Esik, novemberködösek az utcák, méregzöld a táj, csupán a fák élénk színjátéka emlékeztet arra, hogy tavasz vége van, lassan nyárba hajlik a május, amikor ezeket a sorokat gépelem. Sétálni indulok, mohazöld esőkabátomon átüt a víz, nyirkos, székelyes az időjárás, de valamiért mégis megfeledkezem a hidegről. Viola Szandra szóképein, színes jelzőin gondolkodom, amelyek elvisznek a tengerhez, és rávezetnek arra, hogy a tenger bennünk lakik.

„A test 70%-a tenger.

Tengertől sós a könny.

Szemem fél kagylóhéj.

 

Hullámzárt.”

– írja Tengernek című versében a költő. Tehát csak ki kell bontanunk magunkból, mint valami ősi, velünk született erőt, a járás, az ízlelés, a szaglás vagy a látás képességét.

Ott hordjuk magunkban, mint anya a magzatát, a végtelen kék vizet, csak el kell képzelnünk a „dobbanásvörös reggelt”, az „avignoni sárgát”, a „zölden, narancsosan, lilán üvöltő horizontot”, a „kékségalamizsnát”, a „naplementeszobrot”, „a tengermárványt”, és máris megelevenedik. Könnyen elő tudjuk hívni a tudatalattinkból, elég hozzá néhány bizarr jelző, szokatlanabb költői kép, kis képzelőerő, és máris látjuk magunk előtt a „génekbe zárt panorámát”.

Viola Szandra költészetén – képletesen értve természetesen – áthullámzik a tenger, összeköti a verseket az első, Léleksztriptíz és a legutóbbi, Használt fényforrások című verseskötettel, és az sem meglepő, hogy a költő új verseiben is teret kap az örök víz, a végtelen, a körforgás motívuma.

Mind a jelzőtobzódást, mind a tengert Viola Szandrához hasonlóan én is előszeretettel használom a verseimben, könnyen megtalálja az ideális olvasóját ez a líra, ugyanakkor annál nehezebb írni róla, hiszen a verseket elsősorban érezni kell, és nem magyarázni. Vagy hat rám, vagy nem, vagy megérint, vagy vállat rántva továbblapozok. Tipikusan olyan líra, amely megosztó, nem mindenkinek van ínyére a sok szín, nem minden olvasó szereti, ha a tudatalattiját piszkálgatja egy-egy vers. A jó vers fokmérője elsősorban az, hogy megosztja az olvasóit, nem hagyja hidegen, csodálatot vagy viszolygást, de sosem közönyt idéz elő.  

Szenzitív, hártyafinom költészet ez, minden szónak, jelzőnek és vesszőnek az a szerepe, hogy az olvasót felrázza, csiklandozza, ringassa el, kavarja fel, vigye el a tengerig, és hozza vissza önmagához. Tanítsa meg neki, hogy minden külső út belső út is, a tenger mi vagyunk, a víztükör, a hullámok bennünk lakó hangulatok, a történések, az emlékek, a derű a ború, akár a tenger, hullámzik bennünk.

„Minden az apály és a dagály

törvényei szerint történik,

mint a csillagok áradása nyálunkban

és az epéből lett tavasz,

a mi nevetésünk feketébb a kannibálokénál,

és kisárgállik belőle fogunk, csontarany.”

(A törzs szabályai)

Szandra lírája érzékeny, mélyen gondolkodó, belső utazásoktól nem tartó olvasóknak ajánlott. A Használt fényforrások című kötetének három ciklusát csak akkor lehet megérteni, ha ismerjük ezeknek a verseknek az „előéletét”, azokat a régebbi költeményeket, amelyek a Léleksztriptízben vagy Testreszabásban olvashatók. A költő testverselő peformanszaival felhívta magára a figyelmet, a kötetformában is megjelent test-versek merész próbálkozások. Bátorság kell ahhoz, hogy egy szál versruhában megmutasd magad a világnak, és nem utolsó sorban esztétikai érzék is szükséges hozzá, hogy olyan modelleket válassz ki magad mellé, akik azt sugározzák, hogy minden emberi test arányos, szép, és a pőreség a levetett ruhán túl keresendő. A szenzualitás a költő verseiben és művészi attrakcióiban viszont csupán eszköz arra, hogy közel vigyen minket a sebezhetőségünkhöz és olyan témákhoz, mint az elmúlás, az időtér, a szeretetvágy, az identitás, a családi kötelékek, a női szépség tünékenysége, az öregség bája, az öregedő test misztikája.

„Világosság dől a tárgyakkal átlyuggatott térre,

az arannyal üres fényben vagyunk, világgal betakarva

szemgolyó-csecsemők” – olvasható a Testreszabás egyik versében. Nemcsak a tenger, a víz, motívuma tér minduntalan vissza Szandra verseiben, afféle kötőelem, origó, viszonyítási alap, hanem a fény is. Ha meg akarjuk keresni a Használt fényforrások kötetcím eredőjét, hasznos, ha ismerjük például ezt a verset is. Természetesen önmagában is értelmezhető egy verseskötet, de meggyőződésem, hogy sokkal izgalmas úgy olvasni, hogy tudatában vagyunk annak, hová ágyazható be a költészet, milyen versképekkel és sajátos hanggal szokott a költő megszólalni. Úgy az értelmezés mélyebb, elvontabb lesz.

A verseskötet három ciklusra tagolt, három főtéma köré épül. A Nem visszatérő, hanem hazatér a család, otthon, identitás, helykeresés, gyerekkor, emlékezés aktusa témákat járja körül, Szentháromság kétharmada című ciklusban találjuk az istenes, hitélettel kapcsolatos verseket, a záróciklus, A tengert nem lehet pedig a víz-jelképre építkezik.

A kötet szerkezete körkörös, ugyanonnan indul ki és ugyanoda tér vissza, az élet körforgására utal a Ringlispír című vers, amely kötetnyitó darab, a nagymama emlékét, a szépség tünékenységét, a mulandóságot járja körül. A nagymama alakja ugyanakkor női archetípus is. A verseskötet különlegessége, hogy mielőtt még a ciklusokat föllapoznák, egy különálló verset találunk benne, amely a Hol lakik címet viseli. A költő ebben a versében a költészet „lakóhelyét” próbája meghatározni. Ars poetica, önmeghatározó vers is, kulcs ahhoz, hogy megértsük Viola Szandra érzékeny és érzéki líráját. Ez a költészet pillanatokból, színekből és formákból, tájakból és tengerekből, érzésekből és kegyetlen önismereti játékból táplálkozik. Plasztikus, filmszerű, könnyen elképzelhető, olyan akár egy impresszionista festmény. A versek ott laknak a gondolatszakadásban, mely összefűzhetetlen, a sötét éjszakában, ahol először jelenik meg a világoskék szín, a mámoreltakarító nők magasszárú csizmájában, a szempillaközökben, a reményben, a májusig rohanó ködben, az időkávéban, a zsibbadt lámpafényben, a kitépett farktollakban, a szárnyakkal kitakart égben.

Az első ciklus arra a helyre kalauzol bennünket, ahová csak hazatérni lehet. A lokálisan és gondolatban tett utazásaink során egyetlen egy hely van, ahol nem visszatérők vagyunk, nem is átutazók és nem is turisták, hanem úgy érezzük, megérkeztünk, hazaértünk. Ez nem más, mint a szülőhelyünk és mindaz, ami ehhez köthető, a családunk, a szeretteink, a gyerekkorunk. Mindez meghatározó a személyiségünket érintően, egész életünk során ezekből táplálkozunk, erre építkezünk. A gyerekkor, a családi kötődések megkerülhetetlenek, és ahhoz, hogy ne csak lokálisan érkezzünk haza, el kell számolunk az emlékekkel, a gyásszal, a veszteséggel, az anya- és apaképpel. A gyerekkor kartotékai jó költői ihletforrás, de az egyik legnehezebb téma. „Meztelenebbek leszünk a köveknél” – ahogy a költő is írja.

Az Évgyűrű boltívén című vers anya és apa ellentétes világképét jeleníti meg, amikor a szülők házassága ég és föld vitája, égképek, vízképek és levegőképek találkoznak egymással, az emlékezés aktusa sem könnyű. A ciklusból kiemelném még a Tél, otthon és Párhuzamos vasárnapok című verseket, amelyek kendőzetlenül beszélnek az öregedésről, a két együtt élő ember összecsiszolódásáról, az ellentétek titokzatos világáról.

„Megfigyeltem,

mostanában sosem olvad le

apa fejéről a dér.

Anyám behordja a tűzifát,

a nyelve alatt parázs.”

(Tél, otthon)

Izgalmas motívum – amely gyakran föltűnik más Viola Szandra-versekben is – a fa, illetve a természeti táj jelképszerű megjelenítése. A Tótágas című versben gyerekperspektívából közelíti meg a témát a költő, a ciklus vége felé található Fák, semmiben című versben pedig már a felnőtt nézőpont kap helyet. Utóbbi vers álomszerű, olyan mintha a költő reggel felkelt volna, és az éjszakai álmát vetette volna papírra.

„Már a semmiben is fák álltak,
mert egy semmibe is kell erdő,
de ebben az erdőben nincs madárfütty,
csak síri csönd,
néha felhősuhogás,
ösvényre hullott szárnycsattogások
– kalimpáló kezek és szívek –,
majd kékkel bevont égcsokoládé.
Csak sóhajok matematikája;
átlóik tüdőtől az égig.
Megemelt fények,
a fák kezeslábasba öltöztetett lelkek,
a letüdőzött fény és
igazság kiárad, mint a reggel,
harmatos tárgyaival birizgál,
nem kéreget, hanem, mint a dézsmát,
begyűjti álmaink.”

A gyerekkorból, felmenőkből, régi emlékekből ihletődő ciklusba került a Dekonstrukciók című vers is, amely Szőcs Géza Limpopo című művéhez kötődik, és a nemrégiben elhunyt költőnek, lapunk örökös munkatársának ajánlja Viola Szandra. Nem véletlen, hogy a bensőségesebb hangú, személyes versek közé került ez a költemény, afféle tisztelgés a nagy költőelőd, a mester előtt.

Ugyancsak itt találhatjuk a Trianon-témát kibontó, Száz éve nem úgy című verset, és Erdélyre is találunk benne utalásokat.

A szentháromság kétharmada ciklus istenhez, hitélethez kötődő verseket, metafizikusabb költeményeket tömörít magába, itt is erőteljes a nagymama alakja, a múlt, a gyerekkori karácsonyok, húsvétok megélése, a nagyapa alakja, akit pont karácsonykor szólított magához az Úr.

Nem megszokottak ezek az istenes versek, nem dicsőítő énekek, kedves zsoltárok, hanem fájdalmas, a hétköznapokból, a traumákból szövődő, a világot megfejteni, a létet kibontani kívánó költemények.

Különösen kedves számomra az És akkor Isten című vers.

„És akkor Isten megteremté az egyedüllétet,

a bordaközti fájdalmat,

a szorongást, mely kezdettől fogva van,

a paradicsomi magányt.”

A magány olyan létállapot, amely gondolkodásra, továbblépésre késztet, nem asszociálja kellemtelen érzésekkel a költő, inkább az az érzésünk, hogy a természetben sétálunk, körbevesz a tenger, hallgatjuk a hullámokat, az olajfák susogását és egyé vállunk a tengerrel, aki Isten is, hiszen ő mindenhol ott van.

A Csak a tengerhez van köze című ciklusra esszém elején többször is utaltam, itt találhatjuk a gondolati, filozofikus verseket, a jelképek és jelzők tobzódását, az olyan képeket mint „génekbe zárt panoráma”, „aki dagálykor kihajózik, az a jövőbe hajózik ki”, „jó lenne a tengert kimosdatni önmagunkból”, „reggelre a szem sarkában meggyűlik a jég”, „tükörképed lógatod a vízbe, a folyó mennyezete hullámos üveg”, „szád tükörképe a folyóban már eleget ivott”.

A ciklusból kiemelkedik A tengert nem lehet és A törzs szabályai című vers, de szinte bármelyik költeményről lehetne órákon át beszélni.

Viola Szandra ezzel a kötetével arról győzi meg az olvasót, hogy a létet, legyen szó emlékezésről, tengerparti sétáról, szerelemről vagy vasárnapi imádságról, teljesen és érzékien érdemes megélni, ekkor leszünk legközelebb önmagunkhoz, értjük és érezzük a természet, az élet körforgását, és magányból is képesek vagyunk gyöngysort fűzni.