzett, úgy fortyogott benne az indulat, mint a forró lekvár a fazékban. Miután a nadrágot apró darabokra szaggatta, kutatni kezdett a szobában. A szelvényt mintha a föld nyelte volna el. Átkozni kezdte Kálmánt, aki a szoba teljes felforgatására sem ébredt fel.

Miután a dühöngő férfi szétverte a bútorokat, az egyenletesen szuszogó Kálmán felé vette az irányt. Nem gondolkodott, csak ütött a kezében lévő súlyos széklábbal. Ötször sújtott le, bosszúból az elrejtett öt lottószámért. Ezután lecsatolta a nadrágszíját, és az ajtókilincsre hurkolta…

A helyszínelők számára teljesen nyilvánvaló volt, mi történhetett az éjszaka a szobában. Csak az indítékot nem tudták megfejteni. Miután a halottakat elszállították, a párna alól előkerült a lottószelvény. A nyomozó körbenézett, majd zsebre vágta a cédulát. Csak otthon vette észre, hogy a telitalálatos szelvényt lopta el a bűnügyi helyszínről. A vizsgálat úgy zárult le, hogy sohasem tudták megmondani, miért verte agyon egyik jó barát a másikat. Bolondok voltak, mondta a jól értesült nyomozó, aki hamarosan nyom nélkül eltűnt.