Versei azonban halhatatlanok

A Nagy Lajos Kiadó jóvoltából, Szepes Erika szerkesztésében vehetjük kézbe Szerdahelyi István (1934–2017) élete vége felé, betegségekkel küszködve leírt gondolatait József Attiláról. A kötetben József Attila-problémák címmel három tanulmány található, melyek az Ezredvég folyóiratban jelentek meg első ízben (2015/6., 2016/1., 2016/2.), illetve egy negyedik: Alapvetés.  A magányos kommunista. Adalékok József Attila világnézeti fejlődéséhez címmel és alcímmel (2005/4.), amely egy évtizeddel korábbi előzetes koncepcionális összefoglaló a későbbi tanulmányokhoz. Végezetül pedig Kiss Endre A varázstalan József Attila című utószava kíván segíteni az olvasónak értelmezni a szerző mondanivalóját. (Ezt a továbbiakban az egyszerűség kedvéért Utószónak nevezem.) Tehát nem posztumusz műről van szó, miként az Utószó állítja; legfeljebb annyiban, hogy a különböző tanulmányok és az Utószó most álltak össze (kisebb-nagyobb szépséghibákkal) kötetté.

A Kossuth Könyvkiadóban a régmúlt időkben (1960–1990) Szerdahelyi főként esztétikai tárgyú köteteinek szerkesztője, sőt olykor afféle szekundánsként társszerzője is voltam. Barátok voltunk, családilag is összejártunk, rengeteget beszélgettünk-vitatkoztunk, s próbáltunk ellenállni az ő rendszerint ellentmondást nem tűrő, lehengerlő modorának, amely mögött azonban mindig éreztük a szeretetét, rokonszenvét. A rendszerváltás után, amikor más kiadóba kerültem, gyérültek kapcsolataink, s legfeljebb egy-egy e-mailre szorítkoztunk. Ő rendületlenül dogozott tovább, de el-elkalandozott korábbi kedvenc alapozó esztétikai-irodalomtudományi tárgyaitól, s nemsokára azt vettem észre, hogy balról előzött engem, aki marxistaságomban ezek szerint valahol középen rekedtem. Amikor már nagybeteg volt, s vért gyűjtöttek élete megmentéséért, és szabadkoztam, hogy gyógyszerszedésem miatt én nem adhatok vért, ő utolsó e-mailjében csak annyit írt, hogy „Egy vérből vagyunk mi”. Mindezt azért bocsátom előre, hogy jelezzem: nem barátságunk és (ma már itt-ott kérdőjeles) elvi egyetértésünk megtagadását jelenti, ha az alábbiakban főként kritikával illetem József Attiláról kifejtett gondolatait.

Mint Szabolcsi Miklósnak, a József Attila-kutatás fő letéteményesének egyeduralma után sokan mások, Szerdahelyi is a mítoszrombolás és legendaoszlatás pátoszával vizsgált meg egyes problémásnak tekintett József Attila-témákat. Ilyenkor persze rendszerint újabb mítoszok és legendák keletkeznek, és ő sem kerülhette el ezt a csapdát. Az általa rendre cáfolni kívánt vélekedések sokszor nem is mítoszok és legendák, hanem esetleges ismerethiányok, hibák vagy nézetkülönbségek következményei. Valóság és költészet, a konkrét személy és a művekben megszólaló lírai alany József Attilánál szokatlanul közel kerülhet egymáshoz, Szerdahelyi azonban mintha egyáltalán nem is tenne különbséget köztük. Átlagosan szegény, de elfogadható gyermek-, ifjú- és felnőttkorral és kiegyensúlyozott lelkialkattal ajándékozza meg őt; amit a kötet Utószava még tovább túloz, mondván, hogy egy alapvetően problémamentes, normális fiatalemberrel van dolgunk. A traumák, elfojtások, nélkülözések, szenvedések, megaláztatások, szeretethiányok tagadása vagy figyelmen kívül hagyása folytán e tanulmányokban ezért állhat elő a konkrét személy életének sorozatos abnormalitásaiból voltaképpen normalitás. Én azonban, Szerdahelyivel (és sokakkal) ellentétben, elfogadom József Attilától azt a véleményét, hogy ő mint hús-vér egyén valójában a Szabad-ötletek jegyzékében, a Rapaport-levélben stb. nyilvánul meg igazán, s nem a verseiben. Érthető, hogy e megdöbbentő vallomásokat, melyek révén József Attila a traumáitól, lelki bajaitól, patologikus állapotától igyekezett brutális szókimondással megszabadulni, az utókor sokáig elhallgatta, dugdosta, nem engedte nyilvánosságra kerülni (Szabolcsival együtt), illetve kőnyomatosan terjesztette; később mégis kiadta, legutóbb pedig a Szabad-ötletek…-et, ahelyett, hogy kórleletnek, terápiás és itt-ott költői képződménynek tekintené, már egyenesen szürrealisztikus verssé nyilvánította, s díszkiadásban jelentette meg.  A szemérmes utókor azonban mégis mindmáig téblábol, köntörfalaz, nem néz szembe a költő betegségének igazi természetével, hanem a legkülönbözőbb bűvészmutatványokkal – mert szégyelli? – palástolja József Attila érzelmi sérülésekként már kisgyermek korától jelentkező, később mindinkább súlyosbodó, öngyilkossági kísérletek, megőrüléstől való félelem formájában manifesztálódó, majd tragikus végkifejletbe torkolló pszichopatikus állapotát.      

Említett írásaiból érthetőbb lehet számunkra az a személy, aki kisgyerekkorától kezdve tucatnyi öngyilkosságot kísérelt meg. Aki késsel támadt a nővéreire és a pszichoanalitikusára. Aki többször is úgy hívta fel magára a figyelmet, hogy a saját haját meggyújtotta. Aki gázcsapok kinyitásával az egyetlen élettársát (és persze saját magát) többször veszélyeztette, zsarolta, fojtogatta; betegsége elhatalmasodásakor pedig csaknem megfojtotta azt a nőt is, akit a legnagyobb szerelmének vallott.  Akinek rendkívüli memóriája volt, összeolvasott mindenfélét, de egy keserves érettségi után egyetlen hazai és külföldi egyetemi stúdiumát sem fejezte be. Aki folyton másokból élt, mások ruháját hordta, mert képtelen volt hétköznapi emberként dolgozni, és valami civil egzisztenciát teremteni magának; ugyanakkor rettenetesen szégyellte, hogy kegyelemkenyéren él (úgy vélte, ha nem másnak, akkor a költőt az államnak kell eltartania). Aki mögött, szinte gyermeki-kamaszos bája, kellemes modora, megnyerő hangja, játékos és szüntelenül vitatkozó kedve ellenére a kávéházakban összesúgtak az emberek, hogy vigyázz vele, mert ez bolond.  Aki súlyos depressziói miatt néha hetekig sem kelt ki az ágyból. Aki minduntalan megsértődött, kétségbe esett, sírva fakadt, nyüszített, és végigzokogta az életét. Aki, ha három szót válthatott egy nővel, máris el akarta venni feleségül, s öngyilkossággal fenyegetőzött, ha kosarat kapott. Akit az anyjához és a nővéreihez való szexuális kötődés, önkielégítés, impotencia, magtalanság, homoszexualitás gondolatai gyötörtek. Aki elégedetlen volt férfiúi adottságaival, megrekedt a maszturbációs életmódban, homoerotikus vonzalmai és élményei folytán csak fogdosni kívánta mások (férfiak és nők) nemi szervét, s képtelen volt igazán meghódítani és megtartani egy nőt. Aki késsel készült elégtételt venni, amikor az analitikusa nem fogadta el a szerelmét (amely szerelem nála rendszerint nem ment túl egyfajta plátói, mégis tragikus vonzalmon). Akin épp akkor vagy épp azért hatalmasodott el végképp a régóta fokozódó személyiségzavar, a kísértő elmebaj, mert a legnagyobb szerelmének vélt nő, hogy mentse őt, igencsak megkésve igent mondott neki, hogy hozzámegy feleségül, s ő a férfiúi-férji kudarc rémétől menekült – végül is a halálba.  A hosszú ideig felemásan viselkedő, de Attilát valójában, testileg elutasító Flóra (Illyéssel egyeztetve!) akkor ígérte meg, hogy a felesége lesz, amikor (az orvosai által menthetetlennek ítélt) Attila a szanatóriumban már egyáltalán nem hihetett neki, s mégis rögeszmésen, kilátástalanul ragaszkodott hozzá.  (Csaknem egy évszázad távolából könnyű lenne azt mondani, hogy Flóra részéről talán az egyértelmű, határozott „nem” mindvégig célravezetőbb lett volna.)   

Szerdahelyi szót sem ejt ezekről az „ösztönén”-ből eredeztethető tünetekről; ő egy normális férfit lát maga előtt, aki persze mint konkrét személy bírálható, elítélhető, megbélyegezhető lehetne a tettei, viselkedése miatt. Mégis milyen elemekből tevődött össze végzetes sorsa? Mit örökölt székely/román apjától, aki nyomorúságra ítélve egyszer csak elhagyta háromgyerekes családját, vándorló életmódot folytatott, szappangyári munkásként különböző városokban tűnt fel, majd Romániában újra megházasodott (anélkül, hogy magyar feleségétől elvált volna); nagy kocsmás, kártyás, nőzős hírében állt; s végül súlyos alkoholistaként tengődött egy nyomortelepi, maga építette viskóban; ott is pusztult el, egy debil gyereket hagyva maga után. (Illyés: „Ez az apa nyilván nem volt normális.”) Milyen végzetes traumát okozott a férj/apa hirtelen elvesztése a három kisgyerekkel egyedül maradt, öngyilkosságot megkísérlő, évekig halálos betegséggel küzdő anyának; aki nem csoda, hogy olykor hisztérikusan kegyetlenül bánt a fiával? Miért tartotta a környezetük a nővéreit, s ők maguk is egymást idegbetegnek; s miért vélték ők is nemegyszer az öngyilkosságot megoldásnak? Attila (harmadik) sógora már egy évvel a költő halála előtt miért érezhette úgy, hogy ez az ember meg fog őrülni, mert sem szó, sem szeretet, sem orvos, sem pénz nem segíthet rajta? És miért jutott erre a következtetésre a két nőtestvér is? Szerdahelyi nem foglalkozik genetikai és patológiai tényezőkkel, illetve a csonka család ezeket csak súlyosbító, nyomorúságos életkörülményeivel. Attila olykor maga is úgy érezte, hogy elméje nem ép, s olyasmin is töprengett, hogy az apja talán szifiliszes volt. Szerdahelyi mint egyént, költőt és gondolkodót (minden fentebb érzékeltetett extremitása ellenére) egyenesen bálványozza József Attilát. Ezért is érthetetlen az a morálisan diszkreditáló vélekedése, hogy Attila gyermek-, ifjú- és felnőttkorában sorozatos öngyilkosságait mindig úgy rendezte meg, hogy még idejében rátaláljanak, és megmentsék. (Ilyesmit egyébként Judit hangoztatott Jolánról.)

József Attila tagadhatatlan testi-lelki gyengeségei ellenére a költészetben nagyot alkotott.  Az emberileg persze nem hibátlan, de valójában vétlen, mert valószínűleg öröklött és egyre súlyosbodó pszichikai adottságaival szemben tehetetlen konkrét személy iránti irgalom szólalhatna meg itt mint emberiesség; amit gyakoroltak is mindazok, akik támogatták, segítették József Attilát, mert átlátták gyámolítandó testi-lelki állapotát, és főként értékelték költői, gondolkodói tehetségét, s végtelen, szőrszálhasogató, konok vitatkozásait, tudálékoskodásait is elnézték neki. Traumatikus gödrökből kijutni segítő egyetemes, lételméleti, metafizikus költészetéről, a lírai alanyról Szerdahelyinek nincs különösebb mondanivalója, csupán proletárköltészete szűk sávjában igyekszik bizonyítani a költő nemcsak hazai, hanem nemzetközi, világirodalmi rangját, mondván, hogy ő a legnagyobb.

A négy tanulmány, a 150 oldalas kis könyv zömmel József Attila kommunista pártkapcsolatainak, pártbeli tevékenységének, s elvi-elméleti kommunistaságának elemzéséről szól.  Az Utószóval itt egyetérthetünk abban, hogy tulajdonképpen párttörténetet ír. Bizonyára sok eddig ismeretlen tényt és összefüggést kikutat, feltár és megmagyaráz, mindez azonban, valljuk be, ma már csak történelmi és irreleváns adalék. A fentebb felsorolt pszichopata tünetek és tettek ismeretében szerintem kétséges, hogy életének és költészetének legnagyobb traumája az volna, hogy nem hívták meg a moszkvai írótalálkozóra, s hogy kizárták vagy „lehagyták”, vagy kilépett a kommunista pártból. Kétséges az is, hogy Moszkvában és itthon a kommunista pártok vezetői a „bizonytalan” személyiségű, a pártfegyelmet nehezen tűrő, „jobboldali eltévelyedésekre” hajlamos, egy pillanatra a fajelmélet szirénhangjaitól is megszédült, a kivezető utat a fasizmus táborában kereső, s horribile dictu a szociáldemokratákhoz vonzódó (hogy csak korabeli „jellemzését” idézzem) József Attila pártszervező munkával való megbízatásáról töprengtek volna. És kétséges szerintem az is, hogy költészetében kitüntetett hely illetné meg úgynevezett proletárverseit. Ha egyvégtében elolvassuk viszonylag vékony (sok értékes töredékkel megtűzdelt) verseskötetét, a végén már szinte nem is emlékszünk szűkebb értelemben vett proletárverseire, amelyek aligha tartoznak költői csúcsteljesítményei közé. Ő ugyanis, a proletariátust is csak formának látva, alanyi líraiságában is egyetemes, ha tetszik, ontológiai költészetet művelt. A későbbi és mai generációk is ezért találhatják meg benne önmagukat, s a proletár, kommunista eszmeiségű verseket legfeljebb kordokumentumként olvassák. Kirívó ellenmítosz tehát, amit Szerdahelyi többször is hangoztat, hogy József Attila főként éppen proletárversei miatt a maga korában és ma is Európa, sőt a világ legnagyobb költője volna. (Ha egyáltalán van értelme az efféle méricskélésnek.)

Nem tévedtek nagyot, akik egyes proletárverseit akkoriban pusztán agitációs programversnek tekintették; látszólag ilyen tematikájú, nagy országfestő tablóversei ugyanis egyetemességükkel messze túlnőnek az ún. proletárverseken. A költő társakat keresett a munkásmozgalomban, s fura mód a párt előtti denunciánsának volt igaza, hogy József Attila költő, de nem proletárköltő. Nagyot téved, aki szerint életének és költészetének centruma a kommunista párt és a kommunizmus volt. Ő szívesebben vallotta magát anarchistának, mint kommunistának, s olyan minősítés is elhangzott tőle, hogy mások korabeli proletárversei a „szennyirodalmi tehetségtelenség” produktumai; ő viszont csakugyan megmutatta, milyen lehet az igazi proletárvers. Nagyon „vonalas”, hamis nézetet képviselt az a kortársa, aki szerint József Attila mindegyik nagy költeménye a „pártköltő” példamutató műve. A kávéházakban ugyanakkor szemére vetették, hogy „politikusversei” nem is versek, mert „elavult” formában íródtak; nekik persze valójában nem a formával volt bajuk, hanem a versekben megszólaló baloldalisággal.  A hivatalos kommunista pártvélemény az volt, hogy József Attila zavaros szocialista nézeteket dédelget és másodrendű költészetet művel; marxista meggyőződése nem lehet alkotó tényező a verseiben, mert ő nem él benne a munkásmozgalomban, csak a felszínt látja.

Hasonlóan tekervényes utat jártak be József Attila tanulmányai, értekező prózai írásai. E (sokszor ugyancsak töredékes) írások sorsa a Szabad-ötletek… stb. sorsára emlékeztet. Szabolcsi (akinek életművét Szerdahelyi ambivalensen értékeli) kezdetben érdekes, de mellőzhető adalékoknak tekintette ezeket a sokszor töredékes fogalmazványokat József Attila életművében, s csak nemrégen jelenhetett meg teljes, kritikai kiadásuk. Szerdahelyi e tanulmányok, cikkek alapján az „elképesztő teoretikus képességű” József Attilát kora legnagyobb marxista gondolkodójának látja, aki fölényes tudásával felülmúlt minden hasonló korabeli marxista teljesítményt (beleértve Lukács Györgyöt is, aki éppen a „nagyrealizmus” tévútjain bolyongott).  Szerinte József Attilával mint teoretikussal csak azért volt gondja a kisebb-nagyobb kommunista pártok képviselőinek, mert nekik fogalmuk sem volt az igazi marxista teóriáról. József Attila „gyémánttömör” írásával irodalomelméleti területen Marxot, Engelst is felülmúlta, mert ők „nem is konyítottak” ehhez.  Csakhogy e tanulmányok szerintem nem egy rendszeres, hanem egy ad hoc marxizmusról tanúskodnak; nyilván nem Marx az egyetlen forrásuk (Bergson például legalább akkora tényező), s ezért épp teoretikusan meglehetősen eklektikusak, olykor tudálékosan, szómágiásan túlírtak, és Marxnak a kommunizmusról vallott legutópisztikusabb gondolataira építenek.  Ráadásul esszéit (Goethével szólva) helyenként annyira megterhelte egyfajta hegeli nyelvezet, mesterkélt, nehézkes kifejezésmód, hogy egyes részleteknél nem is tudjuk, mit olvasunk.

Az egyenlősítő utópista szocializmus, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdető felvilágosodás szintén utópiának bizonyult eszméi találkoznak össze Marx teoretikusan megemelt utópista kommunizmusában. József Attila korában a kommunizmus persze még hívó szó és ígéretes jövőkép lehetett, jóllehet már addig is sok (jórészt még ismeretlen) bűnt elkövettek erőszakos megvalósítási kísérletei során (a későbbi bűnökről nem is beszélve). A marxi eszmerendszer hosszú ideig tagadhatatlanul világrengető erőként hatott, s emiatt a kapitalizmusnak, ha nem is mindenben és világméretekben, de kicsit moderálnia kellett magát. Az áru- és pénzviszonyok, a tőke, a profit, a magántulajdon, az elsajátítás, az „osztálykülönbségek” Marx által feltárt és kifejtett tendenciatörvényei azonban lényegében érintetlenek maradtak. Nemcsak azért, mert a „történelemformálók” az eredeti marxi intenciókkal teljesen ellentétesen cselekedtek, és ily módon hiteltelenítették, lejáratták a marxizmust (ma már talán nyilvánvaló, hogy a leninizmusnak a marxizmussal való „gondolatjeles” összekapcsolása illegitim megoldás), hanem azért is, mert a kommunizmus végül is utópia volt és maradt. 

A kommunista utópia az emberi társadalom kialakulási és fejlődésbeli sajátosságai miatt egyszer s mindenkorra megvalósíthatatlannak látszik.  Nem vehet mindenki egyaránt a bőség kosarából, kérdéses a teljes, valóságos jogegyenlőség, s aligha valószínű, hogy az emberiség egyszer csak egyöntetűen olyan teoretikus szellemi magaslatra emelkedik, hogy létrehozza saját globális kommunista társadalmát.  Ez az utópia ellentmond az emberi személyiség adottságainak, az emberi civilizáció egész eddigi történetének, s persze a jövőjének is (amit láthatólag más tényezők fognak meghatározni). Sajnos, tapasztalhatjuk, hogy emberiség mint entitás aligha létezik, mert az tanulna a múltjából, s képes lenne önkorrekciókra. Az emberiség-részeket különböző, egymással ellentétes földrajzi, etnikai, nemzeti, vallási, történeti sajátosságok, fejlődésbeli egyenlőtlenségek választják el egymástól, s fordítják szembe egymással. Az entitás, az egységes(ebb) emberiség létrehozásának előmozdítója lehetne viszont a Marx által szintén megjövendölt, ma azonban rendszerint csak kárhoztatott globalizáció, amit persze saját törvényszerűségei szerint főként a tőke vihet véghez.

Az emberiség, ahelyett, hogy összefogna például a fenyegető természeti katasztrófák vagy a tűrhetetlen társadalmi, vagyoni egyenlőtlenségek, az éhínségek, betegségek, járványok stb. ellen, ma is az egyes térségekben, országokban „elővigyázatosan”, „önvédelemből” gőzerővel fegyverkezik, és képtelen kiiktatni a háborúkat. Nemhogy kommunizmusról, kommunistaságról nem beszélhetünk (borzalmasan néz ki ma egy kommunistának minősülő állam), egyáltalán kérdésessé vált egy szolid polgári demokratikus berendezkedés is, és benne egy hatékony, érdemleges szociáldemokrácia, szakszervezeti mozgalom, amely hitelesen képviselhetne és érvényesíthetne szociálisan érzékeny társadalmi rétegeket és elveket. Különféle diktatúrák ugyanakkor virágoznak. Nem meglepő, hogy a liberális elvek a legmaróbb gúny tárgyai, és itt is, ott is a fasizmus rémképe tűnik fel. (Zavarba ejtő, hogy egyetértőleg idéz a kötet olyan képtelenséget, miszerint a következetes liberalizmus nem más, mint fasizmus!) Kár, hogy Szerdahelyi csatlakozik a (történetileg és fogalmilag egyáltalán nem specifikált) liberalizmus ostorozóihoz, s nem jelöli meg, hogy az utópiának bizonyult kommunizmus helyett és a társadalmi-gazdasági-kulturális liberalizmussal szemben mi lenne az üdvözítő alternatíva.

 Az Utószó nem „varázstalanít”, hanem Szerdahelyi idevonatkozó legvitathatóbb gondolatait még fel is erősíti, felmagasztalja. József Attila és Szerdahelyi nézetei alapján definiálni próbálja, hogy ki lehet kommunista értelmiségi 2020-ban: az, akinek „van határozott és önálló képe a világról”, s „tudja, hogy ki kicsoda, ki kit zsákmányol ki, és az ő helye hol van”. Nos, ez a kommunista fogalom teljes eláltalánosítása, kiüresítése; ami éppen Szerdahelyihez nem méltó, mert ő mint lexikonok, kézikönyvek írója és szerkesztője mindig igyekezett hiteles tartalommal feltölteni a fogalmakat (ami szerintem életművének legfőbb értéke és érdeme). Az Utószó (valami véletlen folytán kétszer is) visszanyúl Szerdahelyi szövegéhez, aki Marxot idézi, mondván, hogy a társadalmi fejlődés szükségszerűen vezet el a kommunizmushoz, a „szabadság birodalmába”, amelynek egyik döntő vonása, hogy megszűnik az ember részvétele a tulajdonképpeni anyagi termelésben, a „külső célszerűség diktálta munkában”. De létezhet-e szabadság meghatározottság nélkül? Arról nem is szólva, hogy az emberek (ha léteznek még) unalmukban majd halomra fojtogatják egymást, ha a munka kiesik a kezükből. Bele kell törődnünk, hogy a kommunizmus a kialakult valóságos emberi természettől idegen utópia, s aligha lesz valaha is napirenden.  (A társadalmi árkokat szűkítő szocializmusnak még lehetnek esélyei, de most nem ez a témánk.)

A másik, de sokkal kisebb terjedelemben tárgyalt sarkalatos téma a kötetben: Freud, a freudizmus, a „világdivattá reklámozott” pszichoanalízis. Itt ütköznek ki leginkább Szerdahelyi vitastílusának (talán a betegség és az idő szorításával magyarázható) hibái, félresikló módszerei. Először is „leteríti” a szerinte vitatandó nézetek képviselőit (legenyhébb, szinte általános jelzője a „dilettáns”), s aztán ellentmondást nem tűrően cáfolja nézeteiket, felfogásukat, állításaikat. Freudot például, sajátos módon éppen József Attilára hivatkozva, egyenesen sarlatánnak nyilvánítja, tanait pedig tudománytalan fecsegésnek, a pszichoanalízissel együtt. Hajlamos elvetni egy egész tudománytörténeti korszakot, ami akkor is indokolatlan, ha maga Freud olykor túlhajtotta is saját koncepcióját (például ami éppen az érzékeny szexualitást illeti), illetve, ha nézeteinek némely követői pszichoanalitikus alapon túl- és félremagyaráztak nem egy József Attila-verset.  Említettem már, hogy a költő voltaképpeni értékének és jelentőségének, költészetének elemzésére Szerdahelyinek már nem volt tere, ideje és ereje, de tudvalévő, hogy ez a költészet a pszichoanalízis jellegadó hatásának elemzése nélkül szinte érthetetlen. A fentebb érzékeltetett traumák és elfojtások következtében a költő a kezdeti ellenérzések ellenére egyre behatóbban tanulmányozta a freudizmust; értéket, hasznosítható módszert fedezett fel benne, olyannyira, hogy Hegel–Marx–Freud című tanulmányában a „kint”-tel, a külső körülményekkel foglalkozó marxizmus mellé emelte, mint ami a „bent”-tel, a lélekkel törődik, az emberi lélekre hat, s ad valamiféle feloldást. A költő olykor úgy érezte, hogy a pszichoanalízis (amely kétélű módszer, segíthet is, meg árthat is) őt magát meggyógyította. Ezért is fontos tudománynak tartotta a freudizmust, a pszichoanalízist, amely feloldhatja az öndestruktív, szuicid feszültségeket, az érzelmi érintettség okozta pánikot, a nemlétező bűnökért érzett bűntudatot, a tudattalan kriminális késztetéseit, a szexuális elfojtások okozta jellemtorzulásokat, a tragikusan nyomasztó emlékeket. (Ugyanakkor az agresszív ösztönöknek is utat engedhet; például az első analízisek után Attila megfenyegette élettársát, hogy meg fogja ölni.)  Végül is úgy vélte, hogy a marxizmus az elnyomott proletariátus felszabadításának, a freudizmus pedig az elfojtott traumák feloldásának, a beteg pszichikum gyógyításának eszköze. Ilyenformán marxista és freudista nézeteket egyaránt relevánsnak tekintett, ami inspiráló feszültséget teremtett művészi énje és ösztönénje között. A traumák feldolgozása termékenyítőleg hatott költői és gondolkodói kreativitására, az ösztönén és az „eszményi”, tudatos én összebékítésére. Illyés szerint Attilánál a korszak művészi vívmányai és elméleti felismerései nem gátolták, hanem kiegészítették egymást. Egyéni patológiájának és költői/teoretikus alkotásmódjának összefüggése tehát nem is oly talányos kérdés.

Szerdahelyi kisstílűnek, képzetlennek és kétségbeejtően tapasztalatlannak tartja, leminősíti, lenullázza a költő pszichoanalitikusait, s kijelenti, hogy József Attila sokkal nagyobb tudora lett a freudizmusnak, mint ők. Az utókor persze csodálkozik, hogy e pszichoanalitikusok, miközben egymás után felismerték, hogy József Attilát ilyen módszerrel nem lehet meggyógyítani (eleget analizálja ő saját magát a verseiben), miért folytatták vele mégis a „díványozást”. Ezzel ugyanis inkább növelték a bajt, és a hullámzó, de még élhető pszichopatologikus állapotból a költő átlendült az ún. borderline-on a végzetes elmebetegségbe, s a civil én és művészi én között áthidalhatatlanná vált a szakadék. Persze megmosolyogni való az a vélekedés, hogy a pszichoanalízis karmaiba ragadta és megbetegítette a „makkegészséges” embert.

Ugyancsak meglepő, hogy a költő ideg- és elmeorvosai csak József Attila kamaszkoráig képesek visszavezetni a kórképet, korábban nem találnak a végkimenetelt előrejelző nyomokat, holott ilyen jelek fellelhetők a költő korai verseiben is, és egészen a kisgyermekkorig, a születésig, sőt talán még korábban keresendők. Pilinszkyt például zavarta a fiatal költő Kakuk Marci-s fütyörészése, de hamarosan rájött, hogy itt egy sötét erdőben eltévedt gyermek riadt fütyörészését, s nem a magabiztosság hangját halljuk. Téma lehetne, ismétlem, a bizonytalan genetikai örökség, amit a nyomorúságos mindennapi élet, nyomasztó miliő csak tragikusan súlyosbíthatott. De a tehetség kérdése is, ami aligha csak a filléres regényeket olvasó, népi mondókákat, rigmusokat gajdoló mamától származik, mert valószínűleg része van benne a más etnikumú, kreatívnak tartott apának is; a költő verseinek kép- és színvilága, szürreális motívumai legalábbis erre engednek következtetni (s nem azért, mert Horger Antal úr Attilát „oláh”-nak nevezte).

A mítosz- és legendaoszlatás szenvedélye olykor hibavadászattá válik a kötetben. A Szép Szó és szerkesztői körül is talál Szerdahelyi helyretenni valót, s az egyébként nagyon hullámzó kedélyű és munkabírású József Attila ismét felmagasztosul, egyedül ő alapítja meg és viszi a hátán a folyóiratot, a többiek pedig kis segéderőkké törpülnek mellette. Nyilván hamis az a vád a baloldal részéről, hogy itt is az analitikusok keze van a dologban, akik az általa egyébként megvetett polgári vonalra sodorták őt. Az pedig a legnagyobb képtelenség, hogy a költő a Szép Szó szerkesztőségében is, mint afféle fedőszervben, a polgári befolyást ellensúlyozó „mozgalmárként” tevékenykedett volna.

Érdekes, hogy Szerdahelyi azokat sem kíméli (pl. Németh G. Béla, Tverdota György, Veres András, Valachi Anna), akik (őhozzá hasonlóan) a Szabolcsi által fémjelzett régebbi összképen túllépve valami újat igyekeznek megfogalmazni a költőről. Például tiltakozik az ellen, hogy József Attila költészetében egzisztencialista vonásokat fedezzenek fel, vagy hogy egyes verseit az ún. önmegszólító verstípus alapján értelmezzék. És az sem tetszik neki, ha verseinek Weöres vagy Pilinszky verseivel való antedatált esetleges összecsengéseit hozzák szóba. Márpedig nem kellett a költőnek szellemtörténeti ideológiákba bonyolódnia, vagy egzisztencialista filozófusokat tanulmányoznia ahhoz, hogy ilyesfajta egyetemes, lételméleti, metafizikus, transzcendens motívumok és szemléletmódok a verseiben felbukkanjanak, és az esztéták elemzésükhöz freudistának vagy egzisztencialistának tartott kategóriákat is alkalmazzanak. Meglepő az is, hogy Szerdahelyi könnyűszerrel félretolja József Attila költeményeinek új hangvételű, beható poétikai, költészetesztétikai elemzéseit, s egyáltalán vele kapcsolatban a poésie pure fogalmát.

Szerdahelyi mítoszokat rombol, legendákat oszlat, s közben istent farag a tragikus sorsú József Attilából, aki végül a legnagyobb kommunistaként, legbölcsebb pártmunkásként, Marxot felülmúló teoretikusként, a freudizmus legnagyobb tudoraként, a világirodalom legnagyobb költőjeként, a legtökéletesebb lapszerkesztőként stb. jelenik meg előttünk, s aki mindenkit (a „nagyszájú dilettánsokat”) leminősíthet, helyre- és rendreutasíthat, mert senki sem érhet fel hozzá.  Furcsa, hogy a másik háromhoz képest egy évtizeddel korábban keletkezett „alapozó”, konceptuális tanulmányában veszi elő legérdesebb, legbántóbb stílusát, s mindenkin túltenni akaró tudálékosságát; de persze a későbbi tanulmányokban is még tőle is szokatlanul megnyomja a tollat (például ilyen minősítések: badarság, fatális félreértés, rágalom, divatirodalmárok, elképesztő dilettantizmus, ködösítés, ostobaság, hazugság, zavaros gondolkodás, baklövések, nagyképű tudatlanság , fél- vagy negyedműveltség, beképzeltség stb.).

Ennek ellenére bántó kritika ővele szemben sem lenne méltányos, mert nem József Attila-monográfiával van itt dolgunk (mint az Utószó állítja), hanem a dolog természete szerint aránytalan, a lényegen, a költészetén átsikló, kihagyásos és ilyenformán torzószerű előtanulmányokról egy leendő pályaképhez.  Amely azonban már sajnos nem születhet meg. Az Utószó legvitathatóbb állítása, már csak a mű torzó mivolta miatt is, hogy Szerdahelyi a József Attila-életmű összes érdemi kérdésére, azaz az összes vitás kérdésre megadja a választ; ami alighanem magának a szerzőnek sem lehetett ambíciója.

Pilinszky azt mondja, hogy József Attila mint egyén tele volt emberi gyengékkel, de mint költő makulátlan. Költészete a körülmények ellenére meglepően befejezett és folytathatatlan. Én egyik sajátos folytatóját mégis épp őbenne látom, aki az „imitatio Christi” egyetemes, morális, sőt esztétikai fogalmát szintén megkísérelte a skizofrén világhiány ellenére valósággá változtatni.  Irodalmi körökben egykor járatos volt az a (hamis) babitsi szójáték, hogy Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany viszont zseni a nyárspolgár álarcában.  Mutatis mutandis: A hosszú évekre elhidegült, s a szerelemben és a művészetben nagy rivális Illyésnek viszont igaza van, amikor kijelenti, hogy kettejük közt Attila a zseni, ő pedig csak mesterember a költészetben, hozzátéve, hogy Attilának a poétikai mesterségbeli tudás is a kisujjában volt.

Sokan József Attiláról szóló írásukat úgy fejezik be, hogy „a költészete halhatatlan”.  Én ezt úgy módosítanám, hogy költészetének értékes, nagy része halhatatlan, amíg létezik magyar nyelv. A többi pedig nyugodjék a történelem annaleseiben.

–––––––––––––––

Szerdahelyi István: József Attiláról. Nagy Lajos Kiadó, Budapest, 2020.