Jelige: Töprengő – A notórius pályázatíró
A pályázatírás is, akárcsak a többi szerencsejáték, okozhat függőséget. A notórius pályázó úgy követi a pályázati kiírásokat, mint brókerek a tőzsde állását. Válogat közöttük, mérlegeli, akár a bolti termékeket. Természetesen a pénzdíjasokat részesíti előnyben, de nem elhanyagolható szempont a dicsőség sem, vagyis, hogy bekerüljön a neve valamilyen kiadványba.
Ha adott a téma, az a jobbik eset, akkor csak valami épkézláb mondatot kell találnia, amibe belekapaszkodik, a többi már megy magától. Ám, ha csak a műfaj van megjelölve, az nehezebb dolog, mert akkor valami olyan eredeti gondolaton kell törnie az agyát, ami még senkinek a fejében nem született meg. Aztán jönnek a szigorú korlátok, mint a határidő, terjedelem, formátum. Ezeket be kell tartani. A megadott keretbe úgy kell beleszuszakolni a szöveget, hogy nem lóghat ki belőle egy szó, egy betű se, de kevesebb se lehet. Ezért a szöveget úgy kell idomítani a kerethez, mint a Prokrusztész ágyához az embereket. Ha még kéziratban elfogadnák, meg lehetne oldani a betűméret vagy a sorközök változtatásával, ám ez a mai modern világban már túlhaladott. Aztán a formátumról nem is beszélve, az okoz csak igazán gondot az ilyen botcsinálta pályázónak. Megint hívhatja az unokáját, hogy alakítsa át a szöveget Word-ból PDF-be.
Ha végre elkészül az alkotás, és sikerül idejében elküldeni, még csak ezután következik a legnehezebb fázis: várakozás az eredményhirdetésre. A szegény pályázatíró ez alatt az idő alatt végigjárja mindazokat a lépcsőfokokat, amelyeket Karinthy magyar dolgozat írója megjárt a tanári szobáig, miközben arról álmodozik, hogy övé lesz az első díj. Hogy a zsűritagok egymás kezéből kapkodják az írását, és könnyeznek a meghatódottságtól. Aztán hetek, hónapok múltán elkezd lefelé ereszkedni a piedesztálról, már a második, a harmadik, sőt egy különdíjjal is megelégedne. Miközben azon bosszankodik, hogy annyit kell várni az eredményhirdetésre, már csak azért fohászkodik, hogy a kiértékelő szöveg ne a „sajnos” szóval kezdődjön. Ha lehetne, a magyar nyelv szótárából is kitörölné ezt a szót.
—Mit totojáznak annyit a kiértékeléssel, talán még el is halasztják — morfondírozik magában. Nem gondolják, hogy így megfosztanak annak a lehetőségétől, hogy elküldhessem az írásom egy másik pályázatra, határidőre. Hátha ott nagyobb tetszést aratna. De hát, hogy is reménykedhetnék én, szegény flótás a sikerben, mikor annyi az „író”, hogy már lassan kifogyunk a témából. Különösen most, a világjárvány idején, úgy szaporodnak, mint a vírusok. Végül már csak a zsűritagokat kezdem sajnálni, és a családtagjaimat, akik kénytelenek lesznek egy újabb „művemet” elolvasni.
