Béci, a zöldpólós haspók nehezen préselte át duzzadt testét a drótkerítésbe vágott lyukon. Mögötte hasaló társát szidta suttogva. Gyuszi mérgesen visszamorgott.

– Mekkora lyukat kellett volna vágnom, te idióta? Ha a dagadt testedre szabom, az egész utca lecsekkol bennünket, mire végzek vele! Mi a bánatnak kell annyit zabálni? És egyáltalán honnan jött ez az agyament ötlet, hogy világos nappal muszáj megcsapni a szajrét? Minden tisztességes kollega éjszaka dolgozik!

Béci suttogva ráreccsent, és mászás közben megbökte izzadtságtól csorgó homlokát.

– Mert itt van ám a gógyi, haver! Ilyenkor minden „normális” utcalakó az ágyikójában fetreng félmeztelen, hogy a hőséget átvészelje. A tulajok két napja dobbantottak a tengerpart felé. Kutya nincs, mert ezek a kényes úrinépek rühellenék, ha összerondítaná a flancos pázsitjukat. Kamera meg csak elől van, mert a hátunk mögötti a dzsungelre sajnálták a zsozsót, amiből viszont a hírek szerint már a bőrkéjüket is alábélelték. Tanulj tőlem kisfiam! Mindig az a legsóherabb, aki fürödhetne is a pénzébe. Érted már, te fafej? Ne dumáltass annyit, inkább sorolj be mögém villámgyorsan és zongorázzuk le a kérdést mielőbb!

Béci árgus szemekkel körbe lesett, majd egy borjút befalt anakonda kígyózó mozgásával, a sövény aljához tapadva végig kúszott a hátsó bejáratig.

Megint körbe pislantott, aztán félig felegyenesedve profi módon pár másodperc alatt kinyitotta az egyszerű zárat. Gyuszi már a sarkában kúszott lihegve. Villámgyorsan eltűntek az ajtó mögött.

Odabent bőszen dörgölték izzadt homlokukat, és mint akik hazaérkeztek, fáradtan ledobták magukat a nappali kényelmes kanapéjára. Gyuszi soha nem tudta sokáig befogni a lepcses száját.

– Biztos, hogy nincs bekamerázva a kóceráj, Béci fiam?

Béci a fejét fogta, miközben kényelmes testhelyzetet felvéve félig már lefolyott a kanapéról.

– Te, miért vagy mindig ilyen gyöngeagyú kisfiam? Lala a kertész gyerek, amelyik idejár a bokrokat tépkedni megmondta, hogy milyenek ezek a tulajok. A nő rühelli, ha egész nap premier plánban fotózzák. Nem engedte meg apjuknak, hogy beltéri cuccost is felszereltessen. Hagyjuk a szájtépést kisfiam! Melóra fel!

Nyögve feltápászkodott. Hamarosan a szemközti szekrényben kotorászott. Gyuszi az ablak alatti komódot vette kezelésbe. Aztán egyre dühösebben, egyre gyorsabb tempóban átvizsgálták a hatalmas ház minden apró zugát. A faliképeket is kiforgatták. Tűhegynyi nyoma sem mutatkozott egy rejtőzködő széfnek.

Egy óra múlva csalódottan hördültek fel egyszerre. Gyuszi mérgesen morgott Béci felé.

– Ebbe a puccos kéglibe egy fia érték nincsen kisfiam! Még egy malacpersely sem, nem hogy szép dagadtra hízott mackó, ami magában rejthetné a háziak által szarkamódra összehabzsolt pénzt.

– Már megint hülye vagy, haver! Ezek úgy tele vannak aranyapám, hogy majd belefulladnak a lébe. Viszont van eszük, jól eldugták előlünk, hogy a franc enné meg!

 

 

1.

Hirtelen elhallgatott. Mindketten az első bejárat felé füleltek, miközben a gatyájukba szállt a bátorságuk majdnem. Gyuszi rémülten károgott.

– Ki a jó büdös isten az? Arról volt szó, hogy senki az égvilágon nem tolja haza a képét mostanában. –

Béci suttogva rászólt. – Hallgass már te marha! Pucoljunk! –

Lassan az ajtó felé lopakodtak, de elkéstek. A következő pillanatban kicsapódott a nappaliba nyíló ajtó.

Gyuszi és Béci úgy maradt! Hétrét görnyedve, laposakat pislogva bámultak a jövevény arcába. Aki nem volt más, mint egy csinos pofikájú, tizenhat éves forma kamaszlány. Döbbent ijedtséggel bámult rájuk. Halk, rémült sikoly hagyta el az ajkát. Aztán hirtelen megfordult és felhúzta a nyúlcipőket.

Gyuszi utána vetődött. A száját fogta be legelőbb, mert már megint sikoltani akart.

Hamarosan hárman ültek a vendégmarasztaló kanapén, a két amatőr rabló közrefogta a rémülten pislogó lányt.

Béci ijesztő hangon ráreccsent.

– Mit keresel te itt kiscsibém? A sulipadot kéne koptatnod, ha jól tudom! –

Kriszta a háziak egyszem kislánykája remegő hangon hebegett. – Ma…ma…suliszünet van.

Gyuszi sem akart kimaradni a kedélyes beszélgetésből.

– Szóval kihagytak a tengerparti buliból az öregek és lepasszoltak a nagyinak, mi? –

Kriszta, dermedten ült ott, oda sem figyelve. Az első ijedtség tovatűnt hamar. A szőke fürtök alatt egy zseniális terv bontakozott ki éppen. Kicsi kora óta színésznő szeretett volna lenni. Középiskola után a színművészetire készült.

Hát akkor jöjjön az az egetverő vizsgaelőadás!

Elpityeredett, két kezét az arca elé téve, halk zokogásba kezdett. Béci és Gyuszi döbbenten bámult egymásra.

– Mi van picinyem! Nem számítottál ilyen úri társaságra, ugye? Villámgyorsan köpd ki hova dugták az őseid a szajrét, mert esküszöm hamarosan valóban lesz okod a bőgésre! – Vigyorgott rá Gyuszi. Aztán aggódva pillantott felé Bécivel együtt, mert a kislány elkeseredett zokogásban tört ki.

Béci idegesen kérdezte. – Most mi bajod van gyerek? Egy ujjal se nyúltunk hozzád, miért kell csapatszámra itatnod az egereket?

– Mert...mert... én...! Én nagyon el vagyok keseredve!

Gyuszi fakó szemeiben szánalom villant fel. Annyira kétségbeesett ez a szegény gyerek! Béci is hasonlóan érezhetett, mert még egy könnyet is elmorzsolt dagi képe felett.

– Mi a baj kislány? Tőlünk félsz ennyire?

– Nem… én… csak, én ezt már nem bírom! Olyan nehéz az élet! Mindig csak a bajok jönnek!

A két vajszívű rabló már majdnem vele együtt pityergett.

– De hát, mi az a nagy baj kislány?

– Minket sorozatosan sújt a sors keze! Elmondjak egy nagy titkot? – Kérdezte sírós suttogással.

Rájuk nézett olyan keserves pillantással, hogy azok már szólni sem tudtak, csak hevesen bólogattak.

– Apáék nem nyaralni mentek! Fillérekért dolgoznak egy tanyán, hogy meglegyen a betevő falat mindnyájunknak. Mégis tegnap este a mamival csirke far-hát pörköltet ettünk. De elfo…gyo…hott! – Újra felzokogott hüppögve.

 

 

2.

A két gengszterpalánta tátott szájjal, egekig csapó szánalommal bámult rá.

A szívük olvadozni kezdett, mert felismerni vélték a kőkemény valóságot! Ez a szegény kislány talán azért ilyen kis vékonyka, mert nem jut neki elég étel!

Azért persze, a kisördög nem alszik. Ez a ház, a berendezés nem kis értéket képvisel. Gyuszi meg is fogalmazta a gyanúját hirtelen.

– Miről beszélsz, kislány? Ez nem egy koszos putri! Nem estünk a fejünkre, hogy bevegyük a mesét!

Kriszta megint sírva fakadt, zokogva, hüppögve beszélt tovább.

– Már semmi nem a miénk! A bútorokat egy hét múlva szállítja el a végrehajtó, és árverezik a házat nemsokára...! Én csak… azért jöttem…most…haza, hogy még egyszer utoljára láthassam a szülőházamat, ahol a világra jö..hö..ttem!... – A lány kétségbeesett zokogása egészen meglágyította a két rablópalánta kődarabnak hitt szívét. Kriszta rájuk pillantott egymás után, sziklát olvasztó, bánatos pillantással.

– Anyáék azt hitték nem hallom! Egyik este a konyhában beszélgettek. Én… Engem...el fognak venni tőlük, ha nem találnak addig egy vacak kis albérletet, amiben meghúzhatjuk magunkat. Elszakítanak imádott szüleimtől! Én ebbe belehalok! Nem bírok nélkülük élni!

Arcát remegő kezébe temetve, keserves sírás szakadt ki belőle.

Gyuszi és Béci a szemét törölgette, komoran néztek egymásra.

Béci megsimogatta az aranyszőke fürtöket, Gyuszi a vállát fogta együtt érzőn.

Ó, mennyire kegyetlen tud lenni a sors! Hogy elbánik az ilyen ártatlan gyermekkel is! Összeborulva együtt sírtak a sors igazságtalanságán. Gyuszi összeszedte magát nagy nehezen és így szólt.

– Semmi baj, kislány! Valamit kitalálunk a haverral. Ne szomorkodj!

Egymásra néztek és felpattantak a kanapáról. A zsebeikben kotorásztak egy ideig. Gyuszi két húsz ezrest halászott ki, Béci meg hármat. A gyűrött papírpénzeket Kriszta kezébe nyomták. Az nem akarta elfogadni.

– Nem…Nem…Soha nem fogadnék el könyöradományt! Tegyék csak el!

Gyuszi ideges lett. Nem venné a lelkére, ha ez a szegény kislány meg a nagyija éhen halna! Igaz ez az összeg csak pillanatnyilag oldja meg a problémát, de majd csak jobbra fordul minden. Szinte könyörögve kérték párás szemekkel, fogadja el mégis. A lány nagy nehezen kötélnek állt. Még mindig keservesen sírva köszönte meg a jóságukat.

Gyuszi és Béci összeszedte magát, majd Kriszta ígéretével felszerelkezve – miszerint soha senkinek nem mondja el, hogy itt jártak a házban – kiosontak a hátsó ajtón. Mellüket büszkén feszítette egy számukra ismeretlen érzés. A jótettet követő boldog elégedettség!

 

Kriszta döbbenten ült tovább a kanapén, hitetlenkedve bámult a kezében tartott pénzre. Nagy erővel tört fel belőle a kacagás. A könnyei is folytak szertelen jókedvében.

Ebben a pillanatban megcsörrent a zsebében lapuló félmilliót érő készülék.

Az anyja hangját hallotta. – Szia, kicsim!

Kriszta mosolyogva válaszolt. – Szia, Anya! Mizujs Maldívéknál?

Anya hangja boldogan csengett. – A partról hívlak! Isteni a hangulat!

Kriszta gúnyosan vigyorgott. – Ugyan Anya! Nem hiszem el, hogy nem unjátok még! Ugyanaz a tengerpart, a pálmafák, meg az idióta zajongó turisták! –

Anya boldogan felkacagott. – Jaj, kislányom, hogy mondhatsz ilyet! Nekünk tetszik és kész! Apád éppen merülő bálnát játszik itt szemben! Na, de ez nem fontos. Otthon minden rendben?

Kriszta önelégült képpel nevetve válaszolt.

 

3.

– Persze Anya! Semmi különös! Azt leszámítva, ami szóra sem érdemes. Csak úgy mellékesen tíz perccel ezelőtt ártalmatlanítottam két csúnyaképű amatőr betörőpalántát, és még kerestem is rajta százezret!

Anyából megállíthatatlanul tört ki a nevetés, ami sok ezer kilométeren keresztül Kriszta fülében robbant.

– Már megint bohóckodsz, szívem! A színészi tehetségedet tartogasd a főiskolára, mert én nem dőlök be, tudod?