Dülöngélő szavak
2016 után Sofi Oksanen újabb könyvvel jelentkezett, és hatodik regényének sem választott könnyű témát. Fő helyszíne Ukrajna orosz–ukrán konfliktusokkal terhes terepe a határvidéken. Olyan, sokak számára tabunak számító kérdéseket feszeget, mint a legális béranyaság vagy petesejt-adományozás, amely szegény nők ezreinek ad megélhetési vagy kitörési lehetőséget. A téma nem először kerül terítékre Oksanen könyveiben: a Norma című regény is foglalkozott vele. Mostanra érett meg annyira az író számára, hogy a meddőségipar etikai kérdéseit, kevésbé ismert világát minden szereplő nézőpontjából bemutathassa.
A történet középpontjában egy nő áll, aki három ország szülöttje, hiszen észt felmenői vannak, Oroszországban is éltek a családjával, de alapvetően az ukrán világban próbált szocializálódni és érvényesülni. Nem mindennapi nehézségekre vállalkozik, amikor a 2000-es évek elejének Ukrajnájában lehetőséget keres, hogy Nyugatra juthasson. A legnagyobb kihívásokat végül nem a vállalt veszélyek és a rizikós karrier jelentik, hanem saját identitásának megélése, önmagát meghazudtolva hol le kell tagadnia a múltját, hol pedig felvállalnia a családjától kapott kulturális és társadalmi örökséget. A kötet meghatározó helyszíne a címben is szereplő kutyafuttató, egy kutyapark Helsinkiben, ahol a főszereplő látszólag kiegyensúlyozott, rendezett élete egy pillanat alatt vesz új fordulatot, amikor találkozik egykori védencével, az általa felfedezett és a rendszerbe kapcsolt donorral, Darjával. A meddőségipar meghatározó szereplőinek nézőpontjából ismerjük meg a történetet egy olyan országban, ahol a korrupció a társadalom minden rétegét átszövi, így különböző szemszögekből láthatunk rá arra, kire milyen hatást gyakorol ez a nem mindennapi „iparág”: nemcsak a donorok, hanem a leendő szülők, illetve az ügynökségnél koordinátori szerepet betöltő főszereplő is árnyalja a képet tetteivel, véleményével.
A könyv öt nagyobb egységre oszlik, és fokozatosan bontakozik ki a történet, az elbeszélő naplószerűen mesél, helyzetétől függően hol részletes, hol elnagyolt a narratíva. Az izgalom fokozásának hatásos eszköze, hogy a bekezdések olykor rövidek, rejtélyesen keveset közölnek, mint egy napló részletei. Az első rész tökéletesen alapozza meg a hangulatot és a terepet. A fejezet önálló novellaként is megállná a helyét, erősen megírt, kerek egész.
A történet közepén vagyunk, a kutyafuttatón, egyetlen találkozásban összesűrítve kezünkbe kapjuk a teljes problémacsomagot, a többi fejezet pedig a háttér nem kevésbé izgalmas kibontása. Természetesen itt sem maradhat el a szerelmi szál, amely minden nehézség és ellentét közepette szárba szökik, s ahogy az egy izgalmas regényben lenni szokott: a főhősnő itt sem feltétlenül a legmegfelelőbb emberbe szeret bele. „Beletelt egy kis időbe, mire rádöbbentem, milyen meglepetéssszerűek és személyesek a szavaid. Olyan volt, akár egy vallomás. Egy szempillantás alatt kiürült a fejem. Szóra nyitotta a szám, hogy mondjak valamit, ami épphogy csak kezdett gondolattá formálódni bennem, de akkor megláttam az út menti elárusítóbódékat. Ha hibázok, anya jövőre ugyanilyen bódé mögött fog vacogni a sárgarépás zsákjaival. Tovaszállt a pillanat. A pillanat, mikor mesélhettem volna az apámról, mindarról, ami Sznyizsnében történt, és hogy miért hazudtam Sznyizsnéről magammal és Darjával kapcsolatban is. Megváltoztathattam volna a sorsom irányát, és minden máshogy történt volna. Csak nem mertem. Később meg már azért nem, mert korábban hallgattam. Mivel magyaráztam volna ezt?”
Elegáns, kompakt könyv A kutyafuttató, a külleme tökéletesen illik a tartalomhoz: van tartása, ahogyan a könyv szereplői is emelt fővel viselik a nehézségeket. Rendkívül érdekes, hogy a szláv kultúrára jellemző stílusjegyeket hogyan lehet a borítón is megjeleníteni, a fekete alapon arany barázdákkal tarkított keménykötés hozzátesz az olvasás hangulatához, keretezi azt. Sokat elvesz viszont a befogadás élményéből az indokolatlanul kis betűméret – kényelmesebb volna az olvasás, ha nagyobbak.
Női szemmel nézve talán még megterhelőbb a történet, hiszen megdöbbentő női sorsokat ismerhetünk meg, egy lehetőségektől megfosztott, előre koreografált világ szereplőit, ahol minden lépés kiszámítható, látszólag csak egy út lehetséges, amely semmiképpen sem komfortos vagy legális. Ebben a számunkra távolinak tűnő világban mindig résen kell lenni, összepakolt kofferrel, begyakorolt, hihető magyarázatokkal – nem csoda, hogy az olvasó izgatottan várja, mit kezd az egyes szituációkkal a főszereplő, és latolgatja, ő mit tenne hasonló helyzetben. Óhatatlanul azon morfondírozva, vajon mennyire határoz meg minket, hogy hova születtünk. Milyen hatalmat jelent a női test, és ugyanakkor mennyire törékeny ez a különleges adomány? Mire lennénk képesek önmagunkért, meddig mennénk el, hogy új életet kezdhessünk? Egyáltalán lehetséges-e magunk mögött hagyni a múltat, átírni az életrajzunkat, új dokumentumok mögé rejteni az igazi történetünket? Valaki mindig tudni fogja rólunk az igazat, csak az a kérdés, hogy erre fel vagyunk-e, fel lehetünk-e készülve.
A kötet nem ad feltétlenül feloldást, és éppen ez a jó, hiszen valóságosabb marad a bemutatott probléma, és tovább tart a hatás, késztetést érzünk, hogy megosszuk az olvasottakat másokkal. „… kiesett a zsebemből a jó dolgokról írt listám – mire észrevettem, hogy ott fehérlik a lábtérben, már jó ideje tapostam rajta. Felvettem a cédulát, és letöröltem róla a cipőm nyomát. A tetején a legújabb tételem szerepelt. Alig néhány órája, hogy rávezettem, mert szokatlanul jó kedvem volt. Egyenesen dúdoltam az aznapi utolsó kitakarítandó lakás felé menet, és mikor erre rádöbbentem, elnevettem magam. Életben voltam. Mindjárt kivirágzik a tavasz, talán nem úgy, mint a kijevi gesztenyefák, az ottani akáciák vagy nyárfák, de mégiscsak kivirágzik. A rám törő vidámságtól elhatároztam: új életem hatodik nyara jó nyár lesz. Vége az idegeskedésnek. Elhalványulnak az emlékek, felszívódnak a lila foltok. Talán a boldogság is lehetségessé válik. Döntésem nyomán elővettem a listát, melyen már régóta vezettem új életem pozitívumait. Az első betű dülöngélt, mintha egy gyerek írta volna, és a kezemben reszkető toll átszúrta a papírt. Mégis sikerült odavésnem, hogy »otthon a városban«. Volt egy hely, melyet az otthonomnak nevezhettem, egy város, melynek utcáin dúdoltam. A dülöngélő szavak nem tűntek el a papírról, akkor sem, ha behunytam a szememet, és újra kinyitottam. Talán igazak voltak.”
Sofi Oksanen: A kutyafuttató. Scolar, Budapest, 2020.
