„Ilyenkor már fáj az ősz”

A József Attila-díjas Fecske Csaba melankolikusan, szinte szelíden néz szembe az elmúlással új kötetében, az Árnyűző életben. Nem a gazdagnak mutatkozó, örömöt harsogó élet talmi fénye uralja a kötetet, hanem a nyugodt, értékeket felismerő visszatekintés. Költeményei a számvetésversek hagyományába illeszthetők, jóllehet nem a bölcs (vagy annak kikiáltott) következtetések levonása a költő célja, hanem az önfeltárás, az írás általi megértés és a mélyebb összefüggések keresése. A kötet egyedi ízét az adja, hogy Fecske Csaba sikeresen ültette át a versekbe saját világszemléletét, így más fókuszok köré épülnek fel a versek, mint a kortárs számvetéskötetekben.

A kötet két ciklusát három kétsoros köti össze és keretezi be. Ezek „feladata” a szűkebben vett témák kijelölése és a hangulatteremtés: olyan pontosan adják vissza a ciklusok érzelmi szféráját, hogy tekinthetjük őket az olvasó vezérfonalainak. Az első ciklust bevezető „fájdogálom az időt / öreg fa hosszú tél előtt” az elmúlás tematizálása mellett a túl- és továbbélésre összpontosít. Olyan szemlélet ez, amiben az elmúlás veszély ugyan, de az öregedés nem az élet feladását jelenti, hanem az elkerülhetetlennel való higgadt szembenézést. Az első ciklus poétikája, retorikája és tempója az elmúlt és jelenvaló élet minél teljesebb megragadására törekszik, a Csípős gyönyör című vers az „ugorj át egyik érzésből a másikba” mondattal jellemzi a kötet ars poeticáját. A versek olvasói nyugodt örvényben, pontosabban keringésben találják magukat, ahol a legfőbb tanulságot már a harmadik versben levonhatják: „az idő nem próbálkozik csak ítél és végrehajt.” Az öregedéshez köthető lelki folyamatok kerülnek a versek centrumába, ám mivel ugyanazok az érzelmek törnek fel újra és újra, a ciklus előrehaladtával kissé szűknek érezhetjük a költemények mozgásterét. Ennek ellensúlyozásaként Fecske Csaba összetett és impulzív metaforákkal dolgozik, és mindvégig érzékeljük, hogy a szavak mögött egy ember egész élete húzódik meg. Ez az a jelenlét, ami a ciklus viszonylagos behatároltságát indokolttá és megbocsáthatóvá teszi, annak ellenére, hogy a költő leginkább az általánosságokra fókuszál, személyessége kevésbé intim, mint például a De mennyire verseiben megszólaló Várady Szabolcsé. Köszönhető ez talán annak, hogy a képi világ és a megszemélyesítés mikéntje a József Attila-féle hagyományban gyökereztethető, mint azt a Fagy matat számos példája láttatja: „Fagy matat a téli ablakon”, „hangok csúszkálnak a csönd jegén”, „platónyi halk szén az éj / eltüzeli majd a Nap ne félj.”

És mint József Attila költészetében, e kötetben is megfigyelhető az Én kettéosztása. A beszélői és befogadói pozíció egymásnak feszülésében érhető ez leginkább tetten, hiszen a „nem lépheted át saját árnyékodat” kijelentéssel a költő ugyan önmagát teszi meg origóvá, de folyton jelzi, hogy képes átlépni ezt a határt, meg tudja látni „a padon didergő szerencsétlen” alakot. Az olvasókban hasonló módon zajlik le a folyamat, Fecske Csaba eléri, hogy megfeledkezzünk önmagunkról, és más léthelyzetekből tekintsünk a világ dolgaira. Az „ismeretlen” és a „hasonló, mégsem ugyanaz” szinonimákká válnak. A költemények könnyű átélhetőségének titka a versek hátterében meghúzódó, de olykor előtűnő indulatosság. A kordában tartott harag több alkalommal is kiérezhető, ez nemcsak zamatot ad az egyes daraboknak, de felszínre hoz olyan érzelmeket, amelyek időről időre mindannyiunkból feltörnek: „amint fölnyílik most akár a seb / és nekiront ez a rohadt világ / meghalni cél mert élni nehezebb.” Ezek a holtpont-élmények érik el, hogy ne váljanak közömbössé a versek, hogy a verssorokat eloldhassuk a költői szólamtól, és bármikor felidézhessük, akár cinikusan is: „zsebében egy levél nyugtató / meg egy nyugtalanító levél.” Fecske Csaba központozás nélküli, enjambementokkal operáló versszerkezetében mintha az emlékezés lényege kapna formát: egy belső rend szerint, mégis csapongva épülnek egymásra a verssorok, akárha a szövegek olvasási módjához a „magamban motyogva” utasítás lenne kapcsolva. Így jön létre a misztikus, de kézzelfogható, az elvont, mégis mindenkinek ismerős atmoszféra.

Ez az atmoszféra főként a második ciklusban válik igazán átélhetővé, ahol intenzív érzelmi tónusban énekli meg a költő felesége elvesztését. Az élet alkonyán is hevesen érző szerző a veszteségtörténetet ugyanúgy a „már nincs” pozícióból, a visszaemlékezés útján írja meg, ahogy e témát az irodalomban a legtöbbször megközelítik, ám sajátos tapasztalatai összetettebb gondolati tartalmakkal töltik fel a verseket. A fő kérdés mindvégig az marad, milyen elveszíteni valakit úgy, hogy még éltében átéljük a halálát – milyen az, ha többé nincs, de még lehetne. Ahogy az Egy év soraiban olvassuk: „már lepengettük a foglalót – 400000 – / ennyiből akár élni is lehetne halálod óta / eltelt egy év de mintha mégse múlt volna el”. Az idő mintha megállt volna e ciklusban, még a kórházi folyosókon és szobákban járunk, közel a temetéshez és az azt követő időkhöz. Kissé megkavarodott a világ rendje, de van, ami állandó: a versbeszélő a másik hagyta űrbe szorultan idézi fel felesége betegségét, végleges eltűnését és saját ittmaradásának nehézségeit. A szerelem egyik legfontosabb feladata a költő szerint a gyógyítás, mindenki szerzett sérüléseket élete folyamán, kicsit mindenki törötten érkezik a kapcsolatokba, de az igazi társunk elfeledteti velünk ezeket, általa újra egésszé válhatunk. E gondolatkör van a ciklus középpontjában. A félelem, hogy „sérült lélek voltál és én nem / tudtalak meggyógyítani elszalasztottam az életedet / mea culpa mea maxima culpa”, megbújik a versek hátterében, ez a bűntudat alapvetően határozza meg hangulatukat, és több állomáson át jut el odáig, hogy megforduljon. A kötet zárópontján már a beszélő szorulna gyógyításra, ő az, akit megsebzett a gyász, de egyedül maradt: „kibújsz minden mondatomból / mint elromlott szerkezetből / a drótok és rugók mire megyek / most már magammal”.

Az utolsó vers után azonban következik még egy kétsoros, ami ezt a veszteségérzetet és magányt tompítja kissé, és az élni akarás vágyát szólaltatja meg. E kötetvégi kettősség az Árnyűző élet minden korábbi részében jelen van, ez az a sajátosság, amely Fecske Csaba öregkori verseit a legerősebben jellemzi.

Fecske Csaba: Árnyűző élet. Magyar Napló, Budapest, 2020.