„Az ember magával mér, nem mással”

– E levélbeszélgetésünk idején Egyiptomban van éppen, és azt mondta, nyár végéig ott is marad. Mit csinál egy haditudósító békeidőben? Vagy arrafelé sosincs igazán béke?

– Egyrészt errefelé sosincs igazán béke, másrészt az ember akkor haditudósító, ha körülötte lőnek, és erről valamilyen médiumnak tudósít. Jelenleg nem végzek aktív háborús tudósítást, nem azért, mintha nem volna konfliktus a régióban, ahová el tudnék menni, hanem mert jelenleg nincs olyan lap, ami ezt megfizetné, és van számtalan egyéb projektem. Szeretek Kairóban élni, szeretem azt a szabadságot, amit az idegenség ad, és amit akkor tapasztalhat meg az ember, ha sokáig külföldön él. A napjaim az írással, olvasással töltöm, különböző alapítványoknak fotózom, bonyolítom a projektjeimet a feleségemmel együtt.

– A pályáját „hétköznapi” újságíróként kezdte, s valami váratlan sorsfordulat vitte a harcmezőkre, vagy kezdettől tudatosan készült a haditudósítói munkára?

– Igen, egy fordulat. Egészen pontosan a Ritz-Carlton kertjében történt, ahová edzés után mindig beültem inni egy narancslevet és elolvasni a New York Times nemzetközi kiadását, ami akkor, 2006-ban az International Herald Tribune volt.

Abban olvastam, hogy N’djamenában, Csád fővárosában szabadon engedtek egy halom gyerekkatonát, én meg rájöttem, hogy erről akarok írni. Azt hiszem, nem a konkrét háborús újságírás vonzott egyébként, hanem egyszerűen megijedtem huszonhat évesen, hogy beállt az életem. Ezért mentem ki Kairóba, ki akartam kerülni az üvegbúra alól, amiben felnőttem. A háborúk ehhez csak járulék voltak.

– Az írói lét ebből a nem hétköznapi hivatásból bontakozott ki? Emlékszik még rá, mi volt az első műve, amelyre felfigyeltek?

– Azt gondolom, hogy mire eljutottam az „írói léthez”, már régen nem érdekelt, hogy felfigyelnek-e, vagy sem. Az ember fiatalként mindent megadna a figyelemért, hihetetlen bizonyítási kényszer dolgozik minden fiatal íróban, költőben, hogy igazolást kapjon. Aztán ez elmúlik, és marad a lét elviselhetetlen könnyűsége. Nem igazán emlékszem, hogy volt-e, egyáltalán mi volt az „áttörés”, de mindig voltak, akik szerették, amit írok. Aztán ez eljutott a nagyobb közönséghez – ez nagyobb figyelmet jelent. Mire azonban idáig elértem, felnőttem, a személyiség megszilárdult, és megértettem, hogy az irodalom sokkal fontosabb dolog annál, szeretik-e az embert.

– A fiatal magyar irodalomban érezni egy kissé témahiányos tendenciát, amely beleragadt a nem túl izgalmas önboncolgatásba. A Jászberényi-prózák mintha lázadásból (is) születtek volna: írjunk már végre a hús-vér valóságról, lássunk már túl a bölcsésznyavalygásainkon meg a szobánk ablakán. Jól érzem ezt az indulatot?

– Nem igazán szeretem a köldöknézegetős irodalmat. Nem szeretem a mimózákat sem. Lehetséges, hogy el lehet jutni az emberig úgy is, hogy valaki otthon ül, és gondolkodik, én egyszerűen élni akartam, tapasztalni és érteni. Engem mindig az ember és a világ érdekelt, nem az önboncolgatás.

– A prózája legizgalmasabb jegyei közé tartoznak a mágikus, mitologikus elemek az ördögi fekete kutyától a jósló szellemlovasokon át az ítélethozó varjúkirályig. Úgy tűnik, az élet elválaszthatatlan részének tekinti a mesét, a mitológiát, mégpedig a modern élet szerves részének is... Közrejátszanak ebben személyes, például gyerekkori élmények is?

– Abszolút. Mitikus gyerekkorom volt, és a szüleim már gyerekként a görög mítoszokat olvasták fel nekem. Ez megmaradt, szeretem a világ archaikus magyarázatait, és szórakoztat beilleszteni ebbe a végtelenül digitális és modern világirodalomba.

– Tudom, hogy képzett olvasó nem firtatja valóság és fikció viszonyát, hiszen nem a „valóságmennyiségtől” lesz jó vagy sem a mű. A köteteit olvasva viszont szüntelenül felmerült bennem: ilyet kitalálni egyszerűen képtelenség. Olyan élet- és világtapasztalatok köszönnek vissza a lapokról, hogy aki ezt írta, nyilvánvalóan ismeri a háborút, ismeri a drága szállodák, a drogok, a nagyvárosok világát, de éppúgy a magyar vidéket és a hazai cigányságot is. Talán bornírt kérdés, de mikor, hogyan volt ideje ennyiféle kultúrát befogadni? Még csak negyven körül jár, úgy tudom...

– Azért írtam szépirodalmat, hogy ne kelljen a referencialitás kérdésével foglalkoznom. Az igaz, hogy eddig is legalább négy ember életét éltem. Két dolgot kellett felismernem: az egyik, hogy nincs időm, a másik, hogy a teremtett világ hatalmas, és egy embernek egy élettel megismerhetetlen. Persze bennem volt fiatalként a gőg, hogy majd én; most látom, hogy ez egy lehetetlen küldetés. Mindemellett tényleg rengeteg mindent csináltam, és tényleg sok életet éltem gyorsan. Az ember azonban magával mér, nem mással. Attól én nem vagyok közelebb semmihez, hogy más még távolabb van.

– Miközben közel hoz olyan világokat, amelyeket legtöbbünknek esélyünk sincs testközelből megismerni – szerencsére vagy sem, ezt ki-ki másként éli meg. Mit tapasztal a visszajelzések alapján: mennyire kavarják fel az olvasói világlátását, mennyire szemléletformálók ezek a művek?

– Azt gondolom, hogy az írásaim alapvetően heves indulatokat szoktak generálni. Nem nagyon szokott senki semleges maradni, és azt hiszem, ha szemléletváltást nem is, de annyit talán sikerül elérnem, hogy gondolkozni kezdjen az olvasóm.

– A lélek legszebb éjszakájáról nem tudtam nem Keresztes Szent János művére, A lélek sötét éjszakájára asszociálni. Ebben azt írja egy helyen a nagy misztikus, hogy amikor Isten kiveszi pólyájából a lelket, és annak el kell kezdenie önmagától járnia, a legfontosabb az önmaga és önmaga nyomorúságának megértése. Önnél a címadó novellában azt olvashatjuk, hogy egy törzsi hiedelem szerint „bizonyos különleges éjszakákon” az embert elhagyja a lélek, kiszáll a testből, vándorútra indul, és ezt nevezik a lélek legszebb éjszakájának. Csodálatosan kiegészítik egymást ezek a hitvilágok, és úgy érzem, talán tudatosan igyekszik is kimozdítani az olvasót a megszokott kulturális-vallási konvenciókból.

– Nem mondanám, hogy ez tudatos törekvés, inkább így alakult. Az tény, hogy bármit hajlandó vagyok ellopni, ami számomra izgalmas, kezdve egy törzsi hiedelemtől a Nikomakhoszi etika konkrét passzusaiig.

– A migráció hatására rengeteg sztereotípia, rosszhiszemű vagy naivan jóhiszemű elképzelés, előítélet kapott szárnyra a Közel-Kelet és népei kapcsán. A varjúkirálynak is visszatérő témája ez. Ön hogyan látja, milyen viszonyban vannak a valósággal a mi szélsőséges elképzeléseink a (be)vándorló népekről?

– Az a baj, hogy a bevándorlás kérdése átpolitizálódott. Ha egy valós jelenséget arra akarnak felhasználni, hogy szavazatokat szerezzenek vele, akkor jönnek a szélsőségek: démonizálják vagy istenítik. Azt gondolom, hogy a tömeges bevándorlás Európába magában hordozza azt, hogy Európa identitása veszélybe kerül néhány évtized után, főképp, hogy olyan társadalmakból érkeznek a bevándorlók, amelyek évezredek óta szektariánusok. Magyarul: a legkevesebb esély sincs arra, hogy integrálódjanak az európai értékrendbe, hanem hozzák magukkal a sajátjukat, és semmilyen körülmények között nem adják fel.

Eközben pedig népirtó háborúk zajlanak, és valóban segítségre van szükség. Ezt a dilemmát kellene valahogyan feloldani, racionális válaszokkal. Ennek nincs jele Európában.

– Felkavaró, kegyetlen emberi drámákat kelt életre a prózáiban – amelyeknek egyébként fontos szereplői az állatok is –, az olvasó néha már-már zavarba jön, hogy olyasminek tanúja, amit nem lenne szabad látnia. Íróként, újságíróként és szubjektumként másként éli-e meg az élet igazságtalanságait, szörnyűségeit? Leszűrhető-e bármiféle tanulság ezekből a sorsokból, vagy egyszerűen az élet ilyen, és kész, ne keressük az igazságát?

– Azért kezdtem el szépirodalmat írni, hogy értelmet keressek, illetve adjak ezeknek a kegyetlenségeknek. Amit az olvasó olvas, ott akár az elhallgatás szintjén is, de megjelenik egyfajta morál. A valóságban nincs morál, legalábbis én nem találkoztam vele. Újságíróként nagyon hamar kialakult egyfajta érzéketlenség bennem – ezt így lehet ép ésszel megúszni. Íróként újraélem ezeket a helyzeteket, és ott reflektálok rájuk.

– Erről eszembe jut, amikor Az ördög egy fekete kutyában az elbeszélő a Gázai-övezet határán elbúcsúzik Maruántól, akivel a Hamász-gyilkosságokon dolgoztak együtt, és tudja, hogy hiába ígéri meg a másiknak, úgysem fog soha többé visszamenni hozzá, később a leveleire sem válaszol. Mindig kívül lehet maradni az ilyen helyzeteken, vagy előfordult már, hogy „beleragadt” egy-egy helyzetbe, emberi kapcsolatba, amibe nem kellett volna?

– Ez alól senki sem vonhatja ki magát. Ilyen mélységekbe ellenben nem kívánom bevonni a magánéletembe az olvasót.

– Ha egy „éles helyzetbe” csöppen, mondjuk, valamely háborús övezetben vagy akár a hétköznapokban, azonnal megfogan Önben az irodalmi szöveg lehetősége, vagy csak jóval később dolgozza fel ezeket a tapasztalatokat?

– Sokkal később. Van, hogy évek telnek el. Nem írtam meg mindent, lehet, hogy nem is fogok, de ezek úgy úszkálnak a lelkemben, mint a nagy halak az iszapban. Ott vannak, mozognak. Néha feljönnek a fényre.

– Az ördög egy fekete kutya című novelláskötet egy-két elbeszélésében már előrevetíti A varjúkirály hazai miliőjét. Mégsem lélegezhet fel az ember a fegyverek tüzétől eltávolodva, mert a harc ugyanúgy dúl férfi és nő között, többségi társadalom és kirekesztettek között, vagy az ember jobbik és rosszabbik énje között. Próbáltam idilli pillanatokat keresni az elbeszélésekben, de ha fel is merül ilyennek a lehetősége, biztos, hogy mindig beárnyékolja valami, egy másodpercre sem oldódik a feszültség. Érzett már késztetést, hogy „megkegyelmezzen” a hőseinek, és, mondjuk, Maros Dániel révbe érjen, harmóniára leljen? Hogy azt a banális üzenetet sugallja: az élet szép?

– Nem. Az élet nem szép. Az élet folyamatos konfliktusok összessége, az ember pedig egy végtelenül önző valami. Nem akarok giccset írni. Ha a világon senkinek nem jár a kegyelem, miért az én hőseimnek járna?

– A varjúkirálynál feltűnt a kolofonban, hogy Ön tervezte a borítót. Az a kis keretdísz lehet akár egy bizonyítványról, de még egy sírkőre is emlékeztet. Nagyító alatt kivettem rajta egy 1980-as dátumot. Van ennek jelentése?

– 1980-ban születtem. A keretdísz ötletét konkrétan Shakespeare-től loptam, ő húsz fontot fizetett, hogy megváltsa a „címerét”. Tetszett ez a gondolat, és elhatároztam, hogy én is készítek egyet.

– Több elbeszélése balladisztikus hatást kelt, sőt kimondottan Arany-balladák hangulatát hozta elő bennem. Nem lehet elsiklani afelett, hogy Ön költőként indult, és erről az olyan mondatok is árulkodnak, mint „Kairó felett véres köpés volt az ég”; „a kórházkert fáinak zöld szaga végigfolyt az egész épületen”; „A fiaikért aggódó apák öregszenek meg ilyen hirtelen”, és még sorolhatnám. Fontosnak érzi a kifinomult, költői nyelv használatát a rútság ábrázolásában is?

– Nem mondanám tudatosnak, nem keresgélek túlságosan. Nyilván van hatása a rengeteg lírának, amit olvastam, a gyerekkori memoritereknek a prózámra.

– Mostanában viszont a költő Jászberényi Sándor mintha hallgatna. Eltávolodott a lírától?

– Nem. Egyszerűen máson dolgozom. Ha van versötletem, megírom, de amikor az ember áthelyezi a fókuszát, akkor a vershelyzet felismerése másodlagossá válik. Most prózát írok: gondolom, emiatt van, hogy kevesebb versem születik, mert kevésbé vagyok fogékony a vershelyzetre, amit egy ebben élő költő azonnal felismer. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feladtam volna, egyszerűen most ezt a szakaszt élem.

– Azt olvastam valahol egy nyilatkozatában, hogy zavarja a személyét övező felhajtás, ami a kötetek sikere nyomán keletkezett. Ezek szerint magának való típus, mizantróp? A siker azért nyilván motiválja belül, anélkül nehéz is volna tovább dolgozni...

– Három évig nem tudtam írni, amikor megkaptam a Libri-díjat. Ez a fajta felhajtás megöli bennem az írót, az elvárási horizontra kerülve egyre kevesebb a levegő. Ambivalens dolog ez, mert miközben szeretem és lubickolok a saját autonómiámban, azért a másik oldalon ott van, hogy szeressenek is. Az lenne jó, ha úgy szeretnének, ahogyan én akarom, de ez ugye elképzelhetetlen.

Szóval igen: ha nem foglalkoznak velem, az a baj, ha foglalkoznak, akkor az. El van ez rontva.

– Ezek ugyan csak felszínes benyomások a művei és a publicisztikája alapján, de szókimondó, öntörvényű, az elvárásoknak nem behódoló, brancsokhoz nem csapódó ember benyomását kelti. Nem akadály a simulékonyság hiánya akár az irodalmi mezőnyben, akár az újságírói pályán?

– De. Vidéki katolikus parasztgyerek vagyok. Valószínűleg sokkal könnyebben érvényesültem volna, ha nem azt a szép magyar paraszti hagyományt követem, hogy bemegyek a kocsmába, és a legnagyobbal verekszem össze. Így alakult, ez már nem fog változni. Sokat csillapodtam, mondjuk, ahhoz képest, mint amikor meztélábasan Budapestre érkeztem, de még mindig úgy látom, hogy úgy fogok meghalni, hogy se fia, se borja nem vagyok senkinek. Ez azonban nem igazán tör össze. Fel kell nevelnem a fiamat, meg kell írnom még pár könyvet. Ezek a feladataim. Amíg ezt meg tudom oldani, nincsen semmi baj.

– Merrefelé vonzza inkább jelenleg az élet: újabb harcterek vagy egy csendes írószoba magánya felé?

– Az élet nem vonz, hanem taszít. Nem tudom megmondani. Jó lenne valami nyugalom, de tartok tőle, hogy nem ezt szabta rám a haragos Isten. Amerre lök az élet, arra fogok bukdácsolni, legyen ez bármi.

Laik Eszter

Leadfotó: Jászberényi Eszter