Ernőke tegnap elhozta nekünk a váltott eurót. Valamivel több, mint egymillió. Nem euróban persze, hanem forintban. Az utolsó fillérünket is összekapartuk, hogy meglegyen az összeg és megvehessük végre álmaink hot-dogos kocsiját. Erről eszembe jut az Első millióm története című tévéműsor. Mégsem volt hiábavaló annyit tespedni a tévé előtt.

Zsiga megígérte, hogy elvisz majd Balira, vagy bárhová ahová csak akarom, és közel a nap, amikor nem kell többé, hogy dolgozni menjünk, egyikünknek sem.

De reggel van. Munkába készülök. Borongós és hűvös az idő, esőre áll, előkészítem az esernyőmet. A komód tetején széthajtogatom a sálat, amit Zsigától kaptam, aranybarna és kék mintás, olyan szép.. Éppen húzom a cipőmet, amikor valaki a kapun teljes erőből dörömböl. A nappaliba futok és kinézek a függöny mögül. Egy alacsony köpcös alak áll odakint, forog jobbra-balra majd benyúl a kapun és eltolja a reteszt.

Szent ég! Be akar jönni! Mégis mit képzel magáról? A tévéasztalra pillantok, Zsiga kint hagyta a köteg pénzt, amit Ernőke előző este elhozott. Hogy lehet ilyen felelőtlen? Ez nem vall rá. Felmarkolom, és a vitrines szekrénybe rejtem. Éppen csak befér, a pénz széle kilóg, amikor rázárom az ajtót, de nincs időm bajlódni vele, a köpcös alak már a bejárati ajtóban áll.

– Jó napot! – köszön be, én viszonzom.

– Hogy merészelt ide bejönni csak úgy? – vonom kérdőre. – És ha lenne egy harapós kutya idebent az udvarban? Van csengők a kapun kívül, tudja? Máskor szíveskedjen azt használni, készséggel megyek és ajtót nyitok!

A férfi bámul rám. Kantáros nadrágja mellzsebéből előhúz egy papírt és kezembe nyomja. A papíron az áll, hogy bontási engedélye van a házra, amit apósom hozzájárulásával rendeltek el.

– Ő tud mindenről, ő fizette ki az nekünk összeget. - mondja

Mire végig érek az olvasással, már jönnek befelé az udvarba a munkások. Alacsonyak, magasak, soványak, mind munkásruhában, egy-egy pajszerral, csákánnyal kezükben, fejükön munkavédelmi sisak.

Elszántnak tűnnek. Biztosak a dolgukban, és úgy látom, tudják, mivel kell kezdjenek.

– Hát ezt én nem értem! Biztos, jó helyen járnak? Ezt a házat nem bonthatják el! Zsigával ketten építettük.

– Pedig látja hölgyem itt áll a papíron. Ez nem tévedés! – mondja a férfi, engem pedig

elkap a pánik, mikor az egyik munkás lendíti a csákányt, a többiek téblábolnak, felmérik ki mihez kezdjen neki.

– Kérem! Kérem ne! Hadd telefonáljak egyet mielőtt belefognak! Kérem, addig ne csináljanak semmit, pár perc az egész!

Pánikszerűen kérelem, közben átfut az agyamon, fel kell hívnom a főnökömet és közölnöm vele, nem érek be időbe dolgozni, mert akadt egy kis gubanc a házzal, de inkább Zsigát hívom. Persze, hogy ilyenkor nem veszi fel. Hívom az apját, ő azt mondja higgadtan, igen ő küldte az embereket, ő is fizette ki őket, ne pánikoljak, csak hagyjam, hogy tegyék a dolgukat.

Értetlenül hallgatok a vonal végén, aztán kinyomom. Ez így nem jó. Valami nem stimmel. Ezt a házat nem bonthatják el. Ez a miénk, senki másé. Miért is akarná bárki elbontani? Még csak két éve költöztünk ide, nem vehetik el tőlünk. Vagy mégis? Történt valami, amiről nem tudok?

A köpcös férfi, feltételezem ezek után a brigád vezetője, azt mondja:

– Most már nem várhatunk tovább asszonyom! El kell kezdenünk a bontást!

Én hisztérikusan könyörgök, csak még egy percet adjanak. Még egyszer hadd próbáljam meg felhívni Zsigát, biztosan hagyhatom-e, hogy ezt tegyék, és legalább néhány holmikat hadd vigyem ki a házból, ami még kellhet.

A férfi azt mondja, semmit sem vihetek magammal. Ami a házban van, az minden az övéké a szerződés értelmében. A szekrénybe rejtett pénzre gondolok. Csak meg ne tudja, hogy az ott van, bontás ide vagy oda, azt nem vehetik el, az a mi titkos zsozsónk Zsigával.

A nappaliba nézek, már öt vagy hat munkás szedegeti a festményeket a falról, kihúzták a bútorokat a helyükről, és szétboncolták a plazmatévét. Lógnak a vezetékek belőle, az alaplap csüng hátul. Egy krumpliorrú, ősz szakállú férfi apró csavarhúzóval babrál rajta, de tekintetében látom, jobb, ha nem szólok közbe, ő sem szívesen teszi ezt, de meg kell tennie és inkább ne is nézzek oda.  A számítógépünket is szétboncolták. Mint valami vágóhídon, lógnak a tyúkbelek mindenhol. Szombaton rakta össze Zsiga, alig használtuk még, azon van mindenünk a múltunk, a jövőnk, a terveink.

Óvatosan a vitrines szekrény felé araszolok. A pénz csücske kilóg, tehát még érintetlen, nem találták meg. Észrevétlenül próbálom kinyitni az ajtaját, de a sarokból az egyik munkás kiszúrja. Engem kiver a víz, most lebuktam. Bólint egyet, rám vigyorog, fogsora rusnya, barna és foghíjas. Látta, hogy ott van minden vagyonunk, és majd biztos pénzt kér hallgatásáért cserébe.  Mindegy! Felmarkolom az egész köteget, szétcsúszik kezemben, de gyorsan a farmerom zsebébe gyűröm. Újra hívom Zsigát, végre felveszi a telefont, és zaklatottan mesélem neki:

– Egy idegen köpcös alak beállított az embereivel, meg egy darab papírra apádra hivatkozva és bontani akarnak. Már nem sokáig tudom feltartóztatni őket, sürgősen neki kell, hogy kezdjenek.

– Apám mennyit fizetett nekik?

– Pont annyit, amennyit Ernőke meghozott – felelem.

Zsiga nyugtázta.

– Mindent elkoboztak. Semmit nem vihetek ki a házból, még az új számítógépünket sem.

– A lé megvan? – kérdezi Zsiga.

– Az meg! Nem is értem, hogy hagyhattad a tévé asztalon, még jó, hogy észrevettem különben biztos, elkobozzák azt is. Most mit csináljak?

– Semmit nem tudsz tenni. Majd beszélek apámmal – mondja kissé nyugtalanul és bontja a vonalat.

Mikor megfordulok, rájövök, végig mögöttem állt a köpcös alak és kihallgatta a telefonbeszélgetést. További ellentmondást nem tűrő tekintete azt sugallja nekem, most már távoznom kell, hogy nyugodtan tudjanak dolgozni.

– A ridikülömet kihozhatom? És kérem, még a laptopomat is! Öreg már, nem jó semmire csak fényképek vannak rajta.

A férfi a komódra pillant a táskámért, laptopomért nyúl és kezembe nyomja.

A pergola alá ülök a kanapéra. Ölembe veszem a jó öreg laptopot, magamhoz ölelem, mint akinek abban van az utolsó reménye. Mellettem a ridikülöm szétborul, zsebemben a pénz dagad. Vajon hova lettek a macskáink? Mindig itt gubbasztanak a kanapén. Most bezzeg egyik sincs itt, hogy megnyugtasson.

Kékruhás emberek belevetik magukat a munkába. Egy férfi könnyedén leemeli a bejárati ajtót, hogy szabad legyen a járás. Leszedik a függönyeimet, az ablakokat, kihordják a bútorokat az udvarra. Repül a vakolat, bomlik a tégla, kalapáccsal, csákánnyal, feszítővassal esnek neki. Istenem, az a rengeteg szép holmink, ami van, most mind odalesz. Csak ülök meredten, nézem miként sürögnek-forognak, és úgy érzem, tehetetlen vagyok. Ez nem lehet igaz! Ez nem velem történik! Ez képtelenség! Mi lesz így az álmainkkal? A hot-dogos kocsival, meg azzal, hogy majd meggazdagszunk? Mi lesz így, ha mindenünk odaveszik? Mi lesz a jövőnkkel, ha minden szertefoszlik? Új házat kell vennünk megint. Zsiga élete egész hátralévő részében ezen fog keseregni.

Könnyes szememben úszik el szebb jövőnk, a csákányos emberek pedig csak dolgoznak a ház bontásán serényen. Fülsiketítő a vésőgép, a fúró, a flex hangja. Most mihez kezdjek? Hová menjek? Már dolgozni menni sincs kedvem. Még azt sem tudom, mit mondok majd, miért késtem el. Zizeg a telefonom, a zsebembe nyúlok, de nem találom.

Felemelem a fejemet az ágyból, a függönyön át beszűrődik a fény. Az éjjeli szekrényen körbe táncol a telefonom a reggeli riasztással, kinyomom. Felülök az ágyban és a lábamat a mamuszba bújtatom. Kell pár másodperc míg felfogom, hogy csak álmodtam. Micsoda képtelen álom… és milyen igazi volt…

Áll a ház. Mindenütt csend honol. Felkászálódok az ágyról, a köntösömbe bújok és kinézek az ablakon. Már pirkad. Egy lélek sincs odakint. Lassan megmozdulok baktatok lefelé a lépcsőn és rájövök, az első riasztásra még emlékszem, vagyis mindössze húsz perc alatt ért utol a kantáros gatyás köpcös férfi a bontási engedéllyel, az embereivel és a csákányokkal, hogy elbontsák a házunkat.

Felgumizom a hajamat, megpróbálom megfejteni honnan jött ez a badarság. Ha ezt Zsigának elmesélem, el sem fogja hinni miket álmodok, és majd kiröhög. Fél órám van összeszedni magam, aztán indulnom kell a buszhoz, különben tényleg elkések a munkából. A konyhába csoszogok, készítek egy kávét. Kavargatom a cukrot a bögrében és eszembe jut, hogy le kellene ellenőrizzem a tévéasztalt a nappaliban.

Üres.

Nincs pénz.

Kinyitom a vitrines szekrényt, könyékig kutatok benne, és megkönnyebbülök, mikor megtalálom legbelül. Megmarkolom, átszámolom az eurót, megvan mind egy szálig. Az első egymilliónk. Már nem is érdekel Bali! Megnyugtató a gondolat, hogy áll a ház, és minden a helyén van. Talán holnap már mehetünk is a büfékocsiért. Egy igazi food-cart-ért. Pompás lesz! Amerikai zászló színeivel felvértezett napernyővel és hatalmas, fényes New York-Style hot-dog sausage-okról és hot-dog buns-okról készült fotókkal a kocsi oldalán. Szinte már látom magam előtt Zsigát, hogy a fejős adagolóból boldogan a kiflire nyomja a ketchupot. De ő egyszerűen csak csöcsnek hívja. Drága bolondos Zsigám… mindig is erre vágyott.