A kopasz lány

− Emlékszel még arra a kopasz lányra? − kérdezte Pömpöm, és Ló Kornél emlékezett. Vékony csontú, törékeny teremtés volt, föltűnően jó alakkal. Arcának bájos, kislányos kedvességéből mit sem vont le a szemceruzával rajzolt szemöldök és a fejére úszósapkaként simuló sötétkék kendő.

− Klaudiának hívták − mondta Ló Kornél; és Pömpöm megelégedett ezzel a válasszal, holott nagyon szeretett volna többet is tudni. Ló Kornél megérezte a kíváncsiságot.

− Szép lány volt – folytatta –, olyan finom tapintású bőrhöz soha nem volt szerencsém. Akár egy levelibékának. Egy házibuliban ismertem meg, akadt sör, bor, pálinka, akadtak nők, én mégsem találtam a helyem, inkább kimentem az erkélyre cigizni. Ott botlottam belé. Beszélgettünk. A szavakat is olyan lágyan, selymesen ejtette, amilyen selymes és lágy a bőre volt. Megkérdezte, miért hívnak engem Ló Kornélnak.

− Tőlem is feszt megkérdezik, hogyan lettem Pömpöm.

− És mit szoktál mondani?

− Eleinte hadováltam Pom Pomról meg a mesékről, de olyankor mindig furán, néha egyenesen hülyén néztek rám. Volt, hogy lebiggyesztették az ajkukat, máskor gyerekesnek neveztek. Idiótának éreztem magam. Azóta nem válaszolok.

− Én a lovakra fogom – vonta meg a vállát Ló Kornél.

− Neki is azt mondtad?

− Azt. Hogy lórajongó vagyok.

− És?

− És? Elfogadta.

Pömpöm hümmögött, Ló Kornél tovább mesélt.

− Egy ideig nem vettem észre, hogy a fején az a kendő valamiféle hiányosságot takar. Azt hittem, a divat miatt hordja. Miután visszamentünk a szobába, akkor tűnt csak föl, hogy egyetlen hajtincs, de még csak egy kósza pihe sem kunkorodik elő a homlokánál, a halántékánál, vagy a tarkója környékén. A szemöldöke is akkor szúrt szemet. Lézengtünk még a szobákban, továbbra sem találtuk a helyünket, visszamentünk hát az erkélyre, cigizni, beszélgetni. Álltunk egymás mellett moccanatlan, csak a kezünk mozgott, ahogy a szánkba tettük a cigarettát, meg ahogy kivettük belőle. Nem emlékszem, milyen közös témákra találtunk, nem is érdekes, viszont végül megbeszéltünk egy találkát másnapra. Fényes nappal Klaudia egészen másnak tetszett.

− De tetszett úgy is?

− Naná! És a folyóparton hirtelen felém fordult, hogy nekem szegezze a kérdést: miért nem zavar engem a kendő fején? Máig sem tudom, miért feleltem erre azt, amit feleltem. Nyugodtan, és azt hiszem, melegen, sőt, megértően, mégis természetesen csengett a hangom. Azt válaszoltam, meglehet, szó szerint, hogy nemcsak a kendő nem zavar, de az sem, amit eltakar. Akkor Klaudia megcsókolt. Moziba mentünk, szorongattuk egymás kezét, akár a kamaszok. Szerelmesnek éreztem magam, nyüszíteni tudtam volna a boldogságtól. Éjfélig csatangoltunk a tavaszi városban, esett az eső. Ronggyá áztunk. Aztán fölmentünk Klaudia albérletébe, beosontunk a szobájába. Gyengéden vetkőztettük le egymást. Klaudia egyedül a kendőt hagyta magán. Rajta maradt mindvégig, mialatt összegabalyodtunk, lihegtünk, nyögtünk, verejtékeztünk. A csontjaimban éreztem az ölelését. Amikor reggel fölébredtem, és kidörzsöltem az álmot a szememből, láttam, hogy a kendője hangyányit félrecsúszott. Meg akartam igazítani. Legalábbis most azt mondom, meg akartam igazítani. Biztos azért nem vagyok abban, hogy tényleg. Sőt. Attól tartok, valójában egy pillanatra fölülkerekedett a bennem lappangó perverzió. Simogatni és csókolgatni vágytam a kopasz fejét. Amint a kendőhöz értem, Klaudia fölébredt. Azonnal megérezte az érintésemet. Öt percbe se telt, és kívül találtam magamat az ajtón.

− De hát miért? – csodálkozott Pömpöm.

– Soha többé szóba sem állt velem, az a helyzet – sóhajtotta Ló Kornél.

− De hát miért? – kötötte az ebet a karóhoz Pömpöm.

− Talán ugyanazért, amiért te nem válaszolsz, ha a becenevedet firtatják.

− Hülyeség – szögezte le Pömpöm.

Ló Kornél nem vitatkozott, nem is helyeselt. A fekete-fehér óvodai fényképre gondolt. Egy anyák napi műsor után készült, Pömpöm és ő kisírt szemekkel merednek az objektívbe. Senki sem értette, miért írták át a mesét. Akkor már ők sem. És soha többé. A becenevek azonban örökre rajtuk maradtak.

− A kudarcunknak köszönhetően – fintorgott Ló Kornél.

Pömpöm úgy tett, mintha nem értené, amit mond.

− Azért jó, hogy emlékszel a kopasz lányra – jegyezte meg.

− Ja – hagyta rá Ló Kornél. − Klaudiának hívták.