Mircea Cărtărescu

Az ácsceruza

2021. október. 28. - 12:56

(Creionul de tâmplărie)

Szonda Szabolcs fordítása

Tisztelt barátaim,

mindig, amikor abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy átvehetek egy irodalmi díjat, a legapróbbaktól a leghangzatosabbakig, mint amilyen most a Formentor, döbbenet és valamiféle szent elborzadás lesz úrrá rajtam. Meggyőződésem ugyanis, hogy az irodalmi díjak az íróknak vannak szánva, versek, regények és színművek hivatásos szerzőinek. Ezért mindahányszor arra számítok, hogy összetévesztettek valakivel, és előbb-utóbb megcsörren a telefonom, hogy elmagyarázzák: hiba történt, az elismerést valójában a nagynevű szerzők valamelyikének ítélték oda, akiknek a díjak alapvetően járnak. Én soha nem tekintettem és nem neveztem önmagam írónak. Ha ezt tenném – én, egy akárki, aki ír –, ugyanolyan groteszk lenne, mint prófétának, illuminátusnak, tudósnak, filozófusnak vagy teológusnak mondanom magam. Milyen is volna, ha visszavonulnék egy barlangba, vagy elbujdosnék a pusztába, és azoknak, akik felkeresnek, így mutatkoznék be: „Cărtărescu vagyok, az aszkéta”? Vagy ha egy egyetem filozófia tanszékének katedrájáról ezt mondanám a hallgatóknak: „Cărtărescu vagyok, a filozófus”? Az aszkézis, a zsenialitás, a szentség, a megvilágosodás nem az ember társadalmi helyzetének vagy megszokott identitásának tartozéka, nem feladatkör, mint a foglalkozás vagy a családi állapot, hanem meg nem érdemelt ajándék, amelyet illik alázattal elfogadni. Hasonlóképpen, az „író” szó sem lehet egyéb, mint a megérdemelt vagy meg nem érdemelt tisztelet jele mások részéről, amelyet ugyancsak főhajtással és hatalmas hálával kell tudomásul venni. Viszont az, hogy valaki hivalkodjon ezzel a sajátsággal, amelynek tulajdonképpen nem is kellene a tudatában lennie, szomorú és nevetséges. Ez indokolja Seymour Glass szarkasztikus nevetését J. D. Salinger egyik művében, amikor a testvére, Buddy azt írja a munkaerő-toborzási hivatalban egy űrlap „foglalkozás” rovatába: „hivatásos író”. „Neked mióta foglalkozásod az írás? – kérdezte Seymour. – Azt hittem, a vallásod.” Én is azokban hiszek, akik számára az írás odaadással gyakorolt vallás, magányban, önmaguk örömére és épülésére, nem eszköz valamilyen társadalmi pozíció, hírnév, pénz és dicsőség elnyeréséhez.

Soha nem akartam író lenni, csupán írni akartam, istenigazából, teljes erőmből. Miközben elzártan éltem nyomorult lakhelyemen, egy visszamaradott országban, egy lepusztult városban, egy olyan eltorzult házban, amilyeneket Soutine-nál lehet találni, minden életkoromban úgy látom magam, ha visszatekintek, hogy egyre csak olvasok és írok. Kamaszkoromban szabályos magánmítoszt találtam ki, és aztán megőriztem magamnak azóta is, mint valami szentképet: egész életemben magányos leszek, család és barátok nélkül, lakószobám bútorzata csupán egy asztal és egy ágy. Az ablakon szüntelenül sárgás alkonyi fény szűrődik be. Ebben a hasogatóan bánatos derengésben írok nap mint nap újabb néhány oldalt egy végeérhetetlen kéziratból, amelyet eszem délibábjaival hizlalok, és testnedveim foltjai tarkítanak. Benne lenne minden, értelmem és létem mesés emléknyomaként, komplexusaim teljes térképe, reflexeim türelemjátéka, egy olyan sorsnak az önmaga fölötti, fantasztikus repülése, amely engem csupán írószerré tett egy ismeretlen istenség kezében. Ez akartam lenni: íróeszköz, valaki, aki által írás jön létre. Soha nem közöltem volna semmit. Az idők végezetéig róttam volna gondosan a megsárgult papírlapokra apró, szikár, egymásba zsúfolódó tintabetűim hurkait, amelyek ujjnyival az oldal fölött lebegnek, akárcsak, ahogyan tartják, az Úristen ujjaival írt betűk Mózes kőtábláin. A kézirat egyre növekedett, duzzadt volna, az évek múltával a papír szétmállana és eltűnne, a lapok között rejtőző parányi skorpiók felfalnák, de a tintabetűk megmaradnának, egymásra tevődő rétegeik összekapcsolódva áttetsző dendritekkel és szinapszisokkal, vízszintes és függőleges síkon is, mígnem elkezdenek önállóan élni és gondolkodni, mint valamiféle szövegagy, amely az egész világot tükrözi. Egy napon holtan találnának rám, ugyanabban a sárga fényben, amely az ablakon át elönti a szobát, fejem a kéziraton pihenne, amelyet csupán ekkor fedeznének fel, jókora álmélkodással, nem mint még egy könyvet a sok közül, hanem mint egy újabb bolygót vagy világegyetemet. A könyvem pedig, épp felszabadítva általam, végre nagyot nyújtózna, megrázná magát, mint Gregor Samsa húga Az átváltozás végén, és kitárná szárnyait a világ fölé.

Később megtudtam, hogy léteznek a valóságban is olyan emberek, akik mindenkitől elzárkózva, szenvedélyesen írnak, mintha az életük függene ettől. Egyesek közülük, különös módon, hatalmas népszerűségre tettek szert, majdnem mindannyian a haláluk után, és szinte minden esetben úgy, hogy nem vágytak volna erre: Emily Dickinson, Lautréamont, Kafka, Marcel Proust. Vagy épp Vergilius, aki azt kérte, hogy halála után égessék el az Aeneist. Mások földöntúli szépségű és mértékű rejtélyek maradnak számunkra. Köztük olyan zseniális műkedvelők, mint Douanier Rousseau vagy Frida Kahlo, bizarr, kétfejű festők, mint Monsù Desiderio, skizofrének, akik rendszeresen leírták a hallucinációikat, mint a döbbenetes Schreber elnök [Schreber, Daniel Paul; 1842–1911: német bírósági tanácselnök – ford. megj.] – nem ismerek még egy regényt, amelyben annyi sötét és átható költészet, egy különc, mégis józan elmezavarnak olyan részletgazdag leírása lenne, mint az Idegbetegségem emlékeiben –, végül pedig a magányos szörnyetegek, mint Henry Darger, a világ leghosszabb és legtombolóbb regényének szerzője, aki pazarul illusztrálta művét véres pillangókkal és kislányokkal. Ezeket az embereket, akik látszólag másik világból származnak, a hagyománytól és a közízléstől eltérő utakon haladva, mindig is testvéreimnek és bálványaimnak tartottam. Baudrillard kifejezésével élve, az eredeti nélküli másolatok világában ők az elveszett eredetik. Soha nem nevezték magukat írónak, művésznek vagy gondolkodónak, hiszen magányukban írtak, önmaguknak, „hogy megértsék a helyzetüket”, ahogyan ugyancsak Kafka mondta, és hogy kipréseljék boldog szenvedésükből azt a költészetcseppet, amely nélkül a legösszetettebb és legkifinomultabb művészet sem egyéb puszta hamunál.

Hiszen a világ, amelyben három évezrede élünk, Homérosz és Hérodotosz ragyogó és hihetetlen írásaitól mindmáig, összefüggő és körkörös, olyan célhoz hasonlóan, amely megfelel pontosan a világban való létezésünk értelmének: kultúraközpontú civilizáció, művészetközpontú kultúra, irodalomközpontú művészet és versközpontú irodalom. A vers lényege pedig, ami az emberi létállapoté is, a líraiság. Ez a folyékony aranytartály az emberiség velejéből az az alapanyag, amelyet mindenütt, az összes emberi törekvésben keresünk, matematikától a filozófiáig és teológiáig, irodalomtól a kvantumfizikáig, mert az egyetemes bájt és kellemet jelenti, a zen gondolkodásmódból a szél hátán lebegést, a tengeri algák kecses ringását a hullámok és áramlatok ritmusában.

Soha nem határoztam meg magam íróként, szabályozott tisztség- és értékrendszer részeként, hanem bármiféle becsatlakozástól mentes, szabad műkedvelőként. Mindig kézzel írtam, utóigazítások nélkül, szembemenve a közkeletű legendával, miszerint az író a végtelenségig javítgat a szövegén. Soha nem voltam az irodalmi világ része, sem helyi, sem világszinten, mindig szinte esetlegesen közöltem, soha nem tárgyaltam szerződésügyben, és nem volt irodalmi ügynököm. Sok más szerzőtől eltérően nem folytatok kiterjedt levelezést, semmiféle kapcsolathálóm nincs. Mindebből következik, hogy az írásaimat illető megbecsülés bármilyen bizonyítéka mindig hatalmas meglepetés számomra. Az, hogy egy zsűri, főként egy nagyon rangos díj bizottsága érdeklődni kezd irántam, aki a nagyvilágnak egy szürke és szomorú térségéből származom, elolvassa írásaimat, és előnyben részesít más, sokkal elismertebb szerzőkkel szemben, bizonyság az irodalom csodájára.

Mindent az irodalomnak köszönhetek. Helyettesítette az életemben az erkölcsi és vallásos nevelést, mindvégig a szűrőin keresztül szemléltem a világ színjátékát. Hogyan kerültem hát erre a helyre, amelyről álmodozni sem lett volna jogom valaha is, önök elé, én, egyszerű munkásemberek fia Bukarest egyik külvárosából, akinek soha nem volt otthon könyvespolca, egyetemista koráig nem járt múzeumban vagy színházban, és csupán egyik-másik államelnök elhunytát követő gyásznapokon hallott szimfonikus zenét? Egy sor különös és ironikus sorsfordulat következtében. Lehet, hogy mulatságos lenne, ha képzelt ujjammal végigsimítanék életem gerincoszlopának néhány ilyen csomópontján, kezdve egy szokatlan előérzettel.

A festői peremvidéken, ahol éltem, egyéves koruk táján a fiúk átestek „a hajfürt levágásának” ceremóniáján. Az ünnepi alkalomból összegyűltek a rokonok, nagy szertartásokhoz illő, mereven ünnepélyes öltözetben, a nők fején hajcsavarókkal elkészített, szörnyűséges dauer, a férfiak cigarettahamutól foltos fehér ingben, arcukon életlen pengékkel végzett borotválkozás sebhelyeivel, jöttek, hogy végignézzék, ahogyan egy ijedt kisgyermeknek, akit keresztapja tart az ölében, kisollóval levágnak a feje tetejéről, selymes hajából egy kék cérnával körülkötött tincset. Az aranyozott liturgikus viseletbe öltözött pap, aki ezt a műveletet elvégezte, minden bizonnyal ádáznak tűnt nekem, mintha maga Jahve lenne. A keresztszüleim emlékezetes párt alkottak, mintha a vámos Rousseau festményeiről léptek volna elénk. Terebélyes, tömött, szőke nő, haja csupa fürt és pántlika, puffos, rózsaszínű ruhában, szörnyűséges cipőkben, amelyek úgy festettek, mint valami kínzóeszközök; apró férfi, a felesége melléig ért csupán, sötét bőrű, szertartásos öltönyben, kitömött vállú zakó, kétsoros gombbal. Keresztapámnak híre volt az egész külvárosban, olyan koporsókat készített, a kliens méretére szabottan, de a keze alól kikerülő függönytartók és időtálló székek miatt is. A füle mögött mindig ott lapult egy ácsplajbászként használt, szögletes tintaceruza, amelyet megnyálazott, hogy bejelölhesse vele a deszkán a vágás helyét, emiatt a szájpréme és a nyelve állandóan lila volt. Keresztszüleim háza egyedi volt a szédítően oleanderillatú negyedben: égszínkékre volt festve, bejárata fölött pedig hatalmas gipszangyal őrködött. A nap bizonyos szakaiban, amikor az égbolt kékje pontosan megegyezett a falak vakolatáéval, a ház egyszerűen beleolvadt az egyetemes azúrba, és teljesen láthatatlanná vált. Ilyenkor úgy tűnt, az angyal szabadon szárnyal a nyár kristálytiszta egén.

Széles távú röpte alatt, az észrevehetetlen ház előtt zajlott le a szertartás. A pap levágta a hajtincsem, keresztapám pedig elém tolta a kis, hagyományos tálcát, amelyen jól elkülönített tárgyak sorakoztak: pohárka bor, csípőfogó, bankjegy, cérnahajú baba, búzaszem... Egymás után három tárgyat kellett magamhoz vennem ezek közül, mert úgy tartották, azok fogják megjövendölni a további sorsomat: ha a pohár után nyúlok, iszákos leszek, ha a játékbabát ragadom meg, nőcsábász, ha a fogót, szorgos munkásember stb. Azon töprengek azóta is, milyen isten lökte le finoman, ujjbeggyel, keresztapám füle mögül az ácsceruzát, hogy az éppen a tálcára esett? Tény azonban, hogy én rávetettem magam a plajbászra, amelynek ott sem kellett volna lennie, teljes erőmmel magamhoz ragadtam, és többé nem engedtem el, és más tárgyat nem akartam már elvenni a tálcáról. A ceruza jelölte ki a sorsom, ez világossá vált minden jelenlévő számára. De keresztapám értelmezése téves volt, az is maradt hosszú időre. A körém sereglett arcok, rikítóra pingált maszkok, mint amilyenek Ensor festményein tűnnek fel, derülni kezdtek rajtam: „Áhá, a kis Mircea asztalos lesz, mint a keresztapja!” Onnantól fogva egész gyermekkoromban édesanyám minduntalan temetkezési vállalkozásokhoz vitt látogatóba, látszólag véletlenül, és azt leste szeme sarkából, tanúsítok-e bármiféle érdeklődést a koporsók iránt; aztán elvitt keresztapám műhelyébe is, ahol mindent fűrészpor borított, és a csontenyv szaga árasztott el, hadd nézzem, ahogyan összeilleszti a székeket, de mindhiába. Az asztalosság nem ragadott meg. A bejárat fölött díszelgő angyal, varázslatos iróniával, egy másfajta ceruza ajándékában részesített. Valamiképpen mindent, amit életem során megírtam, lényegében azzal az ácsceruzával vetettem papírra, amelyet a sors kezdettől a kezembe adott. A középső ujjamon lévő bőrkeményedés, amelyet számtalan golyós- és töltőtoll okozott idővel, a kemény munka egyetlen testi jele rajtam, és olyan büszkén viselem, mint egy becsületrendet.

Kamaszkoromban nehezen, de összeraktam magamnak egy kis könyvtárat. Nem volt pénzem ilyesmire. Édesanyám nap mint nap annyit adott, hogy vehessek magamnak egy szendvicset. Öt-hat ilyen virtuális, soha el nem fogyasztott szendvics árából kijött egy-egy újabb könyv. Több száz, meg nem vásárolt szendvics fejében végül meglett egy polcnyi könyvem. Jártam egy aprócska lakónegyedi könyvtárba is, amelynek én voltam az egyetlen ügyfele, és amelynek állományát kiolvastam nem egészen egy év alatt. A középiskolában a legmélyebb magány időszakát éltem át, a beteljesületlenség és a tudathasadás határán. Nem volt barátom, szeretőről nem is beszélve. Nem csináltam egyebet, mint olvastam. Faltam a könyveket, akár naponta nyolc órán át is, ványadt testemre, mint valami kenyérszeletre, rákentem egy-egy rétegnyi könyvet, és nap mint nap felzabáltam magam. Az iskolában minden szünetben teleírtam a táblát azoknak a költőknek a verseivel, akiket olvastam. Az osztálytársaim elszörnyülködve figyelték ténykedésemet. Lassan megváltam a valóságtól, mint kígyó vedlő testétől a régi bőr. Amikor felnéztem a könyvből, miután hosszú órákon át olvastam a verejtéktől lucskos lepedőjű ágyon heverve, láttam, hogy a falra vetülnek ki a szöveg sorai, mintha negatív képként. Körülöttem az egész világ könyvsorokkal volt megírva, sárga, ragyogó szavakkal és betűkkel. Akkortájt már sokkal inkább az olvasmányaimban éltem, mint a valóságban.

A középiskolai évek magányának sűrű anyagából írtam meg aztán az összes könyvem, mint egy pók, amelynek a hálójában egyetlen áldozat vergődött mindvégig, ő maga egy másik életkorából: az irodalmat rögeszméjévé tevő, vékony, belilult szemű kölyök, aki minden könyvem főszereplője és eleven lelke. Borgeshez hasonlóan, aki egyik elbeszélésében kamaszkori énjével találkozik, én is úgy éreztem folyton, hogy minden írásom párbeszéd akkori és jelenlegi önmagam között, akik egyik és másik oldalán állnak az irdatlan kéziratnak, annak a szövegagynak, amely negyvenévnyi irodalmat létrehozó közös törekvésünk gyümölcse. Hogyan is láthatta volna előre ő, akkori teljes magányából, hogy egy napon beszélni fogok furcsa, aszketikus alakjáról egy rangos nemzetközi díj átvételi ceremóniáján?

Elkezdtem egyszerre írni álomban és valóságban is. Nincs ebben semmi megtévesztés. Már egyetemista koromban gyakran álmodtam azt, hogy általam írt könyveket tartok a kezemben, nagy méretű, kemény borítójú füzetekben sorakozó kéziratokat, egyetlen törlés és javítás nélkülieket, mint amilyen az összes írásom. Álmomban mindegyiket betéve tudtam: novellákat, regényeket, versköteteket, az összes elbeszélői száluk részleteivel és szereplőikkel. Mindegyik nagyszerűnek tűnt számomra, boldog voltam, hogy megírhattam őket. Ébredéskor azonban csupán a létezésükre emlékeztem, a tartalmukra nem. Az évek során nagyjából tíz ilyen könyv gyűlt fel, amelyek a valóságban nem léteznek, egy álomkönyvtár, amely alvás közben pontosan annyira tapintható, mint konkrétan megjelent könyveim sora. Mindegyiket külön-külön ismerem, és a bőrömet is odaadnám azért, hogy – a Léthe folyón átcsempészve – világra hozhassam őket. Mikor és hogyan írtam meg ezeket? Nem tudom, amint azt sem, hogy mikor alkottam meg valós testvéreiket. Néha úgy tűnik, hogy maga az irodalom is egy gigantikus álom, és, Valéry szavaival, minden idők összes műve egyetlen óriási, fraktálszerű poémává áll össze, amely egyazon, álmodó költő agyából pattant ki.

A valóságos könyveim mintha önmaguktól íródtak volna meg. Amikor újraolvasom őket – igen ritkán, ki tudja, milyen szakmai okból –, nem ismerek rájuk, illetve nem érzem, hogy az enyéim lennének. Teljesen szervesek, olyan értelemben, hogy hagytam, önmaguktól nőjenek, semmiféle kezdeti terv és dokumentálódás nélkül, és megírásuk közben nem gondolva rájuk egy pillanatig sem. Nem téptem ki egyetlen lapot sem belőlük, nem töröltem a szövegükből, és nem adtam hozzájuk egyetlen mondatot sem a megalkotásuk folyamatos áramlásában. Mindig úgy voltam eközben, mint egy terhes nő, aki éli mindennapi életét, munkába és bevásárolni megy, örül a lakásban lévő virágainak, elbúsulja magát az idő múlásán, tévét néz, és mindvégig tudja ezalatt, hogy méhében, bármely kéz vagy elme által érinthetetlenül, egy gyermek van kialakulóban. Munka, áttekintés, újratervezés nélkül. Mint egy origamigombolyag, amely vízbe kerülve kinyílik, lótusszá vagy hattyúvá változva. Soha, ezeroldalas könyv írása közben sem tudtam, mi fog kerülni a következő lapra. De azt igen, hogy az agyam tudja. A versenyt soha nem a zsoké nyeri meg, hanem a ló. Az egésznek az a titka, hogy a zsoké minél könnyebb legyen, a lehető legszabadabban engedje futni a lovát, minél kevesebbet érintse meg, sőt, ha képes erre, lebegjen fölötte. Az író ember levitál az agya fölött, hagyja, hogy száguldjon zavartalanul, nem ösztökéli sarkantyúval és ostorral, ahogyan általában az írók teszik. Ebben az értelemben az írás hit dolga, a saját agyunkba vetett bizalomé, mert az többet tud, mint mi: „Neked mióta foglalkozásod az írás? Azt hittem, a vallásod...” Íme, miért annyira nevetséges az írók gőgje, páváskodásuk a könyveikkel, amelyek létrejötte oly kis mértékben köszönhető nekik. Egyikünk sem érdemli meg az ily módon kapott ajándékot, azt az égi áradást ránk, amelyet minden egyes könyv jelent. Ezért csupán végtelenül hálásaknak kell lennünk. Nem mi teremtünk szépséget, mi csak egy-egy kapu vagyunk, amelyen át a szépség belép a világba. Csupán az írószer vagyunk, ember formájú toll annak az ujjai között, aki igazán ír.

Manapság, amikor negyvenévnyi irodalomírás után gyakran írónak tekintenek, néha nekem is felteszik a berögzült sablonkérdést: Miért írsz? Továbbá: Miért írsz még egy olyan világban, amely egyértelműen nem értékeli már az irodalmat? Dugd ki az orrod egy pillanatra a füzeteidből, amelyekbe állandóan firkálgatsz, és nézz körül: kit érdekel még, amit írsz? Ma szétkürtölhetnéd a világba az Isteni színjátékot, Rilke Elégiáit vagy Virginia Woolftól A hullámokat, semmiféle visszhangjuk nem lenne. Belevesznének azoknak a könyveknek az alaktalan halmába, amivé napjainkra az irodalom vált. A világ megváltozott, a szépség a mélybe vonult, széljegyzetté lett. Az emberi lények antiküthérai szerkezete, amely valaha simán működött, olajozottan, minden fogaskereke a helyén volt, és egyesítette a földi sorsokat a mennyeiekkel (kultúraközpontú civilizáció, művészetközpontú kultúra, irodalomközpontú művészet, versközpontú irodalom, líraiság-központú vers – életünk olvasztottarany-tartálya), mára végletesen megsérült, és kizökkent. Manapság csak szemléljük fénytelen, megvénült, csalódott szemekkel szomorú körképét a kultúramentes civilizációnak, a művészet nélküli kultúráknak, az irodalom nélküli művészeteknek, a versmentes irodalmaknak és a líraiság nélküli versnek. Vastag rozsdalemezek merevítették meg a szellemünket, a szívünket és a lelkünket, úgyhogy, valóban: mire jó még írni? Kinek? A világ tömeggyilkosságok és zsarnoki ideológiák színhelye lett, a humanizmus feladásának tere, miközben elborított bennünket az álhírek és a kommersz művészet szennyáradata. Minden újabb nemzedékkel csökken a tanultság színvonala, folyamatosan esik az olvasók száma, a könyvpiac egyre inkább beszűkül. Az írók már nem sztárok, nem is láthatóak, nem álmodhatnak sikerről, ismertségről és pénzről.

Mindemellett mára valamiféle ezredfordulós kétségbeesés burkol hatalmas melankóliafelhőbe mindent: úgy tűnik, közel a vég, a fajunké, a világunké, az illúzióinké. Nem kívülről érkező katasztrófa nyomán, hanem amiatt, hogy már nem bírja a nyomást a lelkünk, amely tudja, hogy az ismert világegyetemben kéttrillió galaxis létezik, ezek mindegyike pedig sok milliárd csillagot foglal magába. És azt is, hogy a világegyetemünk maga is, a húrelmélet szerint, csupán egyetlen a tíz az ötszázadik hatványon univerzum közül, hogy nem kapaszkodhatunk többé a valóságnak legalább a gondolatába sem, mert lehetséges, hogy egy hologramban élünk. Miféle megváltás, melyik érték, milyen emberiség lenne képes ellenállni még a semmi, az üresség ilyen mértékű rohamozásának? A másodperc milliomodrésze alatt fogok eltűnni, mintha soha nem is léteztem volna, az összes könyvemmel, tehetségemmel, ostobaságommal, szélhámosságommal együtt. Miért írok hát egy ilyen nevetséges apokalipszis közepette, ebben a túlzsúfolt légüres térben?

A valaha adott legjobb válasz erre a magasztos kérdéssorra Samuel Beckettől érkezett: „Pourquoi j’écris? Bon qu’à ça!” („Csak úgy!”). Legutóbb, amikor engem is arról faggattak, miért folytatom az írást, az első, legegyszerűbb dologgal válaszoltam, ami eszembe ötlött abban a pillanatban: „Kérdezzenek meg egy macskát, miért kölykezik, miért hoz a világra újabb és újabb utódokat, miközben az már tele van kismacskákkal, és semmiféle szüksége nincs rájuk. Arra a világra, amelyben sok millió macskakölyök elpusztul léte első napjaiban. A macskát viszont mindez nem érdekli. Ő továbbra is kölykezik, egész egyszerűen azért, mert macska, és nem tud nem kölykezni, ahogyan nincs olyan, hogy ne legyen mancsa, bajsza vagy farka.” Én egy olyan ember vagyok, aki ír, az írás része a meghatározásomnak. Írnék tovább akkor is, ha többé már senki nem tudna olvasni, sőt, úgy is, ha a világon az utolsó ember lennék. Az írás létfontosságú szervem, testem egyik életfunkciója. Azt kérdezni tőlem, hogy miért írok, ha már senki nem olvas, olyan, mintha arra kéne válaszolnom, hogy miért lélegzem még, ha már senki nem teszi ezt.

Tisztelt barátaim, hosszú út van mögöttem az ácsceruzától, amelyet egyéves koromban magamhoz ragadtam egy tálcáról Bukarest egyik sanyarú külvárosi negyedében, hogy aztán soha ne engedjem ki a kezemből, egészen idáig, eddig a teremig, ahol önök előtt állok. Képtelen vagyok megfogalmazni rendesen, mennyire megtisztelő számomra átvenni a Formentor-díjat. Azok névsorában, akik korábban elnyerték ezt az elismerést a létrehozásától mindmáig, sok olyan szerzőt találok, akiknek az írás soha nem mesterség volt, hanem vallás. Akik a világhoz úgy adtak hozzá szépséget, hogy nem megvalósították, hanem megszülték azt. Álmomban sem mérhetem magam hozzájuk, épp ezért teljes szívemből köszönöm a zsűritagoknak, akik érdemesnek találtak arra, hogy szerepeljek ezen a rangos listán, és önöknek is, mindazoknak, akik szeretik az irodalmat, és továbbviszik hatalmas hagyományát. Mindannyiunk fölött ebben a pillanatban is és mindörökké ott lebeg a líra gipszangyala.

Beszéd a Formentor nemzetközi irodalmi díj átvételi ünnepségén. Mallorca, 2018.

(Megjelent a szerző Creionul de tâmplărie című esszékötetében. Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2020. 123–135.)

Fotó: Wikipédia (Cosmin Bumbutz)

MIRCEA CĂRTĂRESCU (1956, Bukarest) a legismertebb román kortárs író, költő, az ún. nyolcvanas nemzedék legjelentősebb alakja, a román posztmodern meghatározó szakírója. Mérvadó művei közel tizenöt nyelven, így magyarul is olvashatók, számos romániai és külföldi rangos díj, kitüntetés birtokosa. Az irodalmi Nobel-díj lehetséges várományosának is tartják.