Roham

Megszokható

Tűzbe hullt gallyak 
kövek magánya 
a mellkast szorító jéghideg félelem
verejtékcseppek a viaszos vásznon
az értelem nélkül kalimpáló szív 
a reggel
megszokható.

Hull 

Először álmaid hagynak el,
ne kapaszkodhass többé már semmibe.
Mint gyökértelen fa, 
mint húsában férget tápláló gyümölcs.
Lehullsz s hulltodban 
új nyarat képzelsz, 
nap jár a réten, hűs patak csobog.
Nincs erő, mely onnan felemelhetne.
Mint gyökértelen fa, 
mint húsában férget tápláló gyümölcs.

Roham

Ültem a tetőn s a távoli város,
fénye, ha bántott, lehunytam szemem. 
Vártam az erdő meghív magához,
fiául fogad.
Láttam magam a kopár hegyoldalon
rohanni egyre feljebb
csonkolt fák között, vízmosásokban,
lélekszakadva.
Elérem a napot, a holdat elérem, 
– madarak halak árnya volt társam, – 
elvisz magával,
belélegzi arcomat a köd.