Jelige: Pacsirta – Az elveszett méltóság

– Mennyi? – kérdezte az úr hanyagul.
– Jaaj, hát azéért nem olcsó... – az eladó szinte rikácsolt zavarában. Ebből merített talán bátorságot, hogy kimondja az árat? – Hát ez ötvennégy, de van rá tíz százalék kedvezmény!
A férfi arcán csak kicsit látszott meg, hogy megilletődött az optikus hangos hadarásán.
Viszont az eladó képe annál jobban nyúlt meg, mikor Lévai úr szemrebbenés nélkül bólintott.
– Kérem. De nem értettem pontosan az árat, azt mondta, ötvennégyezer?
Ez szokatlan szituáció. Ebben a kis faluban ilyen nagy összegek hallatán mindenki sietve megrázza a fejét, vagy vigyorogva kimegy az üzletből. De ez meg olyan elegánsan hanyag, olyan kecsesen nemtörődöm.
– Mondtam, a tíz százalék lejön róla! Így csak negyvennyolc és hatszáz. – sietett hozzátenni Gerő, az optikus, de majdnem lenyelte a mondat végét.
– Hogy mondhatsz ilyet, te barom, hogyan, Lévai Ferenc tiszteletreméltó és csodálatos művészúrnak! Mintha neki nem telne arra, hogy azt a rongyos ötezer–négyszáz forintot kifizesse?! – kiabált magával a fejében. Félve fürkészte a színész arcát, amin azonban az égvilágon semmi sértődés vagy felháborodás nem látszott.
– Köszönöm, már emlékszem. – mondta, még halványan mosolygott is hozzá, hogy megnyugtassa a – szemmel láthatóan síkideg – Gerőt.
– Ahogy gondolja. Köszönöm uram. – hadarta az, és már rohant is a raktárba a csodaszép, fekete szemüvegkeretért.
Lévai úr ráérősen nézelődött. Megakadt a pillantása egy poszteren, ami átlagos optikai poszter volt, valami napszemüveges nőt ábrázolt. De a tiszteletreméltó és csodálatos művészúrban elindított egy gondolatmenetet, aminek vége – akárcsak a többi a férfi gondolatmenetei közül azokban a napokban – a pénteki események lettek.
Miért, ó miért mondtak nemet neki?! Egy ilyen színésznek, aki lassan világhíres lesz! Minden egyes szót tökéletes hanglejtéssel mondott a meghallgatáson, úgy ahogy általában. Vagy talán mégsem?
– A tizenkettesen fogok várni. Ha kész vagy, gyere oda lassan, és óvatosan. Hallod, óvatosan! – próbálta meg újra a meghallgatáson előadott szerepet félhangosan, szavait most a poszteren mosolygó nőnek szegezve. – Hallod, óvatosan!
– Hallom, hallom, csak el ne mondd megint.
Lévai művészúr ijedten felugrott. Egy pillanatig azt hitte, maga a poszter válaszolt neki. Megfordult, egy alacsony, fekete kontyos, fiatal nővel találta szembe magát.
– Jó napot. – mondta méltóságteljesen Lévai.
– Jó napot. – pukedlizett mosolyogva a lány.
– Csak próbáltam egy szerepet.
Igen, művészúr. Nyűgözze le az átlagos nem-színészt, ez mindig jó megoldás, ha el akarja kerülni a kellemetlenséget.
– Egyértelműen. – bólintott a lány,  szemében csintalan gúny cikázott. – Na, és megkapta már a szerepet?
– Nem.
– És meg fogja kapni?
Lévai nyelt egyet. Mintha tudná.... Mintha ez a kis... fruska, ez a kis kölyök tudná, hogy visszautasították. Mintha direkt piszkálná a sebet.
– Nem. – nyögte ki.
– Oh. – bólintott megjátszott együttérzéssel a lány. Sosem látott még ilyen fajzatot, mint Lévai úr. Olyan hiú, mint egy páva, úgy is mozog, gesztikulál, mikor beszél. Főszereplő-komplexusa van. Itt, falun is csak azért van, hogy körbeugrálják a szappanopera-rajongó, nyugdíjas asszonyok.
Az optikus visszatért, úgy hozta a kezében a szemüvegkeretet, mintha királyi ékszer lenne.
A tiszteletreméltó művészúr elővette bőr pénztárcáját, belenézett.
És abban a pillanatban szinte köddé vált a sok kitüntetés a színészi tevékenységéért, a számtalan virágcsokor elhervadt, amit premiereken adtak a kezébe, elhalt a tapsvihar. Ugyanis Lévai arcára kiült az őszinte, mély rémület. Megtörte a szerepét.
– Valami baj van? – kérdezte udvariasan az ősz, görnyedt optikus.
– Nem, semmi probléma... – mondta a színész, már nem is próbálkozott megjátszani a nagykutyát.
A lány odaugrott hozzá, belenézett a tárcába, és magas hangon felnevetett, mint egy kisiskolás.
– Semmi probléma, Gerő bácsi. – mondta vigyorogva. – Csak Lévai otthonhagyta a pénzét.
Lévai úgy érezte magát, mint egy sörényét vesztett hímoroszlán, egy csupasz, toll nélküli páva. S ez nem kicsit látszott is rajta, félholtan állt, és bámulta a lányt, aki ilyen módon megalázta őt. Hamlet volt ő, akit mérgezett tőrrel szúrtak le.
Az optikus nem tudta, mi történik, zavartan kapkodta a tekintetét a két alak között.
Hát itt is van. A mélypont. Minden művész életében máshogyan, máshol, más időben érkezik el, beköszönt, mint a tél. Olyan ez, mint egy második, mélyebb halál. Lévai Ferenc, színész és rendező mélypontja épp ezen a forró kedd délutánon érkezett meg, egy szűk optika közepén.
Nem bírta ki. Nem bírt tovább állni ott.
A színész megtette utolsó drámai kilépőjét. A kis csengő az optika ajtaján szinte letört a nagy csilingelésben, ahogy becsapódott az ajtó.
Kis csend állt be, Gerő kérdőn nézett a lányra.
Az figyelmen kívül hagyta, és leemelt egy kontaktlencse-folyadékot a polcról.
– Ezek még mindig nyolcszázasok, igaz?