Tengered elől köddel takargatom magam 

2004. február 6-án született Nagykanizsán, jelenleg a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium végzős tanulója.

Emlékszel arra, amikor a tengered és az óceánom összecsapott? Te támadtál először. Azon az éjszakán viharos szeleket zúdított rám az ég. Csak sodródtam tehetetlenül, jobbra, balra, végül becsapódtam.
A part karolt fel, és a part jó volt, kiszámítható, biztonságos, szemben a te vadregényes, szeszélyes vizeiddel. Te is tudod ezt, hisz a partot te uraltad, mielőtt megjelentem. Ide hoztál, és úgy alakult a hullámzás, hogy közelebb kerültem a parthoz, te pedig távolodtál.
Aztán azt mondtad, jogtalan módon öleljük egymást, én és a part. Repeszt röpítettél a szívembe, nevettem rajta, azt hittem, így is tovább élhetek. 
Eleinte csak a szavaid visszhangja kísértett meg, ha a parthoz simultam, majd jött az undor, az izmok befeszülése, a kétségbeesés, végül a bűntudat. Bíztam, de a repesz bennem ragadt, vágott és szúrt, reméltem, de a szívem nem elég erős, nem tudja sem átpumpálni, sem összezúzni, csak önmagát marcangolja minden lüktetéssel. 
Vissza kellett húzódnom, és most az a részem, amely a part közelségét természetesnek vette, kiszáradva tátong; repedezett, meztelen felszínét kedvére csiszolhatja a szél. A part tehetetlenül nézi, nem érti, miért nem jövök. 
Tengered elől köddel takargatom magam, már nem tudok revansot venni, nekem nincs sem fegyverem, sem erőm megküzdeni felelőtlen vizeiddel. Az én hullámaim mások, mint a tieid, minden löket rajtam is taszít egyet, te pedig, igazad hamis tudatában, visszavered mindet.
 Óceán vagyok, ami egy tengertől függ, és te most attól a kis partszakasztól is elüldöztél, ami egy csöppnyi megnyugvást adhatott. De a távolság sem segít, álmaim visszahozzák a menedéket jelentő homokos földdarabkát, önmagából kifordultan; rám borul, úgy érzem, megfojt, és én csak taszítom, küzdök erőm minden cseppjével, harcolok az ellen, ami régen a harcok utáni menedéket jelentette. 
Parttalan óceán vagyok, se kezdetem, se végem, és ebben a végtelen mindenségben, támasz nélkül, elveszek önmagamban.