Jelige: Susulyka – Búcsú

Teljes megelégedéssel szemléltük, hogy a gangról elővarázsolták a babakocsit. Az igazság az, hogy már kinőttünk belőle. Maga a jármű négy nagyobbacska keréken gördült és szívecske formájú oldalai voltak fehér műbőrrel bevonva, amit vékony alumínium szegély ékesített. Egyszóval, elég csúnya volt, de rendkívül strapabíró. Most sem azért lett elpakolva előle a maradék mész és cement, valamint a három zsák forgács, amit a kiscsibék alá szántunk és leszedve róla a ráhajigált esőkabát és gyümölcsszedő kötények hada, hogy mi ketten az Öcsivel beletelepedjünk, hanem azért, hogy az ígért, negyven kiló szilva valahogy eljusson a Mamincékhoz. A kötények előkerülése volt a nagy esemény, eltűntté lettek nyilvánítva és folyamatos volt a tettes utáni hajsza, a Pajtás kutya is felkerült a gyanúsítottak listájára, ezen az Öcsivel előkelő helyet foglaltunk el. Az eb vérig sértődött a ribizli szagú rongyok eltüntetésének vádja miatt, irányultságát bizonyítandó, kopasznyakon ragadott egy, tilos helyen, a cékla másodvetésben békésen kaparászó tyúkot. A rendszabályozás nem állt arányban a vétséggel, a renitens madarat ki kellett véreztetni és kendermagos ruhájától is meg lett szabadítva. Apu oldalba billentette a kert őrzését kicsit túlzásba vivő négylábút, de a fenyítést tompította a hagymás vér és a tejfölös csirke nokedlival váratlan lehetősége.

Öcsivel már rég a ház előtt feszítettünk a kantáros nadrágunkban, mint pók a lucernában, bentről az isaszegi csatát idéző zaj hallatszott. Az Apu még augusztus huszadikán leette debrecenivel az ingjét, most másikat kellett kivasalni ezért. Olimpiai tempóban rohantunk a szilvával megrakott babakocsi mellett, az iskolánál lévő vashídon mentünk át a harangláb felé, arra van a Mamincék utcája. Anyu mindenkit ismert és ahol látott valakit az udvaron, oda be is köszönt, „Csókolom Gizi néni, söpröget?”, Szerinte ez így illik, az Apu szerint sületlenség, asszonybeszéd. Aztán amikor valami Gyula bácsitól megkérdezte, hogy vizet húz-e és az illető azt válaszolta a kút kereke mögül, hogy „Nem látod a szömöd essön ki, mit hitté, borotválkozok?!” Akkor hárman, mi férfiak, jót röhögtünk. Az Anyu meg levette a szilva tetejéről a fehér ridikült, amit a misére visz majd, hátba vágta vele az Aput.

Dédi és az Ópapa a fonott székeiken ültek a pajtakapu előtt, hogy lássák az utcát, amikor jövünk. Ópapa kezébe belecsaptunk, akkora volt, mint egy szívlapát. Dédiét megsimogattuk, mintha átlátszó lett volna. Nem állhattuk, ha öregek puszilgatnak bennünket. Az unokatesóink már ott voltak, de nagy játszásokra nem volt idő, indulni kellett a Szentkúthoz a misére. A Papinctól mindenki kapott egy ropogós húszast, bajuszpödrőre, ittunk egy meggyszörpöt, a felnőttek meg egy kupica eperpálinkát.

A templomhoz vezető út két oldalán sátrak álltak, lehetett kapni imakönyveket, szentképeket, rózsafüzéreket és mézeskalácsot. Rövid könyörgés után bábhuszárhoz jutottam. Az unokatesónk, a Hugi kiadós duzzogás árán mézeskalács pólyásbaba boldog tulajdonosa lett, amit leejtett és egy bácsi a tülekedésben rálépett. Hozott helyette egy másikat, nagyobbat. Apu ismerte valahonnan a bácsit, azonnal bement vele az egyik ház boltíve alá, ahol a kocsmáros újbort árult. Anyu és az ikertestvére, a Gizi nénje, megjegyezték, hogy vajon hogyan bírhatták ki tíz percig bor nélkül. Azt válaszolták, hogy mert bennük van tartás. Engem a mise nagyon nem érdekelt, pedig otthon még ministráltam is néha.

A búcsúi mise alatt a Szentkút körül keresgéltem az eldobált mankókat, műlábakat, mert a Papinc azt mondta, hogy a csodavíztől sokan meggyógyultak már, sőt valakinek kinőtt a lába is, amit a vonat vágott le tavasszal, mert borfejtéskor berúgott és a gőzös alá esett, így jár az, akinek húsvétkor még van bora. Nem találtam semmit, aztán az Anyu rám szólt, ne tekeregjek, mint a kerengő dervis, inkább figyeljem, hogy mit beszél a pap. Persze ők sem azt hallgatták, azon tanakodtak, hogy a párttitkár feleségének hogy van pofája ide jönni, meg a valamilyen Géza látja-e, hogy a lánya seggét a mise alatt is markolássza valami páviánforma fickó.

Ebédnél tizenhatan ültünk a fűzfa alatt és a hosszú asztal egyik végén ott volt egy üres szék, a Boriskáé. Ő az Anyuék nővére volt, de a téliajtóban agyoncsapta a villám ötéves korában. Engem nem dobott föl a tálból kilógó tyúklábak látványa, amikor a Papinc előhalászta a fejet és megkérdezte, hogy ki kéri az eszét, attól a hideg rázott. A főtt húst kaporszósszal viszont kedveltem, a kisebb-nagyobb oldalas darabokat bújtató töltött káposztával együtt. Addigra a hat gyerekből négy már leette magát, hiába volt a nyakukra kötve konyharuha, szecskavágásnál használt kötény, nekem a mártással sikerült. A sültek közül csak közelharc árán lehetett hozzájutni a csirkeszárnyhoz, ami a bőre alá betuszkolt májdarabkával együtt lett kirántva. Mákos és grízes-meggyes nyújtott rétes volt, az Öcsike kiharcolt magának egy jó nagy pofont, mert a réteses mancsát az ingjébe törölte.

Amikor mindennel végeztünk, a felnőttek ejtőztek egy pettyet, ittak és politizáltak, minket elzavartak játszani. Cipőt cseréltünk, az Ópapa szerint a ház mögötti domboldalban akkora kutyaszarok vannak, mint egy cselédkönyv. A kúthoz nem volt szabad közel mennünk, mert két gonosz ránthat be bennünket a kampós botjával, a Bákász és a Bugrác. Ez otthon is így volt, de az Öcsikével derekasan megküzdöttünk ezekkel a latrokkal és messziről téglát, villáskulcsot, kőműves kalapácsot hajigáltunk a fejükre. Az igazi győzelmet akkor arattuk, amikor a tojásfestésre szánt egész tekercs lila krepp papírt sikerült első kísérletre bedobni. Az otthoni Nagypapa hatvannégy vödör lila vizet húzott fel és közben pocséta módon káromkodott.

Az Ópapa éppen a sokgyerekes kisbattyáni ember történetét mesélte, akinek a tizedik gyerekének, ahogy ez szokás volt, a kormányzó lett a keresztapja és minden évben  ajándékokat küldött, negyvenötig. Akkor ez az áldásos folyamat megszakadt, az ember ötvenegyben bement a pártbizottságra, hogy van-e valami hírük a komájáról, mert aggódik. Az Apu felállt, elindultunk körhintázni, utána pedig megnézzük a meccset. Három ringlispíl volt, a legnagyobbra nem szállhattunk fel, de sokat ácsorogtunk ott, néztük a lányok bugyiját. Én a középsőn mentem két menetet, az Öcsi meg igazságtalanul sokáig terpeszkedett a valóban csak kis szarosoknak való körbejáró lovakon meg libákon. Ezután ők az Anyuval hazamentek, mi pedig a mérkőzésre. Persze az ellenfél mekényesiek nyertek, a helyiek hajnali háromkor támolyogtak haza a búcsúi bálból. Elhatároztam, hogy ha egy kicsit nagyobb leszek, játszok majd egy ilyen meccsen is, mielőtt világhírű játékos leszek, de nekem nem fogják kiabálni, hogy „Lassú vagy, mint Klicsék tehene!”. Nem akarok majd mindenáron gólt rúgni, olyan leszek majd, mint Mátrai, vagy Rákosi… küzdök, megelőzök, szervezek. Az Apu ilyenkor azt mondta, hogy „Jól van, jól… de a Rákosit, azt felejtsük el.”

Visszafelé, amikor közeledtünk a házhoz láttuk, hogy az asztalnál ott ül a Béla bátyja, aki a közelebbi rokonainál volt a búcsún, ide csak beköszönni jött, vele volt a barátja is, akit mindenki csak Malacnak hívott a faluban. Egyszerre érkezhettek a hegedűs cigánnyal, akit most arra a nótára akart megtanítani, hogy „Ha felmegyek a Hargita tetőre, lefordítom seggemet a lűtőre, úgy leszarom ezt az oláh világot, hogy olyat még az úristen sem látott”. A „hegedás” ezt a klasszikusnak nem nevezhető darabot nem ismerte, különben is a Bogáromi rendőr a szalatnaki szüreti bálon tudtára adta, ha olyan nótákat cincog, amiben szerepel Horthy, vagy Sztálin Józska Marcsa lánya, vagy németül éneklik és néha toppantanak egyet, akkor beveri az orrát. Óvakodott is, a múltkor mégis kapott gumibottal egy vállon veregetést, pedig csak arról daloltak, hogy „Az a szép, az a szép, visszajött a Felvidék...” Akkor meg aztán tényleg fogta a megviselt, több szakadt húrral ékesített hangszert, amikor az Ópapa elkezdte a „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia” katonanótát bömbölni. Az Anyu is úgy gondolta, hogy ez már nem a gyerekeknek való, összecihelődtünk, Apu ugyan fájlalta, hogy itt kell hagynia az épületes társaságot.

Később tudtuk meg, hogy a Malac bácsi kivitte a Bátyját a vonathoz, fel is tuszkolta a magas lépcsőkön, integetett neki. A két kocsiból álló szerelvény elviharzott, a Béla meg ott állt a másik oldalon. Aznap több járat nem ment. A Maminc idegesen a nyári konyha priccsén csinált hálóhelyet, néhányszor megkérdezte, hogy miért nem ott készül elszenderedni, ahol egész nap állomásozott. Belátta, hogy hiába érdeklődik, ezt megerősítette az Ópapa is, „Ez a Béla úgy be van rúgva, mint a Krausz cugszfűrer Vakufban, aki a két nadrágja közé szart, még az első háborúban”. A Bátyja saját bevallása szerint kétszer ébredt fel az éjjel. Először a vizelési kényszer miatt rohant végig a vasúti kocsin, szerencsére nem a spajz ajtaját tépte fel. A bejárat előtt heverésző kutya viszont nem örült az elfogadható megoldásnak sem. Másodszor a bizonytalanság verte ki az álmot a zavaros szeméből, „Hogy került ő hálókocsiba a bátaszéki vonalon?”

Mi a babakocsival átgördültünk a két falu közötti sötét szakaszon, nem mintha Kárász úgy ki lett volna világítva, mint a Halász bástya. Az Apu még beugrott a kocsmába, mivel nem voltunk otthon, a postással oda vitette a Népszabadságot. Már rég megmosakodtunk a lavórban, de még nem ért haza. Anyu remélte, hogy nem issza magát villanyszerelőre, mint a Kis Gabi apukája. A Pista bácsi jól becsípve állt neki valami biztosítékot, vagy mit, kicserélni és az utcában reggelig nem volt áram. Mindennek a tetejébe a Kőváriék éppen bekapcsolták az akkor vett Kékes tévéjüket, mintha a készülék vágta volna le a trafót, vaksötét lett. Az öreg szólalt meg először, aki szépen fel is öltözött a televíziózáshoz, „Mondtam, Kádár nem hagyja, hogy francia filmeket  nézegessetek…”

Először Öcsi aludt el,  én sem tudtam megvárni Aput, Anyu megnyugtatott, hogy ő biztosan megvárja.