Erósz nyelve nyomában

Írásomban először bemutatom a szerelem, erotika és szexualitás kapcsolatát, majd az ezek körébe sorolható kulturális és nyelvi jelenségeket az őskori, történeti és civilizációs ember korszakában. A szerelmi-szexuális élet nyilvánossága a történelem során hol szabad, hol tiltott, hol félszabad volt – utóbbi esetekben ún. reliktumokban (zárványokban) jelent meg. Jellemző irodalmi és folklórműfajok a „boccacciók”, erotikus mesék, történetek, a dramatikus népszokásokban a fallikus tréfák. Erósz magyar nyelvét kutatják a szimbólumfejtő megközelítések, valamint a szexualitás szókincsét tartalmazó szójegyzékek, szótárak is.

Szerelem, erotika, szexualitás

Már a kultúra kezdeteinek kezdetén, az őskori barlangművészetben föltűnnek a vulvajelek (Abramova, 1982, 13.), ahogy a fallizmus (a fallosszal kapcsolatos kultúra) ősi nyomai is megtalálhatók a föld szinte valamennyi népénél. Az ógörög kultúrában nem szégyellték a szépség kultuszát, és Erósz, a szerelem istene alapvetően befolyásolta az emberi kapcsolatokat. „Az emberi kultúrának az évezredek folyamán része lett az erósz, mint egy olyan rendező erő, amely szokásokat, az ünnepek rítusait és a hétköznapok megszokott cselekvéseit egyaránt irányítja.” (Hoppál, 2016, 86.) És tegyük hozzá: a nyelvhasználatunkat is.

Érdemes mindenekelőtt tisztázni szerelem, erotika és szexualitás kapcsolatát. Nagy Ilona (1986, 64.) meghatározása szerint a „szerelem fogalma a szexualitáshoz képest tágabb, tehát az erotika is az. A szexualitás csupán ösztöntevékenység, az erotikában tudatos lelki tényezők is bennfoglaltatnak.” A szerelemben még több lelki és kulturális tényező mutatható ki, gondoljunk csak a „plátói szerelemre”. A szerelem mint érzelem lényege a vágyakozás, odaadás, nemi vonzalom. Lutz Röhrich megfogalmazásában: „Az erotika kétszeresen is a »szerelem művészetét« jelenti: a puszta ösztöncselekedetnek az individuum számára való kifinomítását és magasztossá tételét, ugyanakkor tágabb értelemben annak művészi (játékos, metaforikus vagy szimbolikus) átalakítását, kifejlesztését, leírását, bemutatását, közvetítését, amint az a szokásokban, társas életben, divatban, művészetben, irodalomban, folklórban, reklámban stb. megjelenik” (idézi Nagy I., 1986, 64.).

A humán viselkedéskomplexumban a szexualitást az ember csoportjellemzői között tartjuk számon mint a kapcsolatvonzás és kontaktusvágy megnyilvánulását (Csányi, 1999, 125.). A hét alapszükséglet közül a szaporodás (fajfenntartás) körébe sorolható, a hét alapérzelmen túl nyolcadikként (tehát nem alapvetőként) szokás jelölni a kötődést, szeretetet. Az erotika a nemi érdeklődésre, vonzásra utal, a szexualitás pedig maga a nemi cselekedet. A három fogalom kapcsolata tehát így ábrázolható: (1) általános csoportjellemző, érzelem (szerelem), (2) nemi érdeklődés, vonzás (erotika), (3) testi/nemi kapcsolat (szexualiás). Erotika és szexualitás különbségét Lutz Röhrichre hivatkozva Nagy Ilona (1986, 64.) a következő példákkal illusztrálja: „Erotikus művészetről és irodalomról beszélünk, vagy erotikus regényről, népdalról, sohasem »szexuális regény«-ről vagy »szexuális szólások«-ról, ugyanakkor szexuális viccet mondunk, és nem erotikusat.” Azt hiszem, ezen a megállapításon a modern kor túllépett: van kimondottan pornográf regény, például Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vesszője (eredeti megjelenés név nélkül 1907-ben, Apollinaire, 1990), pornográf vers (Löwy Árpád ~ dr. Réthy László: Tréfás versei, 1929, vagy a Kató mint asszony, név nélkül, 1931-ben, Bécsben megjelent „szeretkezési étvágygerjesztő”; új kiadás: 1990), és tudunk róla, bár nem dokumentáltuk kellően, hogy az 1980-as évekig különféle sokszorosított eljárással készült, terjesztett pornográf elbeszélések, versátiratok (travesztiák) tucatjai születtek. (A leghíresebb a mai napig vitatott filológiájú,  pornográf Toldi-átírás).

A valamikor ősi, összkulturális (szinkretikus) egységben megjelenő szerelem–erotika–szexualitás hármasság a történelmi idők során elindult a szétválás útján (a szexualitás maga is multifunkcionálissá lett – véli Csányi, 1999, 125.), s ezt tükrözik a szerelmi (nép)szokásokban beálló, sokszor egymásnak ellentmondó jelenségek, valamint ezt mutatja a nyelvhasználat is: a valamikori természetes metaforikus nyelv előbb már csak kevesek által értett, szimbolikus nyelvvé vált, ma pedig sokak számára érthetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, illetve külön nyelvi réteget képeznek a szerelemmel–erotikával–szexualitással kapcsolatos fennkölt, választékos és vulgáris (obszcén) szavak, kifejezések. A szerelem–erotika–szexualitás jelenségeit az őskori, a történeti (Hamvas Béla fogalmai nyomán) és a civilizációs ember (Spengler nyomán) viszonyában mutatom be:

Megtalált „boccacciók”

Nagy Olga (1987, 120.) szerint a folklorizálódott „boccacciók” újabb kori folytatásai egy 16. századig létező európai össznépi kultúrának. „Ennek gyökere az az ősi szemlélet, mely a nemzést, a szerelmet, a termékenységet az élet alapelvének tekintette, és a legősibb időktől fogva groteszk eszközökkel jelenítette meg az ősi antik kultúráktól mindmáig.” Ebbe a sorba a „boccacciók” mellett más nagy kultúrák műveinek újabb időkben való terjedése is beleillik. Például a Kámaszútra vagy annak arab megfelelője, Az illatos kert, Leo Frobenius gyűjtéséből Katona Tamás fordításában a Fekete Dekameron (1974), vagy az ennek mintájára született magyar folklorisztikai művek: Nagy Olga széki gyűjtése, a Paraszt dekameron (1977), majd az Újabb paraszt dekameron (1983), Balázs Lívia Rábaközi paraszt dekameronja (1991), de említhetjük az erotikus, huncut palóc anekdoták gyűjteményét is (Ujváry 1986).

A magyar folklorisztikában sokat ígért Ortutay Gyula 1935-ös tanulmánya: A szerelem Ajakon a házaséletig (Ortutay, 1973). A tanulmány az ismerkedéssel (beszéléssel, fonókázással, szerelmi jóslással), lánykéréssel, a szülők beleegyezésével, kihirdetéssel, lánykiadóval, vőlegény-hívogatóval, esküvővel foglalkozik. Gunda Béla előbb Sex and Semiotics címmel megjelent angol nyelvű munkájában, később a pásztorok jeleiről szólva magyar nyelvű művében hívja fel a figyelmet a pásztorok megerősített, kettős szexuális jelzéseire:  „A megbeszélt jel nyomán látogatta meg… a pásztor a kedvesét. A feleresztett kútgém, az ablakba kitett tejesköcsög, a kerítésre terített dunnahuzat, alsószoknya jelezte a szabad utat. Az óvatos pásztor azonban mindig előbb a kúthoz ment, megmerítette a vödröt, és ivott. A szomjas ember senkinek sem tűnt fel. Ivóvizet bárkinek jó szívvel szokás adni. A konyhaajtóba szakajtóval, tejescsuporral, seprűvel kiálló menyecske nyomatékkal jelezte, hogy tényleg egyedül van a tanyán. Ha ez a második jelzés elmaradt, a pásztor az ivás után kérdezősködés nélkül ment vissza a legelőre, mert valami megzavarta a találkozást. A menyecskés tanyára induló pásztor ennyit mondott társának: Bemegyek egy kis jó vizet inni N. N. tanyájára. A másik huncutul kacsintott a szemével.” (Gunda, 1975, 17.)

Bernáth Béla a pszichoanalízis alapján foglalkozik a témával, többek közt A magyar népköltés szerelmi szimbolikája (1981), illetve a szólásfejtő írásaiból összeállított, A szerelem titkos nyelvén című kötetében (1986). Ebben meglepő pszichoanalitikus következetességgel tárja fel a szólásokban rejlő erotikus mélyréteget. Bevezetőjében megközelítésmódját, módszerét így helyezi el a tudománytörténetben: Josef Winthuis szerint „a természeti népek gondolkodása át meg át van szőve erotikummal… az ausztráliai őslakók is olyan ártatlan szavaknál, mint szem, száj, fül, barlang, gyakran azonnal a vaginára; az orr, nyelv, lándzsa szavaknál viszont a penisre gondolnak. Talán meglepőnek tűnik, de e szavaknak ilyen jelentéseit a magyar népnyelvből is ki lehet mutatni.” Winthuis szerint tehát létezik egy, az énekekben, mítoszokban használt, a külső megfigyelő számára érthetetlen, ám az adott kultúrában élők számára ezoterikus jelentéssel bíró képnyelv. „E képnyelv szinte kizárólag a nemi életről szól, főként a mindent létrehozó nemi aktusról, és igen gazdag szókinccsel bír” (Bernáth, 1986, 7.). És Bernáth Béla szerint ez a magyarban is megvan: „A mindennapi élet tárgyait a nép valamilyen tulajdonságuk alapján (alak, szín, szag, tapintás stb.) hasonlónak, sőt azonosnak tekintette valamely nemi résszel, s a cselekvéseket szintén hasonlóság révén a nemi aktussal. Ezek a metaforák aztán távolabbi asszociációk folytán szimbólumokká alakulhattak.” (Bernáth 1986, 8.)

Magyarázó példái: „A rózsát a szeméremajkakhoz való színbeli és alaki hasonlósága (összeboruló szirmaival) tette meg a női külső nemi szerv metaforájává, s ebből vált a rózsa a fiatal lány, a szerető szimbólumává (…) A cselekvés hasonlósága révén keletkezett a cséplés erotikus jelentése a csűr (vagy a szérű) és a csép relációjában, ahol is a csűr és a szérű a nő, a csép a férfi nemi szervének felel meg. A hasonlóság az ütésben van, amely egyaránt jellemzi a cséplést és a nemi aktust…” (Bernáth, 1986, 8.) Bernáth és a pszichoanalitikusok felfogását sokan kétkedve fogadták, és – mivel itt egy elveszett metaforikus nyelvről van szó – belemagyarázásnak vélték az erotikát. Bernáth ezzel a népdallal igyekezett illusztrálni módszerét:

Én ültettem az almafát (cédrusfát, rózsafát)

Más köti hozzá a lovát.

Én szerettem meg a szép lányt,

Más éli vele világát.

A harmadik és negyedik sor az első kettőt értelmezi. A férfi „lovával” szemben áll a „fa” mint női elem, a „megkötés” pedig egy bensőbb köteléket (erotikát, varázscselekményt) jelent (Bernáth, 1986, 9.). Bernáth szerint a magyar szólások „ezoteriko-erotikus metaforikájával” még nem foglalkoztak, a népmesekutatók álszeméremből igyekeztek mellőzni az erotikumot, a nyelvújítás írói pedig gondosan kiszűrték nyelvünkből a póriasnak, alantasnak, vulgárisnak vélt metaforákat (Bernáth, 1986, 10.). Pedig voltak, akik rehabilitálni igyekeztek az erotika ősi metaforikáját. Például Bahtyin, aki a középkori karneválok vaskos humorában a testiség, a nemiség és az élet teljességét látta: „Az anyagi, testi elv univerzális és össznépi”; vagy Huizinga a lakodalmi népszokások „fajtalansága” kapcsán: „Ezek ősi dolgok… az ősi művelődés fallikus jelképvilágának erejüket vesztett átmenti formái.” (Bernáth, 1986, 10.)

Erósz a nyelvben

Az ősidőkben egységes és természetes erotikus nyelv a történeti időkben elfelejtődött, részben egy más, Hamvas Béla szóhasználatával „fogalmi” (mesterséges) nyelv lépett a helyére, részben lesüllyedt az ún. „kultúra alatti” szintre, tehát a férfiszállások szókimondó közegébe, a „kiéhezett férfiúi vágyak” kompenzálására (Nagy O., 1976, 124.), egyes népszokások (farsang, fonó, lakodalom) közegébe, és bizonyos – eleinte kevéssé figyelemre méltatott – műfajokban érhető tetten, melyek a következők: dramatikus játékok (esküvőparódia, halottasjáték), erotikus tréfák, erotikus népmesék, párosítók (regölés), táncszók (kurjongatás, csujjogatás), szólások (mélyrétege), káromkodások, kéziratos (kollégiumi) diákköltészet, pornográf (obszcén) kéziratos szövegkultúra (stencilfolklór), igaz történet (vándortörténet, anekdota, férfidicsekvés; fabulát, memorát).

Vajda Mária (1987, 1988) és Szenti Tibor (1987) Ortutay Gyula programját folytatja a szerelmi élet jelenségeinek gyűjtésében; de annyiban túllépnek Ortutayn, hogy adatközlőik nyelvjárásias szövegeit ismertetik. Ezekben a szerelem, szexualitás gazdag népi szókincse bukkan elénk. Vajda Mária (1987) szövegeiben: Mér szeretjük annyira a pinát? – Hát azír szeretjük; mert abbul búttunk ki; megkurgálták; a tisztnét meg lehet kanolni; hátulról csinálta az anyját; apja ilte a jányát; elcsecserésztünk a jánnyal; úgy bizsergeti az embert valami; blindik a pinájának a pecke (nyelveskedik az izéje); csöszkörélni; fart lökött; meg nem lűttem az asszonyt; girincre nem vágtam az asszonyt; ha háturul, akkor egy collal bejjebb megy; még be sem ért, mán elokádott; van, akiknek mindig áll a szerszámja, mint a jegenye; az enyim mindig tizenkettőt mutat; megfolyatták a tehenet; mepetéltík a tyúkokat. Szenti Tibor (1987) szövegeiben: csókolódni kezdtünk; megkögött a felesége; möggyakta; éjjel kétször gyakták mög; nagyon gyakos asszony volt; de jó lönne, ha most itt volna a fia vagy az unokája f...a, mert az övé középen elbicsaklott.

A témának a folklorisztikában való „felszabadulása” sokakat ösztönzött korábban figyelembe nem vett, nem gyűjtött műfajok fölfedezésére. Meglepő erotikus mesegyűjteményeket produkált a Vajdaságból Burány Béla (1988a, 1988b, 1990). Emlékeztetnék arra, hogy bár a folkloristák korábban úgy nyilatkoztak, hogy erotikus népmese nincs, kiderült, hogy ha nem is erotikus, de szókimondó, obszcén mesének nevezett (egyébként vegyes műfajú) szövegek nagyon is vannak.

A mai városi folklór ugyancsak az elmúlt évtizedekben vált gyűjtés és kutatás tárgyává. Itt Háy Ágnes (1980) és Balázs Géza (1983, 1987, 1994) graffitigyűjtései tekinthetők úttörőnek. Ifj. dr. Lőwy Árpád Szexszótárából (2020) kiderül, hogy a szerző számos néprajzi és orvosi munkát is átnézett szótára számára: Bernáth Béla szólásmagyarázatait, Burány Béla, Kóka Rozália, Szenti Tibor, Ujváry Zoltán, Vajda Mária folklórgyűjtéseit, valamint szlenggyűjtéseket: Balázs Géza graffitiközléseit, Fazakas István, Gégény János, Kardos Tamás, Kövecses Zoltán, „Nyelvész Józsi”, Szűts László, Rónaky Edit, Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály szlenggyűjteményeit, valamint a szexuális felvilágosításban az utóbbi fél évszázadban megjelent sikerkönyveket: Bródy György, Buda Béla, I. Sz. Kon, Ludas M. László, Veres Pál könyveit. Ebből állt össze az eddigi legterjedelmesebb magyar nyelvű, szexualitásra vonatkozó szókészlet, elnagyolt számításaink szerint kb. 4200–4500 szó és kifejezés. A Lőwy-féle Szexszótár további nyelvészeti értéke, hogy nemcsak a gyűjtött szavakat tartalmazza ábécérendben, hanem a végén egy 15 oldalas fogalomtárban összefoglalja a legfontosabb szavakat, kifejezéseket.

Szakirodalom

Abramova, Z. A.: A képzőművészet legősibb formái. (Az őskőkori művészet régészeti elemzése). In: Nyekljudov, Sz. Ju. szerk.: A művészet ősi formái. Gondolat, Budapest. p. 7–29.

Apollinaire, Guillaume: Tizenegyezer vessző. Unio, h. n., 1990

Balázs Géza: Firkálások a gödöllői HÉV-en. ELTE–MTA, Budapest. (Magyar csoportnyelvi dolgozatok, 18.)

Balázs Géza: Sátorfirkálások. ELTE–MTA, Budapest. (Magyar csoportnyelvi dolgozatok, 1987)

Balázs Géza: Beszélő falak. Ötszáz különféle magyar graffiti, 1980–1990. ELTE–MTA, Budapest. (Magyar csoportnyelvi dolgozatok, 64.)

Balázs Lívia: Rábaközi paraszt dekameron. Válogatás rábapordányi tréfákból és elbeszélésekből. Rábaközi Művelődési Egyesület, Csorna, 1991.

Bernáth Béla: A magyar népköltés szerelmi szimbolikája. In: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 9. Folklór Tanulmányok. Szerk.: Hoppál Mihály, Ortutay Gyula, Bodrogi Tibor. MTA MNKcs., Budapest. p. 16–87.

Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Gondolat, Budapest, 1986.

Burány Béla: Szomjas a vakló. 66 vajdasági magyar erotikus népmese. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1988.

Burány Béla: Piros a tromf. 77 vajdasági magyar erotikus népmese. Antikva, h. n., 1988.

Burány Béla: A legkisebb királylány kívánsága. 88 vajdasági magyar népmese. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1990.

Csányi Vilmos: Az emberi természet. Vince, Budapest, 1999.

Fekete Dekameron. Leo Frobenius gyűjtése. Fordította Katona Tamás. Magyar Helikon, Budapest, 1974.

Gunda Béla: Pásztorok és jelek. In: Jel és közösség. Szemiotikai szöveggyűjtemény. Szerk.: Voigt Vilmos, Szépe György, Szerdahelyi István. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. p. 11–22.

Háy Ágnes: Hülye, aki elolvassa. Mozgó Világ, 1980/6.

Hoppál Mihály: Erósz és kultúra. Ethonologia, 2016/1-2, p. 85–106. (Mundus)

Hoppál Mihály–Szepes Erika szerk.: Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a néphagyományban. Szépirodalmi, Budapest, 1987.

Löwy Árpád Tréfás versei. Második kiadás. Kiadják: Barátai. (Arad, 1929. november hó.)

Lőwy Árpád, ifj., dr.: Szexszótár. A szerelem és a szexualitás nyelvének szótára. Interkulturális Kutatások Kft., Budapest, 2020.

Nagy Ilona: Ádám és Éva. Az erósz keletkezésének mondái. In: Hoppál–Szepes, 1987. p. 64–94.

Nagy Olga: Paraszt dekameron. Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Magvető, Budapest, 1977.

Nagy Olga: Újabb paraszt dekameron. A szerelemről és a házasságról. Magvető, Budapest, 1983.

Nagy Olga: A szerelem témái a népmesékben. In: Hoppál–Szepes, 1987. p. 102–126.

Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a házaséletig. In: Fényes, tiszta árnyak. Szépirodalmi, Budapest, 1973. p. 40–68.

Ortutay Gyula: A magyar parasztság szerelmi élete. In: Hoppál–Szepes, 1987. p. 12–19.

Szenti Tibor: Parasztvallomások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.

Szenti Tibor: Szerelmi élet a vásárhelyi gazdacsaládban. In: Hoppál—Szepes, 1987. p. 218–240.

Ujváry Zoltán: Menyecske a kemencében. Világjáró palóc adomák és huncutságok. Európa Könyvkiadó, Budapest, Alföldi Nyomda, Debrecen, 1986.

Vajda Mária: Hol a világ közepe? Parasztvallomások a szerelemről. Forrás Könyvek, Kecskemét, 1988.

Vajda Mária: Vallomások a paraszti szerelmi életről. In: Hoppál–Szepes, 1987. p. 183–217.