Elnövés

„A hattyúk hanyatt, égre meredve,
Összetört lábakkal pihegnek.”     
                         Ladik Katalin

mélység felett egyensúlyozol egy kötélen
reszkető térdeid meginognak
képzeletbeli szárnyaid hullatják 
tollaikat alattad félholt fák próbálják 
gyökereikkel felhasználni amit a rideg kőből
még lehet az ég csillagos és mintha szédülne
fel sem tudsz rá nézni patak csobog távolban – 

meg fogod unni és el fogod engedni a kötelet
(szárnyaid helyett mást képzelsz)
az esés előtt a levegő besűrűsödik a Nap
villanásai megszűnnek a patak egyre hangosabb
a szakadék legalján találod magad – 
kezedben lap és egy darab szén
minden letisztul 
olyan vagy mint hirtelen lehűlés után 
a fákon a rügyek megfogod a lapot
és írsz rá mert tudod: a lapnak nem kell 
megfelelj a lap nem dob vissza semmit és
nem gondol rosszat rólad a lapnak nincs 
szüksége semmire belőled a lap nem kiabálja
hogy de – nem ordít rád nem üt meg és ezt
nem fogja arra hogy rossz volt a gyerekkora 
a lap nem rogy térdre a szobádban nyála
nem csorog a párnádra a lap
egyszerűen van – mélyen figyeli íriszed és hallgat