Viola Szandra kortárs irodalmunk egyik legszínesebb egyénisége, nemcsak versei révén hívta fel magára a figyelmét, irodalomnépszerűsítő akciói, szenzuális művészeti performanszai, riporteri munkássága is jelentékeny. Annak apropóján, hogy a hónap alkotója az Irodalmi Jelenen a pályakezdés éveiről, a legújabb és készülő kötetéről készített portéinterjút a költővel Varga Melinda.

 

– Miközben készülök az interjúra, próbálom elképzelni a már-már filmszerű, nagyon plasztikus versképeidet: a májusig rohanó ködöt, a gondolatszakadást, a kitépett farktollakat, az időkávét, a mámoreltakarító nőt magas szárú csizmában, a sötét éjszakában először feltűnő világoskék színt, a szárnyakkal kitakart eget, és most csak egyetlen versből emeltem ki néhány ilyen jellegzetes szókapcsolatot, költői képet. A Hol van? című versed vezeti be a Használt fényforrások című, legújabb kötetedet. Nem nyitóvers, hanem még a ciklusok előtt találkozik vele az olvasó. Olyan, akár egy versernyő, amely meghatározza, összefogja a többi verset, rendszert alkot, origót képez?

– Érdekes megállapítás, elgondolkoztam rajta. Azt hiszem, hogy nem filmszerűnek, hanem inkább szimbolikusnak, jelképekkel dolgozónak nevezném a versnyelvemet, talán erre még a későbbiek során vissza is térhetünk. Igen, a Hol van? című versem magát a költészet mibenlétét keresi, mintegy figyelmezteti, emlékezteti arra az olvasót és önmagát, hogy a „varázslat” bármikor megtörténhet, a vers bárhol felbukkanhat.

– A vers arra fut ki – így, prózaian fogalmazva –, hogy hol lakik a költészet. Hogy mi mindenből születhet a vers. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy számodra elsősorban erős ingerek, impressziók kellenek ahhoz, hogy beinduljon egy vers.

– Valóban, nevezhetjük „erős ingereknek”, hogy mikor, mi számít erőteljesnek, az azonban változó. Például, hogy könyv vagy utazás vagy egy-egy intenzíven megélt történés az emberi kapcsolataimon belül. Az utóbbi időben világutazás helyett csak a szöszmötölés eksztázisa adatott, felhők, villámlás figyelése az ablakból, erdei virágok szemlélése stb. Az egyik versemben ezt írtam: „Szédítő lassúság, / ha a gyorsulásban elkábul / mind az öt érzék, e nemes / mozdulatlanságban miért ne repülne?” Kedvelem a misztikus logikát, talán egy ponton nemcsak menny és pokol, ég és föld ér össze, hanem felgyorsulva és lelassulva is ugyanabba a felfokozott állapotba juthatunk el.

Éjszaka, késő este írsz verset, és könnyebben ráhangolódsz, ha víz közelében vagy, mint mondjuk a nagyváros bezártságában? Rátapintottam?

– Azt hiszem, hogy Budapesten még talán újságcikket sem sikerült írnom, nemhogy verset. Talán túl sok az inger, nem hallom egy nagyvárosban a „benső hangomat”. Ellenben Piliscsaba erdeiből, ősfás utcáiból már egész kötetnyi verset „olvastam ki”. A természet jelenléte mindig segít, inspirál, legyen szó ihletkeresésről vagy hétköznapi problémákon való töprengésről, az az énem, aki az erdőben sétál, bölcsebb, általában jobb megoldásokat is súg.

– Mi volt az eddigi költői pályád során a legerősebb versimpresszió, előfordul már, hogy álmodtál verset, vagy hogy felkeltél álmodból, és leírtál egy sort, hangulatot? Faludy György például az éjjeliszekrényén tartott tollat és papírt, és feljegyezte azt a verset, amely kikergette az álmot a szeméből. Veled fordult elő hasonló?

– Gyakran írok rögtön, ébredés után, olyan is előfordult már, hogy kész verset álmodtam meg, csak le kellett jegyeznem. Szoktam is poénkodni, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül alhatok sokáig, hiszen az alvás/álmodás is beleszámít a „munkaidőmbe”.

– A plasztikus képekhez visszakanyarodva, a legújabb kötetedet, de a korai verseidet is jellemzi az erős képi világ, a hangulatok, a pillanat töredékének megragadása, művészet-népszerűsítő projektjeidben és költői performanszaidban is fontos a látványelem, a képzőművészet. Semmit sem tudok a fiatal Viola Szandráról. Voltak képzőművészeti próbálkozásaid, szerettél rajzolni gyerekkorodban, kamaszként?

– Gyerekként rajzolni is nagyon szerettem, de a művészeti ágak közül talán a tánc volt a legmeghatározóbb. Ez utóbbi nagyon sokáig el is kísért utamon. Magam is szívesen tanultam kortárs táncot, kortárs balettot, később pedig nagy szenvedéllyel írtam tánckritikákat, aktívan követtem a magyar táncélet eseményeit. Innen is jött az ötlet, hogy a táncfotókhoz hasonló, szuggesztív testfotókat is szerepeltessek a köteteimben. Gyakorlatilag a némaság és a beszéd közötti dinamikus ellentétet szerettem volna feloldani.

– Azt viszont tudom, hogy egy időben modellkedtél, szépségversenyeken vettél részt. Mi terelte efelé az életed, és hogy fért össze a költészettel, az intellektuális munkával, a tanulmányaiddal? A modellhivatás egész embert igényel, és akárcsak a versírással járó tehetséget, a női szépséget, a testet is ápolni kell, nem mindegy, mit eszel, hogyan alszol, mennyit mozogsz…

– Szinte csak „heccnek” indult. Barátok, rokonok biztatására neveztem be egy szépségversenyre az értékes nyeremények reményében, ott azonban beválogattak az országos döntőbe is, így kicsit hosszabbra nyúlt a szépségiparral való ismerkedésem. Sosem voltak olyan álmaim, hogy hivatásos modell legyek, de azt hiszem, hogy húszas évem elején jólesett megélni a női szépségben lakozó erőt, talán kissé a külvilág általi visszaigazolásra is vágytam.

Költészeti performansz Viola Szandrával 

– A költészet mikor vált meghatározóvá, hol jelent meg az első fontos publikációd, voltak-e mestereid, hogy viszonyult hozzád a szakma férfirésze, mennyiben jelentett az kihívást, hogy különleges szépség vagy?

– Ahogy előző válaszomban is utaltam rá, ha már Isten adta, legalább örültem a szépségnek és fiatalságnak egy kicsit, persze sok üröm is volt az örömben, metoo-sztorikat is tudnék mesélni, illetve sokszor éreztem azt, hogy a külsőm miatt ötször annyit kell bizonyítanom a szépségipartól távolabb eső területeken, hogy megmutassam, máshol is megállom a helyem. A költészet mint megtartó erő valamilyen módon mindig is jelen volt az életemben, és szerencsére önzetlenül segítő emberek is akadtak. Zalán Tibor több mint tíz éve a mesterem, és Orbán János Dénesnek is nagyon sokat köszönhetek.

– Szentesen születtél, jelenleg Piliscsabán élsz, Budapesten dolgozol, a költészeti és az összművészeti, irodalmat is népszerűsítő projektjeid mellett a Karc FM szerkesztő-műsorvezetője vagy. Sűrű, mozgalmas életed van. Követem a rádiós munkádat, igen hosszú és impozáns névsort lehetne felsorolni azokból a nevekből, akikkel interjút készítettél. Hogyan alakult a rádiós karrier, és hogy állítható párhuzamba a pörgős riporteri szakma a csendes, elmélkedő, gondolati költő mindennapjaival?

– Egyelőre össze tudom egyeztetni a különféle tevékenységeket, fontosnak tartom, hogy írásaim valóban kiérleltek legyenek, ezért talán jót is tesz, ha némi változatossággal töröm meg az alkotói magányt. A kortársaimat akkor is illene olvasnom, ismernem, ha nem lenne ilyen műsorom. A Poétikon viszont hétről hétre jelentkező adásaival egyenesen rákényszerít a tájékozódásra, az önfejlesztésre, ezenkívül külön öröm, hogy a műsor értéket közvetít, hogy író-költő kollégáimnak segíthetek általa.

– Fel tudnál idézni emlékezetes interjút, anekdotába illő sztorit, amellyel a munkád során találkoztál

– Nehéz volna egyet kiemelni, de a legjobban azt szeretem, amikor műsoridőn kívül is, egész hosszan elbeszélgetünk az interjúalanyokkal, hiszen annyi mondanivaló tódul fel bennünk, hogy alig tudjuk abbahagyni a beszélgetést. Arra szoktam törekedni, hogy ne csak információcsere történjen, hanem ezek a rádiófelvételek valódi, emberi találkozások legyenek.

– Kanyarodjunk vissza az irodalomhoz! A Használt fényforrásokban, de a készülő kötetedben gyakran tűnik fel nagymamád alakja, de a Testreszabásban is találkozunk már vele. Úgy érzékelem, hogy mamád női archetípus is. Milyen szerepe volt a nővé érésedben, a gyerek Szandra lelki fejlődésében és abban, hogy költő lett belőled?

– Leginkább a gyerekként nagymamámnál töltött nyarakra gondolok vissza szívesen, ahol kaland és mese volt számomra minden, a versekben szereplő alak azonban, ahogy említed is, valóban inkább archetípus, az életrajzi személytől több ponton eltér.

– A Ringlispíl című versedben, amely ciklusnyitó darab, az elmúlás–körforgás, a halál– átalakulás áll a középpontban. A gyermekkorod körhintáján évszakmotívumok voltak.

„nagymamám nem halt meg,

csak ottmaradt a tavaszban,

nem akarta többé kívülről nézni a körforgást,

ő már zsongó tavaszi föld,

hatalmas fákban gyógyító nedvekként

áramlik fel az égbe, le a földbe.”

Ez a körforgás, áramlás, átalakulás a ciklus egészét is áthatja, a családod, a gyerekkorod, édesanyád, édesapád alakja valamilyen természeti elemhez hasonul. Mintha be lennénk ágyazódva a tájba, mintha valaminek a lenyomatai lennénk. Az emberi tüdő hasonlít a fa lombkoronájához. S mintha ezek a versek is ilyen metaforák lennének. Jól érzem, hogy a természet, a tájak számodra eszközök, jelképek mélyebb jelentésekhez, például a családi viszonyok kibontásához?

– Igen, titkos összeköttetésekről van szó, amelyek többek, mint puszta asszociációk. Az emlékezet is így működik, ha valakivel beszélgettem valami fontosról, miközben elhaladtunk egy utcarészlet mellett, később mindig az az emlék idéződik fel arra járva. Így szervesül egy stukkó vagy egy járdaszegély egy szerelembe például. Az erdő viszont más, kevéssé őrzi az emlékeket, inkább feloldja őket. A végtelenben, egy határtalan lebegésben? Ilyesmi.

– Ennek a versnek lehet a párverse, illetve előképe a Fák, fény, eső, Nap című vers a Testreszabás című kötetedből? Van tudatos kapocs a két vers között? Azt írod:

„mert belőlünk hiányzik,

ami a szirmok hervadásához kell,

mi vagyunk a madarak lépte,

amit repülés híján tesznek.”

– A költészet kiválóan alkalmas arra, hogy rámutasson a titkos összefüggéseke, összetevőkre. Már nagyon régóta nem a test határaival definiálom saját határaimat, sokkal inkább részemmé válik a látvány, az időjárás is „én vagyok”, és az emberi kapcsolatok is számos módot kínálnak arra, hogy megtapasztalhassuk, milyen az, amikor egy másik személy is a részünkké válik. Erről is szólnak a verseim, az énhatárok kitágulásáról és visszahúzódásáról. Az én is úgy hullámzik, mint a tenger, befogad, mint a dagály, majd szégyenlősen visszavonul a partszakaszról, saját magába.

– Az öregedésről, a nő-férfi ellenpólusáról is szépen írsz, ráadásul a szülők, a személyes kötelékek révén kerülünk ehhez közel, mi, olvasók. A Tél, otthon című versedben írod:

„megfigyeltem,

most már sosem olvad le

apa fejéről a dér.

Anyám behordja a tűzifát,

a nyelve alatt parázs.”

– Fiatalságkultusz helyett (és mellett) szeretnék a költeményekben öregségkultuszt építeni. Mindenképpen szeretném láttatni az időskor értékeit, mert a társadalmunk szinte kriminalizálja az öregedés természetes folyamatát. És persze nemcsak a külső jegyekre koncentrálok. Talán ezért visszatérő a nagymama alakja is, hiszen bizonyos generációk olyan világokról tudnak nekünk mesélni, amelyeket ma szinte már csak párhuzamos valóságként tudunk elképzelni, ezért aztán meg kell hallgatnunk őket, egyrészt, mert nekik is köszönhetjük létezésünket, másrészt, mert lenyűgözően érdekes.

– Ebben a ciklusban kapott helyett a Dekonstrukciók című versed is, amely Szőcs Géza emlékéhez, konkrétan a Limpopo című kötetéhez kapcsolható, és az olvasók találkozhattak vele az IJ januári, Szőcs Gézára emlékező számában. Mivel a versciklusod kiindulópontja a család, úgy gondolom, hogy nagy költőnk eme verse sem véletlenül kap itt helyet. Milyen jelentőséggel bírt a személye és a költészete, hogyan hatott a lírádra, megosztanál-e esetleg vele kapcsolatos, számodra meghatározó emléket?

– Egy konkrét eseményt nem tudnék kiemelni, de arról szívesen mesélek, ami számomra a személyiségében lenyűgöző volt. Az idő előrehaladtával nagyon sok művész veszít fiatalkori lelkesedéséből. Gézára ez abszolút nem volt jellemző, mindenre kíváncsi volt, és mindenhol ott akart lenni, igyekezett mindenkinek segíteni. Többek között azért vagyok neki nagyon hálás, mert engem is bevont Janus Pannonius kultuszának ápolásába. Írhattam első költőnk munkásságáról új, filozófiai megközelítésben, és jelen lehettem a Janus Pannonius Díj Alapítvány rendezvényein.

– Fontos és visszatérő téma a legújabb kötetben Isten, a hit kérdése, A Szentháromság kétharmada ciklusban olvashatunk több ilyen költeményt. „Keresztmagány”, „kenyérszentkereszt” – nem mindennapi szavak. A te istened szomorú Isten?

– A feltámadás nem semlegesíti a passiót, a kereszthalált, hanem értelmet ad neki. Az emberi életre is ezt érzem érvényesnek, hogy a megváltottság nem egy buborék vagy búra az ember körül, ami minden negatív élménytől megóv, csupán elviselni segít vagy túljutni a nehézségeken. Az istenhit sem rózsaszín szemüveg, avagy tükör általi homályosság kell, hogy legyen, hanem inkább színről színre való szembenézés, ami időnként inkább küzdelmes, mint kellemes.

– A cím, A Szentháromság kétharmada milyen jelentőséggel bír? Mintha nem lenne teljes, a hiányról szólna, a keresésről. Karácsonykor például nem a Megváltó, hanem nagyapád halála „születik meg”, Mária távolságban marad, egy másik versben pedig: „visszadobom az állatoknak húsomat, / Istennek a lelkem.” Mintha a feltámadás, az örök élet is elmaradna…

– Az említett versrészletek valóban inkább a keserű hiánypillanatok szószólói, de a feltámadás nem maradhat el, a hogyanjáról azonban vajmi keveset tudunk. Talán egy következő versciklus erejéig érdemes lehet elképzelni az elképzelhetetlent.

– Hamvas Bélánál olvasható A magyar Hüperion, 7. levélben:

„ A magány nehéz. Novemberben kinézni reggel a szürke derengésbe, kijönni a tornácra –, és senki, senki. Ezt az érzést csak a legerősebb ellenméreggel lehet gyógyítani. Mi az? A tudat, hogy az ember egyedül át tudja élni a világ legnagyobb szépségeit, éspedig nem a  képzeletben, elégtételként, hanem, mint az örök egy, aki a legközelebb áll a mindenséghez. Az ember csak közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehet isten.”

És akkor Isten versedben pedig az alábbi gondolatokkal találkozunk:

„És akkor Isten megteremté az egyedüllétet,

a bordaközti fájdalmat,

a szorongást, mely kezdettől fogva van,

a paradicsomi magányt.”

Mit gondolsz erről a párhuzamról?

– Amennyiben a magány nem egy szobába zárva értendő, hanem kint a természetben, úgy valóban megérezhető valami az isteniből. Hamvas nagyon expresszív módon fogalmaz, én inkább csak azt merném kijelenteni, hogy a magányban (is) megtalálható a világgal való egység és Egy-tudat, megtapasztalható az énnek/léleknek az a változatlan része, amely a halállal sem múlik el. Tegyük azonban hozzá, hogy itt nem magányról van szó, csupán, mondjuk, az emberi társaság aktuális hiányáról, ott van viszont a fák leveleinek susogása vagy a víz hullámzása, a madarak kórusának zenéje. Ők azok, akik megsúgják nekünk, embereknek a tudást a mindenségről, azt a tudást, amit emberi szavakkal nem nagyon lehetséges artikulálni. Szóval ezért is kiemelten fontos a természet védelme, tisztelete. Sőt továbbmegyek, a természet segítsége nélkül szerintem nem lehet eljutni Istenhez sem!

– Milyen a viszonyod a román költészettel? A két lator című verset Marin Sorescu ihlette. Kevés olyan magyarországi költővel találkozom, aki Marin Sorescut olvas…Honnan a kötődés?

Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia egyik versfoglalkozásán ajánlotta figyelmembe Nagy Koppány Zsolt, magamtól én sem találtam volna rá az említett szerzőre.

– A kötet a halállal, az elmúlással indít, és a tengerhez, a vízhez tér vissza, igazából a születéshez fut ki, a születésnek egyfajta ősképéhez. Mondhatjuk azt, hogy ez egy körforgáskötet? Mennyire tudatos a szerkezete, vagy kiadói koncepció eredményeképp ilyen körkörös?

– A versek elrendezését a szerkesztőkre bíztam, de egyébként sem áll tőlem távol a körkörös szemlélet a lineáris időfelfogás helyett, így legalább már ebben az életben megképződhet egyfajta örök idő, amelynek mi is részesei vagyunk.

– A Tengernek című versedben – amely ráadásul egy IJ-s nyári felkérésre íródott – olvasható:

„A test 70%-a tenger.

Tengertől sós a könny.

Szemem fél kagylóhéj.

Hullámzárt.”

Hetven százalékban vízből vagyunk, de hogy jön ide a tenger?

– Többször is említettem már, hogy véleményem szerint tájakban is meg lehet találni, élni az önazonosságot. Valószínűleg a tenger az a közös nevező, ami a legtöbb emberben benne él. Természetesen biológiai értelemben is lehetne kapcsolódásokat találni, például ha az ionok évezredes körforgására gondolunk, valóban lehet számos olyan alkotóeleme a táplálékunknak, a testünknek, amely egykor az őstengerek része volt. Így az őstengerek bennünk hullámzanak tovább.

– A kötetben kétszer is találkozunk Babits-utalással. A Jónás könyve és a Levelek Irisz koszorújából című művekre utalsz. És bizonyára az sem esetleges, hogy Szapphót is behívod az utolsó ciklusba. Beszélj erről is, kérlek!

– Babits olyan költő, akit érdemes újra és újra olvasni, nagyszerű bölcseleti lírát művel. Szapphó pedig versekbe beemelhető karakterként is izgalmas.

– „Meztelenebbek leszünk a köveknél” (Télközelítő) – írod. Úgy érzékelem, hogy ezzel a köteteddel vissza-visszautalsz a Testreszabás című előző könyvedre, na meg a Léleksztriptízre is. Helyénvaló a párhuzam, van benne költői szándékosság?

– A testélmények meghatározó volta ebben a kötetben is hangsúlyos, csupán a képi (fotográfiai) megjelenítéstől tekintettünk el. Az az érzésem, hogy az ember néha úgy tesz, mintha uralni tudná a természetet, beleértve saját, azaz emberi természetét is. Pedig nem tud átlépni a test teremtette korlátokon, viszont egészsége ápolásával biztos alapot teremthet például a szellemi teljesítményekhez is. Az „ép testben ép lélek” elve valóban igaz, ugyanakkor a fordítottja is, ép lélek képes teremteni, avagy megőrizni az ép testet.

Viola Szandra a 2019-es Ünnepi Könyvhéten ismert költők és írók dedikálta versruhában, amelyet az Írók a szegény sorsú gyerekekért jótékonysági kezdeményezésnek ajánlott fel.

– A Testreszabás című kötetedet én már csak digitálisan olvashattam, hiszen nincs belőle példány a boltokban. Már azokban a versekben ott találjuk az időt, az emlékezést, a női archetípust, a kiszolgáltatottságot, a sebezhetőséget, mint témát, ami olykor felülírja a játékot, a tüzességet, szenzualitást. Az erotika csupán eszköz, hogy behívja az olvasót a versek mélyebb rétegeibe. Sose bántó, vulgáris a te lírádban ez a vonal, inkább színes, vibráló és olykor fájdalmas is. Úgy látom viszont, hogy a testről, testképről, a férfi-nő viszonyról mintha kevesebb vers születne manapság. Prűdebbek lettünk, vagy csak a testi szerelem lett másodlagos?

– Szerelmi lírában szerintem ma sincs hiány, kifejezetten erotikus verset azonban nem könnyű írni. Fontos, hogy a testi szenvedélyről, érzékiségről is szó essék az irodalmi művekben. A művészet, többek között az irodalom hivatott arra, hogy a szexualitásról való beszéd tekintetében jó példát mutasson. Vagy közönséges, vagy szenvtelen, szinte orvosi beszéddel találkozhatunk e téren például a médiában, de egy irodalmi mű, zene vagy festmény egyszerre képes „égi” és „földi”dimenzióját is megmutatni ezeknek a szenzuális tapasztalatoknak.

– Emlékszem, nagy port kavart, amikor a testverseléssel kezdtél el foglalkozni, és volt egy nagyon merész attrakciód az Oktogonon, amikor a versek takarták szinte csak a tested. De nemcsak a testverselés és a perfomanszok miatt jut eszembe Ladik Katalin: valamilyen lélekrokonságot is érzek, ő is nagyon szereti a tengert, és gyakran ír a vízről. A víz emlékezete című kötetét tudnám példaként említeni, de persze számos más művet is. Mit gondolsz erről?

– Igen, nagyon szeretem Ladik Katalint, a verseit is, valamint nagyon fontosnak tartom, hogy a performanszművészet hagyományát ápolja, hogy ezt a magyar irodalomban csak kevesek által művelt műfajt is viszi tovább évtizedek óta rendületlenül és meg-megújulva. Egyszer jó volna vele egy közös performanszot létrehozni.

– Mikor láttad először a tengert? Ha egy jelzővel kellene összefoglalnod ezt a látványt, mi lenne az?

– A tenger is olyan őskép lehet, mint amiket Jung említ, például a születés, a szerelem vagy a halál, azaz akkor is van róla valamilyen előzetes tudásunk, ha a valóságban még nem tapasztaltuk. Ha egyetlen szóval kéne leírnom, na jó, legyen legalább kettő, akkor az az „eleven végtelenség” lenne. Mert ha felnézünk a csillagos égboltra, akkor is átérzünk egyfajta végtelenségélményt, de az éjjeli ég statikus és elérhetetlenül távoli, a tenger azonban ehhez képest egyszerre végtelen és elérhető, bele lehet gázolni, a végtelenbe gázolni!

– Apropó jelzők. „Dobbanásvörös”, „avignoni sárga”, „szemgolyó-csecsemők”, „zölden, narancsosan, lilán üvöltő horizont” – ezek mennyire tudatosak, vagy ösztönösen jön egy-egy ilyen szókapcsolat, jelző?

– Tulajdonképpen tudatos csak az utólagos szerkesztés, versválogatás pillanatában vagyok, az alkotásban számomra inkább az volt a kihívás, hogy bízzam magam a lírai ösztöneimre, hagyjam dolgozni a tudattalant. Szerencsére egyre felszabadultabb vagyok e téren. Igazi flow-élmény tud így lenni az írás.

– Közel áll hozzád Pessoa költészete? Őt nemcsak a tenger, hanem az alakmások miatt is kérdezem, hiszen készen van az új verseskötet kézirata, amely a Psyché Alteregónia címet viseli. A cím kapcsán persze Weöres Sándort is meg kell említenünk. Hogy született meg ennek a könyvnek az alapötlete, és köthető világirodalmi vagy klasszikus magyar irodalmi elődökhöz?

– Tulajdonképpen igen. Az alteregó kérdése pedig mintha minden életműben megkerülhetetlen lenne. Mindig jelen van az író, mint másik, legfeljebb indirekt módon. Nemcsak az olvasó kérdez a voyeur pillantásával, és vágyik tudni, vajon meddig valóság és honnan képzelet, amit olvas, hanem időnként a verset író maga sem kerülheti el a szembenézést azzal a titokzatos valakivel, aki a hétköznapi énen kívül a szövegben, a szöveg által megelevenedik.

Ami az ötletet illeti, azt hiszem, hogy a mai és mindenkori női lét regisztereit szerettem volna megszólaltatni, ami persze azt is jelenti, hogy helyenként épphogy nem ikonikus vagy berögzötten nőinek gondolt pillanatokat. Mivel az archaikus vagy tájnyelvi elemek használatát illetően közel sem lennék annyira bravúros, mint Weöres Sándor vagy Esterházy Péter, ezért kifejezetten tömör, rövid versekre törekedtem, melyek egymás után olvasva, balladisztikus jelleggel ugyan, de történeti szálakat is megrajzolnak. Nem kötődöm szorosan egyik szerzőóriás szövegkorpuszához sem, inkább csak emlékük előtt tisztelegve ajánlom nekik is írásaim. A név persze behívja a korábbi Psychéket is, de talán nem is lehetne elkerülni, hogy női lélekrajz tekintetében eszünkbe ne jusson Weöres vagy Esterházy, így aztán, gondoltam, inkább elébe megyek ennek, és hagyom „dolgozni” az intertextualitást.

– Úgy érzékelem, hogy ebben a kötetben besűríthető mindaz, ami az eddigi lírai munkásságodra jellemző volt, visszatérnek a motívumok, például a tenger, a test, a női szépség, a filozofikusabb témák, a gyerekkor, az emlékezés, az idő. Ez egy összegző kötet, és ezt követően valami egészen másra készülsz? Netán műfajt váltasz?

– Igen, a Használt fényforrásokra egyaránt jellemzőnek mondható a stiláris és a tematikus sokszínűség, a benne található versek is viszonylag hosszabb életszakaszt ölelnek fel. A már említett Psyché Alteregónia egységesebb. Úgy érzem, sikerült rátalálnom benne egy olyan hangra, ami otthonos, ami jól áll. Nemrég pedig egy kisregényemet is befejeztem. Azt hittem pedig, inkább lírikus alkat vagyok, de újabban a prózában is elkezdtem jól érezni magam. Egyelőre a kisregényről nem árulhatok el többet, de alig várom, hogy megjelenjen, hogy munkám eredményét megoszthassam az olvasókkal.

A szerző oldala az alábbi linkre kattintva érhető el: https://www.violaszandra.com/