Szerelmek, halálok és egyéb degusztáló életesemények

Petőcz András történetei és előadásmódja elemi erővel, szinte sokkolóan törnek be világunkba. Atmoszférateremtő képessége nagy feszültségű, lázas hevületű interpretációjában rejlik: a sűrítés, a végletekig tömörített közlésmód és az a távolságtartás a szerző védjegye, amellyel – látszólag – kívül marad a történéseken. Időnként olyannyira kívülállóként mesél, hogy elhisszük, nincs a szerzőnek semmiféle stilisztikai szándéka az elbeszéléssel. Mintha ,,csak úgy” mesélne. Megkapó paradoxon ez, hiszen éppen a nyelvhasználata, a nyelvi elemek sajátos elrendezése adja szövegei többlettartalmát. Az öregasszony, aki valamikor kislány volt novellái az emlékezés irodalmi megjelenítései, s így a szövegkorpusz felépítése igen tudatos nyelvi konstrukción alapul. A szerző legutóbbi prózaválogatásában (is) előforduló – érzelmi és hangulati többletet előidéző – nyomatékosítások például erős és direkt hatást gyakorolnak a befogadóra. A traumatizált sorsok, a tragikus életesemények elbeszélése olyan kíméletlenül és sodró lendülettel áradnak Petőcz novelláiban, hogy gyakorta támad olyan impressziónk, az író nem pusztán mesél, hanem inkább boncol. Avatottan és aprólékosan, minimális kellékhasználattal boncolja a múltat és karaktereit. A szövegtest mondanivalója és jelentésrétegei javarészt a kellemetlen emlékek köré csoportosul. Ezek a rossz emlékek – legyenek akár egyéniek, akár kollektívek – feszítik szét a szövegtestet, s alkotnak esztétikai kategóriát.

A szerző a kötet huszonegy novellájában egyaránt mesél férfi és női látószögből. Androgün elbeszélésmódja frissé és izgalmassá teszi a kötetet. Ezek a látószögek tagolják két egységre – A férfi, aki; A lány, aki – a prózagyűjteményt. Független attól, hogy férfi vagy ,,lány” perspektívából mesél, mindig csak résztvevő megfigyelőként van jelen az elbeszélésben. Nem reflektál szereplői gondolataira, tetteire, sorsára, mindössze feketén-fehéren rögzíti az eseményeket – nem akármilyen képmélységben. Írásműveinek légkörét és helyszíneit meghatározza a budai belvárosi közeg, az a lokalitás, amiben él. Szereplőit gyakran helyezi a budai Vár lakónegyedébe, szöveghorizontján időről időre feltűnik a Mátyás-templom, a Halászbástya, az alatta levő lépcsősor, a Szabó Ilonka utca, a Donáti utca. A Petőcz-univerzum lakói mi magunk vagyunk: a hétköznapok botladozó, magányos hősei, akik a maguk eszközeivel felvértezve – döntően mégis eszköztelenül – védekeznek valami ellen. Olykor a világ (A hajléktalan), máskor a szerelem (A gyáva, A festő, A varázsló különös szomorúsága), megint máskor a magány ellen (Üres napok).

A szerző a hajléktalanságot (A hajléktalan) nemcsak mint életkörülményt mutatja be, hanem egy dialóguson keresztül tűpontos dramaturgiával tárja az olvasó elé annak társadalmi megítélését is, jelesül a hajléktalanság stigmáját. Pedig nem beszél sem egyéni felelősségről, sem társadalmi felelősségvállalásról, mindössze drámai erővel mutat rá, miként állandósulhat egy nem kívánt élethelyzet, és válhat egyik pillanatról a másikra mindennapi alapélménnyé a nélkülözés. Már a mű elején arra leszünk figyelmesek, hogy a szerző szembemegy a társadalom perifériájára szorult emberek megítélésére vonatkozó, erősen általánosító következtetésekkel. Petőcz hajléktalan-figurája például egyáltalán nem fogyaszt alkoholt. A társadalomban – különlegesen a szélsőséges fogyasztásra épülő társadalomban – helyünket meghatározza, hogy milyen javakat birtoklunk. De mit birtokolhat egy ember, akinek ,,elárverezték mindenét, ami csak volt”? A hajléktalan férfi, aki otthontalanságát megelőzően pár hónappal még a budai Várban bérelt lakást, lecsúszásának egzisztenciális és pszichés folyamatáról érzékletes, megrendítő tudósítást kap az olvasó: ,,Akkor még minden jó volt.” Ez a múltba visszavágyódó hang meghatározó szólama az egész kötetnek.

A rezignált hang, a szorongás valamelyest oldódik, de legalábbis vágyott tisztaság vegyül a szövegbe, amikor a szerző a szerelemről kezd beszélni. (A festő, A lány, aki szeretett, A varázsló különös szomorúsága). Megannyi traumatizált életelbeszélés között üdítőleg hat ez a szólam. A varázsló különös szomorúsága – mint az alcímből is kiderülni látszik –  Csáth Géza (próza)univerzumára, A varázsló halála című novellára reflektál. A két mű közötti allúziót feltűnő tartalmi és stiláris jegyek erősítik. Szembetűnő, hogy az adott novellában Petőcz Andrásnak nemcsak ábrázolás-, de beszédmódja is kísértetiesen hasonlít Csáth Gézáéra abban, ahogy megjeleníti a halálos ágyán múltjára visszatekintő, egykoron az érzéki életet, a dionüszoszi élményeket habzsoló férfi alakját. Közismert, hogy az orvos–író adott művében saját halálának leírására vállalkozik: szenvedélybetegségtől és mentális problémáktól terhes élete összegzése zajlik itt utolsó pillanatainak vizionálásával. Miközben a lélek legmélyebb rétegeibe enged betekintést a szerző, nők jelennek meg a színen, akik valamilyen módon kapcsolódtak a varázslóhoz, s a velük folytatott dialógusok emelik irodalmi rangra az erős lélektani jegyekkel átitatott szöveget. Petőcz varázslója és Csáth varázslója nemcsak hasonlít egymásra, de ugyanaz az ember. Legalábbis ugyanaz a személyiség. Nagy érdem, hogy Petőcz András a csáthi prózák alapjegyére építve fűzi fel elbeszélését, jelesül arra, hogy a főhős megsemmisülését csaknem mindig önmaga okozza, s nem a külső környezet.

A varázsló különös szomorúságában Petőcz groteszkbe hajló humora is megcsillan: ,,…holott, mint tudjuk, a hormonok játéka ez az egész, mármint a szerelem, és az igazán okosok joggal mondják azt, hogy jobb az ilyesmitől, az ilyen degusztáló életeseményektől minél távolabb tartani önmagunkat.” Ez a humoros felütés tovább erősíti a Csáth-művel való rokonságot. ,,Belátom, hogy az ópium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna téged feleségül venni, és meg is tenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna” – olvashatjuk az eredeti novellában. A varázsló különös szomorúsága bár sem tartalmilag, sem stilárisan nem illeszkedik szervesen a kötet többi darabja közé, az egyik legmeghatározóbb írásmű. A huszonegy novella szövegének felfejtése után találunk rá egy olyan olvasatra, mely a többi művel – hangulati – rokonságot mutat, jelesül abban, hogy a gyűjtemény szereplőinek, legyenek azok fiatal lányok vagy öregasszonyok, kisfiúk vagy bácsik, egytől-egyig szomorúságuk van. Éppolyan szomorúság ez, mint a Varázsló különös szomorúsága. Így tekereg előttünk az a melankóliaspirál, amit A festő különös szomorúsága, A hajléktalan különös szomorúsága, A hegedűművész különös szomorúsága vagy épp az öregasszony, a fejlesztőmérnök, a diáklány különös szomorúsága alkot. (Érdekességképp jegyzendő meg, hogy A varázsló halála című prózagyűjtemény első kiadása ugyancsak huszonegy válogatott novellát tartalmaz.)

,,A múltat jelenként őrző emlékezet” legtisztább formában a címadó novellában jelentkezik. Az öregasszony, aki valamikor kislány volt fő karaktere semmi mást nem tesz, csak emlékezik: egy arcra, a bakancs hangjára, a géppuska hangjára. Megannyi percepció. Elbeszélésében a szerző az emberi érzékelés legelemibb formáival operál – látás, hallás –, hogy a környezet ingereit leírja, így kevés szó felhasználásával is részletgazdag információkkal tud szolgálni. ,,Az öregasszony világosan emlékszik mindenre.” Emlékezik egy férfira, aki agyonlőtte a nagyszüleit, miközben ő kislányként egy szekrényben megbújva figyelte a mészárlást. ,,Látja a kiugró pofacsontot, a kitüremkedő, szokatlanul erős szemöldököt. Amikor a postás mélyen ülő, hideg, kék szemébe pillant, megborzong kicsit, mintha valami hűvös fuvallat érné hirtelen a testét.” Petőcz legújabb kötetében nem pusztán kollektív emlékeket, de kollektív bűnöket is szövegbe ültet, így a szépirodalmi fundamentumot nem akármilyen filozófiai aspektusokkal bővíti ki. Szétfeszül a szöveg az egyetemes felelősség kérdéskörétől, a holokauszt vagy akár a kommunista diktatúrák kapcsán mindmáig felmerülő bűnösség és felelősségre vonás kérdéseitől. Pedig a szerző nem ítélkezik, még csak értelmezési keretet sem ad olvasójának – a kötet valódi erejét éppen ez a hűvös, objektív szemlélet adja. Ez az alig több mint száz oldalas prózauniverzum talán épp emiatt válik olyan súlyossá: érezzük az elfojtott témák, megválaszolatlan kérdések lappangását, burjánzását. Mindjárt a nyitónovella (A mosoly) egy igen súlyos morális kérdésre irányítja az olvasói figyelmet: a kollektív bűnösség egyedi tudatának aspektusaira. Figyelemre érdemes, ahogyan a szerző egy magabiztos, sármos mosolyt szövegszervező motívummá emel, hogy több nemzedék történetét eköré építve bontsa ki. Katartikus erővel hat, ahogyan előrehaladva a szövegben ráeszmélünk a ,,mosoly” jelentéstani értékére: ,,Mondják, hogy amikor a nagypapa  egy-egy kórteremben a géppisztolyával megjelent, mindig ott volt az arcán az a magabiztos, kicsit gúnyos mosoly…” (A mosoly). Az egyéni élettörténetek narrálása közben a második világháború utáni politikai rendszerekbe is betekintést nyújt a szerző, megidézve a Szálasi-kormány hatalomátvételének időszakát, a nyilas pártszolgálatosok önkényeskedéseit. A háborús bűnök tematizálása a novellagyűjtemény két darabjában bő kap teret. Petőcz egyértelmű utalásokkal ír egy politikusról, akinek felmenőiről – apjáról és nagyapjáról – olyan hírek látnak napvilágot, amelyek stigmatizálják az addig szeretett és tisztelt családtagokat: ,,Aztán egy napon, éppen a második világháború legsötétebb hónapjaiban ez a kedves, melegszívű ember a nyilasok mellé csapódott…”  Az édesapa besúgó volt, míg a nagypapa múltját háborús bűnök elkövetése szennyezi be.  Az író gyakran alkalmaz egy sajátos elbeszélői technikát: szereplője a történet kezdetén felfigyel valamire – ismerős lesz az a mosoly, az a jellegzetes, csontos arc, az a szokatlanul erős szemöldök –, aminek hatására elemi erővel kezdenek áradni az emlékei. Az ,,ismerősség”   kiváltotta inger hatására hívja elő az emléktöredékeket a memória, a sötét, fájdalmas, sok esetben elfojtott múltat.

Az öregasszony, aki valamikor kislány volt alapvetően sokat mereng (nemcsak a címadó novellában). Kiüresedett napjaiban gyakran gondol a fiára, akit tíz éve nem látott, és rezignáltan idézi meg saját gyerekkorát: ,,arra gondol, hogy neki még gyerekkorában azt mondták, valamikor majd minden jó lesz” (Üres napok). Ez az illúzióvesztett hangfekvés, ezek a dísztelen mondatok és a szüntelen visszavágyódás a gyermekkorba úgy jelenítik meg az elmagányosodást, hogy közben különös esztétikai minőséget teremtenek. 

Nemcsak elmond nekünk valamit, de beavat minket valamibe az író. Hiába az E/3 használata, a személyes, vallomásos beszédmód intimitása időnként átsejlik a történeteken. Emiatt bizonyos novelláknál (Anya alszik, Anya a mobilon) egyértelműen érezzük, hogy önarckép ez a novelláskötet, méghozzá drámai telítettségű. Időnkén az a benyomásunk támad, mintha a családi asztal körül sokszor elhangzott narratívákat hívna elő, hogy traumákat – adott esetben kollektív traumákat – beszéljen el, hogy a Petőcz-szitán átrostáljon olyan történeteket, amelyekkel dolga, illetve dolgunk van. Ez a retrospektív elbeszélésmód fő jellemzője a műnek, ekképpen lényegül át egyfajta emlékkönyvvé a kötet. A szövegkorpuszt felfejtve fel-felsejlik a Mándy-prózák intonációja is, az analógia kiváltképp azoknál a novelláknál szembetűnő, melyeknél lélekgyötrő ,,emlékboncolást” végez az író (Az öregasszony, aki valamikor kislány volt, A mosoly).

A rezignált hangvétel konstans módon lebeg a szövegek felett, annál is inkább, mert elbeszéléseiben Petőcz gyakran az élet utolsó stációit rajzolja meg (Anya alszik, A hegedűművész). Ebben a karcsú kötetben nagyon sok halál van. Meghal az anya – csendben elalszik a kórházban (Anya alszik), meghalnak a nagyszülők – agyonlövik őket a nyilasok (Az öregasszony, aki valamikor kislány volt), meghal a hegedűművész unokája – gyógyíthatatlan betegségben szenved (A hegedűművész) és meghal a festőnő gyermeke – mielőtt még megszületne, mert a nő az abortusz mellett dönt (A festő). De a gyászon túl is megannyi fájdalom sűrűsödik a szövegbe. Voltaképpen elfüggetleníthetünk attól, hogy férfi–nő kapcsolatokról, egyéni sorsfordulókról, társadalmi traumákról ír a szerző: a bauudelaire-i dekadencia, a 20. század eleje óta konstans elidegenedés-érzés erősen lengi be a szövegeket, a történetekbe szervesül. A szerző tárgyi világba beágyazott elbeszéléseit a szenzitív világérzékelés, a mély és analitikus létértelmezési attitűd teszi különösen életszagúvá. Az öregasszony, aki valamikor kislány volt eklatáns példa arra, hogy a cselekményorientált próza, a tradicionális beszédmód nem üresedett ki ma sem – van téma ahhoz, hogy megtöltsük a klasszikus (magyar) próza kereteit.

Petőcz András: Az öregasszony, aki valamikor kislány volt. Napkút Kiadó, Budapest, 2022.