Budapest 2020

Szokatlanul meleg márciusi nap.
Bőröndökbe gyűrtük tízkilósra
tömörített életünket, így várjuk
a villamost. Szerettem volna még
egyszer azon a puhára ázott padon,
innen két utcára gyufával babrálva
hallgatni a várost, de sietni kellett.
Köszönésre sem marad időnk, pedig
ma messzire utazunk. Különböző
égtájakról zakatolunk a határozatlan
ideig tartó mozdulatlanság felé. Oda,
ahol a hétfőket vasárnapok váltják.
Párizsban a hotelszoba üres, a New York-i
lámpák alatt a páratömegből senki
sem bukkan fel. Nem lesz London,
se Berlin többé, a görcsbe rándult most
és a szokatlanul szűkös itt marad,
semmi több. A villamosig még két
perc. Ez a végtelenül rövid időpillanat
képeslapra illene, erre gondolok.
Háttal állok a Bikás park megállóban,
fekete kabátom zsebében a csontig
rágott ujjaimat rejtegetem, mellettem
ingekkel púposra pakolt bőrönd, valaki
még utoljára összekócolja a hajam.
A kompozíció ez lenne, hátoldalán ennyi
állna: Sziszüphosznak üdvözlettel, Budapest,
húszhúsz, nullahárom, tizenegy.
Piros jelzés, a sínek megremegnek,
a végállomás nevét magamban ismétlem.
A lábamnál heverő csomagot, ezt a legördült
súlyos sziklát újra megemelem. Elindulok.