Háromszéki harangok

Olyan szomorúan zúgnak a februári harangok,
szél viszi szét hangjukat a hargitai határban.
Ahonnan nincs visszaút, odacsúszik a múlt,
siménfavi bölcsőjétől hazátlan hazában.

Csillagrojtjai csüngnek alá az éjszakának,
a kór, mely magával ragadta tőlünk,
ahogyan az öregemberek mosakodnak, úgy kell
a kegyelet tiszta lavórjában az Istent félnünk.

Széltében-hosszában, ingét a télnek
eresztette, fel a magas égig:
legyen neki könnyű a föld, s mi fájjunk
nélküle hosszú, úttalan tűleveleinkig.

Hetvenhét harangszó hirdesse, hogy élt
ma itt egy költő, kinek igaz szóból volt a tolla,
aki ősgöröngyből formált verseit ültette
Európa kivilágított ablakaiba.