Visszaszámlálás
1998-ban született egy verőfényes őszi délutánon. Érkezését egy berepülő denevér nyomatékosította a szülőszobában. Egyesek szerint ez megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy vámpír, szerinte csak a véletlen műve volt. Szolnokon végezte tanulmányait, majd belekóstolt a Károli bölcsészkarán az egyetemista életbe. Fél év után abbahagyta, hogy hazajöjjön mást tanulni, valamint munkába is állt. Képesített gyógypedagógiai asszisztens, több gyerektábor koordinátora és túlélője. Most költözött vissza Pestre, hogy műsorvezetést tanuljon, és a saját lábára álljon végre.
Mintha bármi történne
Egyik sört bontom a másik után. A fejfájásom
alábbhagyott, előkerült barátságos, fecsegő
énem, a reggeli kínlódás távoli, az előttünk álló
este egyre közelebb. Muszáj menni, mielőtt
megfulladunk a szűkös albérletben. Mindenki telefonját
nyomkodja a villamoson, sajátom után nyúlok, kulcsot,
némi pénzt találok, nem tudom, mire gondoljak,
hová bámuljak, tizenkétéves koromban néztem ki utoljára
az ablakon, mielőtt megkaptam az első mobilom, esti fények,
kebabozó előtti tömött sor, pár lépéssel arrébb
matracokon fekvő hajléktalanok, hányásfolt. Mire
felocsúdok, két részeg társaság összeszólalkozik,
ők is csak addig főszereplők, amíg egy leszállni
készülő férfi rongybaba módjára össze nem csuklik,
hullik hangtalanul a padlóra. Felköltözésem óta
találgatom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy
– szemmel láthatólag, törvényszerűen – megőrülj Pesten.
Hány nap őket megszokni, teljes közönyt táplálni,
ahogy a régóta itt élők csinálják. Teremről teremre járjuk
az Instantot, mintha bármi történne, mintha nem ugyanazok
az emberek, ugyanúgy táncolnának, ácsorognának,
sörösüveggel a kezükben. A feltűnőbb lányoknak eszük ágában
sincs velünk foglalkozni, maguknak táncolnak, hozzánk
a szomjasak dörgölőznek, ingyen kört remélve. Ivás,
összemosódó zenék, lökdösődés, mosdózás, újabb rövid.
Néha kimegyünk cigizni, hogy idegenekkel szidjuk az egyetemet,
a közbiztonságot, a polgármestert. A saját generációnk sose
kerül sorra. Maszatos tükrei vagyunk egymásnak.
Reggel látnánk benne magunkat, de akkor külön-külön ébredezünk,
eltérő mértékű fejfájással.
Déja vu
Öt éve, tizedikes gimnazistaként éjfélig kellett
várnunk arra, miénk legyen minden belvárosi
utcalámpa fénye. Nem hagytam kárba veszni a
padon hagyott forralt bort, ijedten vetted ki
kezemből, locsoltad a földre. Percekig nevettünk
a Generál koncertplakátján, érthetetlen oknál fogva
viccesnek találtuk a szó hangzását. A frissen átadott
gyaloghídon sétáltunk, megálltunk a felénél,
sötét víztömeg fölött, srégen a katolikus templom
világító óratornyával. Elmondhatatlanul teljes voltam,
se előtte, se utána, nem éreztem, ha innen levetem magam
a mélybe, abban nincs semmi félelmetes, nincs megbánás,
mert attól fogva nem leszek. Kár, hogy ekkor megkérdezted,
neked is déjá vu-d van? Korlátnak dőlve nézem a folyton áramló,
soha el nem fogyó vizet. Gondolataim medrében csordogálsz,
minél jobban szabadulnék, annál inkább szélesedsz, homokzsákokat
hordok a támfalhoz, el ne öntsd a várost. Sosem fogsz befagyni.
Visszaszámlálás
A könyvesboltunkban olyan a csend, mint egy
kilövésre váró űrhajó kabinjában, csak a
karórám és lelkiismeretem ketyegését hallani.
Minden addig tetszik, amíg nem kell csinálnom.
Ha kint sétálnék, irigykedve gondolnék arra, milyen
jó lehet ennyi könyv között üldögélni, unatkozni.
Egy óra kellett, hogy egy idős úr benyisson,
és megkérdezze, hol lehet édes-savanyú mártást kapni.
Nem sokkal később első vásárlóm kihajthatós
mesekönyvet vett, hány éves az unoka, fiú vagy lány,
érdeklődtem, hatvan és a férjem, most volt stroke-ja.
Az órám hangosabban ketyeg, mint valaha.
Ezután jött be a boltba egy lány, aki állítása
szerint évekkel ezelőtt kinézett magának, még a
gimnáziumban. A kabin emelkedik, omlanak az épület
szintjei, nagy lyukat hagyva távozok a tetőn, alattam felhők,
egyre nagyobb csend. Képzelődök, valójában választ vár tőlem,
az idős úr, a vásárlóm, a lány, saját magam, mégis,
mi ketyeg bennem olyan hangosan, ami robbanni készül,
de sosem teszi.
Kastély szirten
Behajtom a spalettákat, ajtó elé tolom a
mahagóni szekrényt, elbújok a pincében.
Kétrét görnyedve vészelem át az éjszakát.
Hajnalban felmászok, gyönyörködök a
szétdúlt lakásban. A földön csillár hever,
padlólapon törésvonalak. Minden napom
így telik, takarítom a vihar nyomait, ne
rakódjanak egymásra a romok. Mint egy
sziklaszirtre épült kastélyban, felmenők
szellemeivel élek, elvágva a világtól.
Ma kitárom a spalettákat, félretolom a
mahagónit, kiállok a nappaliba.
Holnap már a folyosókon bolyongok,
láthatatlanul. Élvezem, hogy nem fog rajtam
semmi.
