kontinuumok térben és időben

géniuszok hastánca a pásztázó lámpafényben,
árnyékvetők csapódnak a hullámtörőkre,
ziháló lelkek feszítenek a világ fölé pányvát,
gesztushalmazokat őrölve az időnk vákuumcsomagolásába még tovább...

adtunk egy pofont a derengésnek,
visszakézből csattant a cucc,
visszaTÉRben kiürült a lég,
elnehezült a légzés,
figyelő tekintetek óvnak magadtól,
csatazajban kettőződik meg az értelem
és az értelmezhetetlenség…

a csatazajban szilánkjaira bomlik az idő,
a másodpercnek immár nemcsak tört, de morzsolt része is akad,
afféle időőrlemény,
szimpla himnuszok, holmi pajkos gondolat,
gesztenyekrém és torkolattűzbe vesző indulat,
a homlok egyenes,
csak a vajszív kőkemény…

torkolattüzek villódznak, ím, ma este,
az elme játéka ez, s vesztésre áll,
csak a sakkóra ketyegése oly kérlelhetetlen,
oly egyedi,
oly emberi,
csak a sakkóra ketyegése hatol oly kiszámíthatatlan mélységekbe,
amelyekből már nincs kijelölt visszaút
– sem járatlan, sokat próbált még úgysem –,
s jegyet is csak egy irányban lehet váltani,
hiszen, ha minden út Rómába vezet,
akkor csak ez az egy létezhet,
minden út csak egy,
önmagával azonos,
mint a jól elkevert időőrlemény...

géniuszok hastánca a pásztázó lámpafényben,
árnyékvetők csapódnak a hullámtörőkre,
ziháló lelkek feszítenek a világ fölé pányvát,
gesztushalmazokat őrölve az időnk vákuumcsomagolásába még tovább...

lesznek még,
igen, lesznek még...
lesznek még fegyverek
és fegyvertelen emberek,
akiket jó mélyre kell ásni,
elsősorban az emlékezetben;
hogy a földben hova kerülnek, szinte mindegy is...
védőgázas időburokban tároljuk az emlékőrleményt,
szezonális kiárusításban
kelendőek a pajzán részletek…

a visszaTÉRben is oly vákuumos a csend,
mint derengő fényben a köd,
spontán árnyalatok nélkül,
afféle monumentális érzés,
szimplán csak legbelül.