Biztató

A Világegyetem tömegének 4,6%-a
a megfigyelhető anyag, 23% a sötét
anyag aránya, és 72% a sötét energia.

 

Semmi biztatót nem mondhatok.
Ami ebből a világból ténylegesen
is látszik, az a legsötétebb anyag.
Indulatok, önzés, erőszak, salak.
Ezer és milliárd meddőhányó. 
Jól kivehető. Pislákoló fények 
a meredélyben. Fent őrtüzek. 

 

Míg el nem nehezül

Kimerészkedni az almafa alá, és beleállni
a gravitációba. Vízszintes mezőket 
létrehozni és fenntartani. Számolni
a végtelennel. Lengetni a súlyokat.
Megengedni. Végigmondani minden
mondatot. Kivárni. Amikor kitágult, 
visszamerészkedni. És sírni, míg el
nem nehezül.

 

Az úr asztala

Az Úr asztala, s mind, ki körülálljuk.
Fúj a szél. Háttal állunk a teremtésnek.

 

Tizenhét

Zsoltár. Pas lire.
Nem olvasni.

 

Ami megszólít. A tér, ami kitágul. Elejt.
Így vészeljük át a telet. Oszlopnak dőlve, árkádok alatt.
Hébe-hóba mondott, elejtett szépszilánkokkal,
megyünk a kőtárba, nyelvnyárba, parázs művészetet álmodunk,
ingyen megváltást. Így kopik el a száj, a kéz, a sokadik licitben
nyertes evilági evidenciák, mivégre. A múlt a kapuk előtt.
Jelenünk a sáros-húgyos lövészárok. És a létra, fokok nélkül.

A részecskék, a pontok. Flottent, lebegnek. A fiatalság
gőgjével arcukon szenvednek. Vannak extrák, mondják.
Vegán kaja, csicseriborsó, vagy valami zöld cucc.
Olyan angyalszmötyi. A nadrágot simán bedobnám.
Száraztisztítás. Kabátokra, főleg. Nem szublimál, a kosz.

Ez egy hosszú sztori. 
Tényleg hosszú. 
Amikor anyámék elváltak.
És valami tömeghiány.
Bioszon tanultuk. 
Ha az alapokat nem tudod, lesznek tünetei. 

Mert lebben a fátyol,
libben a szoknyaránc.
És kirojtozódik, összegabalyodik a kérdések vége,
és a válasz nem születik meg.
Választ a világ helyette mást.
Választ és elalszik.
Tompa ütések érik a koponyát.

Az alkotás, nem más.
Nem a szentség.
Nem okosba, ne felülről essék. 
Belülről fájjon
Rázzon az álom. 
Ínyedre gyullad. 
Lépedre lép.

Nem szeretted a papokat. Nem szeretted, hogy sírni látott,
és értette. Fiatal voltál és nehéz. Bölcs volt és vagány.
Isten neve egyszer sem hangzott el. Nem beszél.

Nyár is lehetett volna. És több, mint árnyék. Több, mint
az a 17 lebegő pont arcod körül. Vagy 17 fekete, ördög tudja.
Mais oui, ça aussi. Hát igen, az is. Több, mint te magad,
a sírás előtt. Ha egy sejted is marad a kerítésen túl,
beleszövik. Csak ketten állnak sorba.

Egy virraszt. Mindig egy.

Nyúlik a szó, rángat a test, a lélekről szeretnél valami édeset?
Szottyad. Kifolyik, elapad. Viszed fel a lépcsőn, a fordulóban
beakad. Rángatod. Rángat. Hull a vakolat. Hull, és semmi
nyoma. Édes lelkem, honnan hova?

Kell az életnek az élet, testnek a test,
s közé a nehezék.
Így találkozunk, világ a világ.
Így lesz ki az ötödik kerék.
És az idő így telik ki.

Utána összezavarodsz. És elejted.

Kibújsz a résen, rácsodálkozol.
Semmi sincs elrejtve.
Semmi sem látszik.
Belekapaszkodsz.
Te dobod rá az első faragott követ.

Csak ez a hallgatás ne lenne olyan hangos.
A zene az asszony. Miasszonyunk. Magja vész.
lkezded a mondatot. Befejez. Elenyész.

 

Kigúzsoltad magad

Kigúzsoltad magad, de minek?
Szabadabban mozogsz benne, 
és nem szorítja úgy hozzád
az éles szavakat. Mozdulatlan
a kitárt pitvar. Görgetik már 
azt a követ.

 

Elapad

Először a váz gyengül meg, mint a
kálciumhiányos csontok. Aztán 
egyenként lehullanak rólunk a szavak. 
Először a szépek, aztán a kemények,
majd a csendesek. Nincs légzés,
és nincs, aki a légzést figyelje.
A rezgés, ami a világot, legbelül, életben
tartotta. Nem szűrődik már be semmi.
Olyan, hogy be, nincs. Ami előtte áradás
volt, az most puffanó, teremtetlen.
Nincs vers, beszéd, mantra, csomókat
őrlő imamalom. Nincs több civódás,
nincs oldás, megbékülés. Nincs gondolat.
Belátás is már csak ez az egy. 
Minden, mi élő volt, temetetlen.