Csak voltunk

Mert nekünk sosem volt nevünk.*

Sem nyomunk papíron, telefonkönyvben,

hóban. Nincs kőbe vésve semmi.

Nem éltünk ettől eddig.

Nem dörzsöltünk nyállal buszjegyet,

nem szöktünk el sehonnan,

nem kérdezték, miért ugrunk.

Nem voltunk sohasem felnőttek

vigyorgó asszociációi.

Sem beteljesülő jóslat,

sem futás, sem hallgatás tárgya.

Sem zsebben talált érme.

Nem voltunk remény,

elmúlás, ima.

Csak voltunk,

mint a fészekből kiesett tojás:

tagadásban éltünk, és tagadtuk a halált is.

* Király Csenge Katica: A játéknak nincs neve

 

Fehér anyám

Idegen minden.

Naponta ismered meg magad.

Ki telefonálsz,

ki ebből a csempetengerből,

ki a halálszagból,

ki a fehérségből,

ki a fák közé az ablakból, oda,

ahol nem zsugorít a halálfélelem,

ahol valaki elmondja, hol vagy és miért.

Minden egyes nap.

 

A hideg padló, az ücsörgés,

a keresztbe tett láb, a kúszás,

a vérző könyök neked mintha tegnap lett volna,

ha egyáltalán megtörtént.

Az időt érzed, a gyűrűd forog,

mégis üres mindennapi feltámadásod.

 

A piros sál

Nyárra gondolok.

Ég tükrén billegő csónakra.

Fákra kérgükbe vésett táblákkal.

Napra, melegre, fehér kavicsok

vakító sortüzére.

Pocsolyameder aljára,

homokra, szélre…

Vagyis semmire.

Lebeg egy képzet, mint

egy lefelé görbülő gondolatjel.

Valahol itt van a piros sálad,

körülöttem, a kanapéba süppedő füsttel.

Ez nem a vége, nem egy téli kép,

ez nem egy torzó, ami mosolyogni akar.

Csupán a tetszés lágyulása,

lecsapódó pára a fürdő után.

 

Elaludt frizura

Nekünk a karácsony a magyarázkodás ünnepe.

Bocsánat általában szilveszterre,

bár van, hogy diagnózistól függően ítélik oda a

vezeklés előre meghatározott idejét

évről évre, bűnről bűnre oldalnézésekbe hajtogatva.

 

Tűlevelekkel söpröm minden másnap reggel

az esti vacsora vallomásait.

Ébresztőre, mindenki előtt, hogy ránézhessek

a fára. Nem sokkal utánam anyám

csoszogása töri meg hógömbreggelem,

aztán ő is.

Prüszkölöm a csillámot, nagy levegőt veszek,

mint aki most ért a felszínre.

Nyújtja a kezét, én lehajolok,

és hagyom, hogy összegereblyézze elaludt frizurámat.

 

kezembe

A kereszteződés tákolt fogalmában

keresni az origót, állítani a fényt,

nézni lyukba, mintha befogadható lenne

rézkarc vonása a városnak ott, hol

csobog némi érzelem a rég elvesztett

limlomok szűkülő erein, olyan ez

ilyenkor (nyár végén) a földeken.

 

Ezért állok éjjelente kezembe hajtott fejeddel

mozdulatlanul, akár fúj, akár esik

– mint a nők a BUDAPEST tábla előtt,

hordókban tűzzel, visszaverve az autók fényeit –

keresve a hozzád illő tarlót.