Jelige: Nardea – Mi lesz, ha meghalok?

Kevergetem a kávém reggel az iroda konyhájában, és csendesen, még tompa aggyal csak hallgatom ahogy duruzsolnak körülöttem a kollegák. A gyengébb nem képviselői vannak csak jelen, a férfiak ilyen korai órában rendszerint külső helyszínen tárgyalnak halaszhatatlanul fontos ügyben, kiváltképp ha előző nap görbe estét csaptak, és most éppen ez a helyzet. Magunk vagyunk nők egymás közt, ezért aztán az autók és a foci kimarad, szó esik az éppen a televízióban futó szappanopera érdekfeszítő történéseiről, hogy ki hogyan próbál elkeseredetten újra leadni pár kilót, milyen új reményteli jelöltet talált a különféle társkereső oldalakon, vagy éppen milyen gondja-baja van a már tesztüzemmódban működő aktuálissal. Hamarosan felmerül az is, hogy a cég lehetőséget biztosít nekünk edzeni egy közeli konditeremben, ami örvendetes, hiszen jelentősen javíthatja az említett feles kilók leadásának esélyeit.

Én is jártam ott már néhányszor. Beálltam a hófehér fogsort villantó, kidolgozott testű, barnabőrű, kick-box-os fiú órájára a feszülős ruhában ugrabugráló lányok közé. Az ember talán valóban kevésbé hagyja el magát, és tovább tart a lelkesedése a sok kimerítő testmozgás közepette, ha egy szemrevaló hímpéldány előtt kell nyomnia a szakszerű balegyeneseket. Ugyanakkor elég vicces, ahogy a sok csinos testedző szolid sminkben, a haspólóhoz színben szigorúan passzoló nadrágban és sportcipőben elszánt, de azért mégis nőies báját és méltóságát megőrizni igyekvő ábrázattal, műkörmös kis ökleivel, izzadtan boxolja a levegőt. Tisztán kivehető az összefüggés az edző tekintetének mozgása és az elszánt sportolók teljesítménye között. A „mindjárt megpusztulok” arckifejezés, egy döglött hal utolsó farokcsapásait imitáló ütéssorozattal fűszerezve, amikor a csinos hím éppen másfelé néz; és a „nekem ez meg se kottyan” mosoly laza de határozott karcsapásokkal tarkítva amikor az oktató látómezőjébe kerül az áldozat. Vicces megfigyelni ahogy az óra folyamán a két fázis periodikusan ismétlődve váltja egymást szüntelen. Ne kalandozzunk azonban ilyen messze, a társalgás nem is az edzésről folyik, hanem arról, ami az óra után következik, történetesen hogy a szóban forgó kolleganő elment zuhanyozni. A fürdőben olyan alacsony a zuhany pereme, természetesen a jelenlegi legújabb modern de kevésbé célszerű trendeket követve, hogy kifolyik minden víz, ehhez még ráadásként a járólap is rendkívül csúszós, a kettő együtt pedig azt eredményezi hogy a zuhanyból kilépő gyanútlan fürdőző igen könnyen elvesztheti az egyensúlyát.

– Képzelhetitek, eleve alig álltam a lábamon olyan keményen edzettem, erre kiléptem és azon az átkozott kövön akkorát estem! Egy hajszálon múlt hogy a fejemet nem vertem be, akkor biztos ott halok szörnyet! Így csak lábam tört kishíján – mesélte az áldozat duzzadt végtagját, mint perdöntő bizonyítékot mutogatva. Azonban még nem volt elég a rémségekből, hiszen ezután következett a legborzalmasabb.

– Elestem, ott ültem egyedül az üres zuhanyzó közepén, és ahogy a lábamat fájlalva vizsgálgattam, akkor vettem csak észre, hogy nem szőrtelenítettem. Rögtön magam előtt láttam, hogy mi lenne ha most meghaltam volna. Mit szólt volna, aki rám talál vérbe fagyva? Micsoda igénytelen nő, szőrös lábakkal! Te jó ég, mit gondoltak volna rólam?

Munka után meglátogattam édesanyámat. Épp a szomszéd nénitől érkezett haza. Jolika néni idős és beteg is nagyon, gyakran látogatja, segít neki, ha valamire szüksége van. A gyerekei, unokái, vidéken, külföldön vannak, nem sokat törődnek vele, kivéve persze ha nekik van szükségük valamire.

– Képzeld, mi történt Jolika nénivel! – mesélte – Nagyon nehezen mozog már, bajos neki még a kádba is belépni. Tegnap este meg is csúszott, elesett, jó hogy nem ütötte be a fejét, alig tudott egyedül felkászálódni a földről. Erre mit mond nekem? Még szerencse hogy ki volt porszívózva, meg a port is letörölte, edényeket is elmosogatta, csak az a baj hogy az ablakot már nem tudta lepucolni, mert nem mert felállni a létrára. Mi lett volna, ha úgy elesik hogy ott szörnyet hal?  Mit szólt volna, aki rátalál vérbe fagyva? Micsoda szörnyű öregasszony koszos lakásban, pucolatlan ablakokkal. Te jó ég, mit gondoltak volna róla? Na ő sem bolondul már meg szegény, nincsen neki elég baja így is?

Hazafelé két egész úton a kocsiban két dolgon tűnődtem; egyrészt hogy előző nap este valami nagyon különleges csillagegyüttállás uralhatta a bolygónkat hogy mindenki elcsúszás által akarta jobblétre szenderülni; másrészt hogy miért is érdekel minket minduntalan az, mint gondolnak rólunk mások, nem csak életünkben, de még halálunkban is? Nem mindegy, ha már beadtuk a kulcsot, és alulról szagoljuk az ibolyát, hogy milyen szőrös a lábunk vagy milyen koszos az ablakunk? Vajon a korral jár, hogy a szőrös láb feletti aggodalmunk helyét a koszos lakás feletti veszi át, vagy valaki marad egész életében szőrös láb miatt, valaki koszos lakás miatt aggódó?  

Ha meghalok vajon lesz pár kedves ismerős a sírom felett, aki majd halkan rólam diskurál?

– Hallottátok? Tiszta kosz volt a lakása mikor rátaláltak.

– Az semmi. Én úgy tudom, hogy szőrös volt a lába is.

Legjobb lesz, ha hazaérve gyorsan szőrtelenítem a lában, aztán kitakarítok… És ha leesek a létráról miközben az ablakot pucolom, vagy még rosszabb, mi lesz ha már a fürdőben elcsúszom miközben a lábamat készülök szőrteleníteni, és szörnyet halok? Mit szól majd, aki rám talál vérbe fagyva? Azt hiszem nincs mit tennem, mint inkább azonnal leülök írni a koszos ablakom elé a szőrös lábammal, hogy halálom után csak azt mondhassák majd: - Nem tudom milyen ostobaságokat beszélnek össze-vissza róla, a szőrös lábáról meg a koszos ablakairól, de nem is érdekel, lényeg hogy nagy kár érte, remek történeteket írt.