A tenger gyermeke

Édesapám emlékére írott versemet az Irodalmi Jelen azon szerzőinek ajánlom, 
akik sajnos már nincsenek közöttünk  

A Mai Nap eladósorba lépett.
A félkarú Halálnak gyűrűvel fizet, 
amikor kiszolgálja.
A papírzacskó miatt, mely két napja zizeg,

egy másik kasszánál a Tegnap reklamál.
Ha belepergett egy összemorzsolt élet,
nagykanál kell, hogy egymás közönyét kihalásszuk
saját jövőnk emlékei közül. 

Ágyad mellett virraszt a megkövült idő,
tenyerében bolondok makettjét szorítja.
Egy teherhajóra pakolják: „messzire menekülj!”
– így bánnak egy légből kapott számkivetett mozdulataival.

Ahonnan bennünk törtető szökőkutakba
zuhannak alá az elengedett sóhajok,
oda kívánkozik az elme.
De Apa nem látszik, botja a világ feje tetejére dőlt.

S amikor a gomblyukakba hasító fények
izzó matrózbőrünkről visszaverődnek,
arcunkat felsérti a várakozás iránytűje,
hirtelen felnövünk, pólusaink hiányossá válnak,

ám az ösztönök intő szavára, erről minden nyelv hallgat:
a kopogó égen átzuhanó ember
attól a pillanattól örökké a tenger gyermeke marad.