Betakar majd szülőhazám

Szeder szemű éjjeleken
le-lehunyom fáradt szemem,
de az álom nem repül rá,
átváltozom rém-madárrá,

ki a forgolódás közben
tollát hullajtja a ködben,
a lepedőt tönkretéve,
károg le az anyaföldre.

Csattogtatom szárnyam néha,
azt gondolom, belém még a
madárlélek is hálni jár,
elvisz a tengerszemű nyár.

Mintha nem is madár lennék,
szárnyára vesz a sok emlék,
abba fogva kapaszkodom,
szél cibálja ifjúkorom.

Szerelem-diófalevél
száll a nyárban és úgy mesél,
fogja magát, elrepülve,
tévelyegve hull a földre.

Szelíd szellő nem kapja fel,
sem a sótlan orkán-tenger,
ott marad már mindörökre
örök nyárban megkötözve.

De mint madár, hű varjúként
károgok egy búcsúcsókért,
hogyha már nem alszom éjjel,
tudjam, párom merre fészkel.

Álmatlan forró éjeken,
zsoltárt énekeltet hitem,
aztán mégis jön az álom:
tengerhabból fehér vászon.

Fehér vásznam kifeszülve
felrepül a magas égre,
onnan hullik lepelként rám,
betakar majd szülőhazám.