A másikhoz

LURIDAQUE EVICTOS
Luridaque evictos
 

„Letum non omnia finit.”
A rideg idő elveszi
napod abból, mi maradt még.
Ha belegondolsz, csekélység.

Az aprót zsebedbe rejtve
elindulsz a kikötőbe.
Tele a város, japánok –
turisták –, kőoroszlánok.

Sekély víz fodra elmossa
nyomod, s összevonod gondban,
mint szoktad, szemöldöködet
a Fondamente Nuove

és a San Michele közt, hallod,
tán szél – sőt még halkabb hangot
összefüggés nélkül, búsan,
oroszul susogó visszhang

neszét. Állj, tovább lépést sem –
kőnél a papír fehérebb,
bánatnál hívebb az emlék…
Nyirkos kikötői árnyék,

meditálsz, hogy, ha e helyet
szállták meg az előjelek,
lenne viták csomópontja –
s indulsz a városba vissza.

Átszelve a csatornákat,
hirtelen rájössz: elmaradt
korábbi búcsúd keserve.
„A Léthe nem mindent visz le.”

Velence, 2000. december 25., Moszkva, 2003. május 24.
Lángi Péter fordítása

*

Egy az előző több mint száz díszletből,
a témához illő, már alig rémlik:
egy elhanyagolt kis településről
úgy mindenszentektől újév éjfélig.

Havas árnyalat a horizont szélén,
pásztázó tekintet meg alig látja.
A fagy ezüstje ablakok üvegjén,
sehol egyetlen gyertya pislogása.

Csak a szél tévelyeg szakadékokban,
régi életétől bújva csatangol,
húzódva üresen hagyott dácsába
egy elvadult kutya dühösen csahol.
 

Lángi Péter fordítása

*

eltávozunk az időkből
az Idő
eltávozik belőlünk
macskaszerű mancsokon
lágy hallhatatlan léptekkel
oda
ahol mi nem vagyunk

1992
Mandics György fordítása

*

A MÁSIKHOZ

Другому

Beszélj velem, és szólj, amíg
Ránk nem lelnek, még van időnk
Játszani a bolond partit,
S lenni, mint mindenki – nem mindenkivel.

Beismerem, az én hibám,
Lírai hős maszkom kifáradt,
Szégyentelenül mondja a szám
Puha kis allegóriámat.

Hétszer merülj – egyszer mondd ki,
Hogy a lelkem mélye üres,
Mikor élted feláldozni
A Művészetért nem sietsz.

Mint tiltottért, sóvárog véred
Bűnbánón, elnyúlt böjtök után,
De az ajtó kinyílik néked,
És csak csábítás ez is csupán.

Beszélj velem! Szavaidtól
Lúdbőrözöm, az ég tanúnk.
Végtelen búnk te tudod jól,
De mi ketten egyek vagyunk.

1997. január 28.
Mandics György fordítása
 

Szergej Pantsirev (1969) orosz költő, műfordító, Moszkvában született, több éve Budapesten él.

Első verseskötete, a Рефлексия („Reflexiók”) 1994-ben jelent meg Moszkvában. Több orosz folyóiratnak dolgozik, angol, amerikai és bolgár szerzőket fordít oroszra. Második kötetéért, a Настоящее время („Jelenkor”) című versgyűjteményért (Szentpétervár, 2004) Borisz Szokolov-díjat kapott, ami rangos irodalmi elismerés Oroszországban. 2007-ben a magyar borok iránti hozzáértő rajongásából született a hazánk borairól szóló orosz nyelvű kötete. Lírájának meghatározó forrása Joszip Brodszkij, az Amerikában elhunyt Nobel-díjas orosz költő életműve, több, Brodszkijra emlékező antológiában is szerepelt.

Pantsirev orosz alkotókat is fordít angolra. Az Orosz Írószövetség és a Magyar PEN Club tagja. Válogatásunk a költő készülő, magyar nyelvű verseskötetéből kínál ízelítőt.