Tériszony ellen

Ha valaki véletlenül nem ismerné Varga Melinda nevét, és csak A Pacsirta és a Sas utca sarkán című verseskötete elolvasása után tájékozódna felőle, bizonyosan meglepődne, hogy ezeket a fiatalos, jó értelemben lezser szövegeket egy már elismert, érett költő írta. Bár a kötet szerkesztésén, a magabiztos versbeszéden, a motívumok egymásba szövésén érződik a saját hangjára már rátalált lírikus gyakorlottsága és átgondoltsága, e versek mégis azzal a természetességgel szólalnak meg, ami általában az egy generációval fiatalabb, még érlelődő nyelvet használó költők sajátja.

Varga Melinda hatodik verseskötete két ciklust (Madárnyelv és Evilági színház) tartalmaz. A tömör, egyszerűnek ható versnyelv jól párosul a metafizikai kíváncsisággal, a könnyed nyelvhasználat, az egyszerűen felfejthetőnek tűnő képrendszer ellenére a felvetett problémák mély és átható megismerése a cél. A látszólag leíró versek a gondolati líra hagyománya felől közelítve tárulnak fel igazán: a köznyelvi regiszter ekkor válik költőivé, ekkor nyeri el művészi rangját: „valahol madarak szállnak. / valahol a pacsirták boldogok. / valahol a sasok jóllakottan tollászkodnak. / valahol nyugalom van” (kiút). Ebből a pár sorból is kirajzolódik, hogy a versek leginkább átélhetőségük miatt hatnak az olvasóra, érzelmi töltetük erős. A szövegek múltidéző pozíciója, illetve a köteten átívelő férfi-nő kapcsolat, az én-te és a mi közötti distancia feltárása tovább erősítik ezt a jellegzetességet: „egy életen át / cipeli magában a helyeket, / mígnem homokká / morzsolódik az emlékezés” (csomag).

A Madárnyelv című ciklus bontja ki legteljesebben a férfi-nő viszony anatómiáját, ami sarkalatos az önmeghatározás szempontjából. Több versből is az rajzolódik ki, hogy az ember szerelmi kapcsolataiban, a másik tükrében és állandó közelségében találja meg önmagát, ennek hiánya sokszor csonka identitást hoz létre, így a másik elvesztése részben önmagunk elvesztése is. S ez minden változásra igaz, a lírai én a szakításon túl az otthontól való elszakadást is hasonlóan éli meg, a világ idegenné válik számára, identitása pedig bizonytalan, rekonstruálandó: „nem szereti a nagyvárost, / sose fogja megszokni / […] / ösvényt vág magának / az agyagos földben” (búvópatak).

Az első ciklus alanyi költészete kétséget sem hagy afelől, hogy a kötet fő témája a lírai én, ő az, akiben a szabadság, magasság (sas) és szelídség, mélység (pacsirta) harca dúl, akinek belső ellentmondásai életre hívják a verseket. Az én kettéosztásának, majd a kettéosztott én összebékítési kísérletének is tekinthető a legtöbb szöveg – ám ennek felismerése kissé el is távolítja a befogadót, a versek tétje a szerzői én szempontjából erőteljesebb. Az olvasó többre értékelheti például „az árnyéksorsú” nők témáját boncolgató és az általános tanulságokat levonó szövegeket, amelyek ugyan szintén a férfi-nő kapcsolatok körében íródtak, és erősen koncentrálnak a lírai énre, mégis univerzális igazságokat állítanak elénk. Az én a kötet konstrukciójában nem magányosan, hanem „az ölelésben hirtelen” szabaddá válva képzelhető el. Emiatt hangsúlyos a múltidézés, mert az emlékezet az a tér, ahol nyomot hagyunk, ami megfoszt minket a teljes eltűnéstől: „ott vagyok, / egészen közel hozzád / […] / nem röppenek el, / te vagy a szárnyam” (válaszvers a férfinak).

Az Evilági színház című ciklus amellett, hogy továbbviszi az előző ciklus tematikáját, jelentősen gazdagítja azt, és ironikus-kritikus modalitást vesz fel, ami felfrissíti a kötet alaphangját. Az emberi világ dzsungeltörvényeit, képmutatásainkat és társadalmunkat elítélő kritikai attitűd szerencsére nem csúszik át moralizálásba, inkább egy-egy momentum kiragadása jellemző, az ítélethozatal az olvasó dolga. Ez a nekünk biztosított szabad tér utólag billenti vissza a mérleget a felfokozott alanyiság felől az átélhetőség irányába: „hiába mentegetőzünk a gondolkodással / és az érzelmeinkkel, / árva gyerekek helyett fogadunk örökbe / jópofa kismacskákat” (Dzsungel).

A kötet az aktuális problémák mellett sem megy el, bár csak villanásnyira, de felbukkannak ökoválsággal vagy a globális problémákkal kapcsolatos gondolatok, ám a ciklus legütősebb verse mégis a címében is csípős Szelfimagány, amely a hálózati társadalom és a digitális valóság ridegségét, a kiüresedő identitásokat világítja át: „porondra állunk, retusálunk kicsit, / majd elkészül a mai szelfi, / úgy tűnik, belakható ez az illúzió”. Ez az üres, pózokat igénylő világlátás kortünetté szélesedik, hiszen az emberi kegyelem csak illúzió, vakon nézzük a fokozódó konfliktusokat és romló környezetünket, csupán szerepeket és álarcokat cserélgetünk, de szívvel-lélekkel nem állunk semmi mögé. Ez már egy olyan világ, hol tényleg minden színház, még a költészet is: „[a] lírai én, ha húszéves, föltétlen / skandáljon a szabadság nevében / rigmusokat a Kossuth téren / formáljon véleményt a diktatúráról / ha nő, kérje ki magának jogait, / követelje az irodalmi kvótát” (A modern vers). Van azonban kiút, meg lehet találni azokat a fogódzókat, amelyek valódi élményeket, valódi identitásokat és valódi fényt jelentenek – ez persze egy költő esetében a versírásban és az alkotásban található meg, ez az a tér, ahol az üresség tartalomra cserélhető: „[s]zerelem és lelkesedés nélkül / a költészet kitömött madár” (A két Prométheusz).

Varga Melinda hatodik verseskötete egyrészt Szabó Lőrinc személyiségképét árnyalja tovább, dolgozza át saját identitásához (bár ez nem jelenti a költő poétikájának továbbvitelét), és ezzel az érett olvasótáborhoz szól, másrészt a második ciklusban egy olyan sokszínű problémára – a szerepjátszói kényszerre – visszavezethető szövegeket közöl, amelyek a középiskolás olvasókat is megszólítják. A Pacsirta és a Sas utca sarkán sokkal közelebb áll a fiatalabb nemzedékekhez, mint a költő kortársainak verseskötetei általában, ezért is érezhetjük fiatalosnak magát a kötetet. A könyv líratörténeti szempontból sok újdonságot nem tartalmaz, az életmű tekintetében azonban az érettebb, tudatosabb kötetek közé sorolandó. Joggal vonatkoztathatjuk az utolsó vers, az Evilági színház sorait Varga Melindára is: „[a] maszkokat lassan megtanulom levetni, / s bár űrhajósnak még gyenge vagyok, / a tériszonyt sikerült már legyőznöm, / nem szaladok magam elől fékevesztetten”.

Varga Melinda: A Pacsirta és a Sas utca sarkán. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.